Öngyógyító önismeret – Lelki segítők burn-out szindrómája

A kiégés definícióját H.J. Freudenberg írta le először. A témával kapcsolatos első hivatalos cikke 1974-ben jelent meg.

“A kiégés krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség, inkompetencia érzésével, célok, ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűd jellemez.”

A fenti cikk megjelenésétől kezdve sorra jelentek meg a témával kapcsolatos tanulmányok, és a kutatások azóta is széles körben folynak külföldön. Ezzel szemben Magyarországon csak általános elméleti megfogalmazások születtek. Tudomásom szerint átfogóbb vizsgálat még nem történt.

1981-ben jelent meg egy könyv, mely Elliot Aronson és munkatársainak eredményeit foglalta össze. A könyv címe: Burn out. Aronson definíciója szerint:

“A kiégés olyan lelkiállapot, mely általános rossz közérzetben és a következő tünetek sorában nyilvánul meg: érzelmi, fizikai és lelki kimerülés, kétségbeesés, a reménytelenség érzése, továbbá a munkával, sőt az élettel kapcsolatos lelkesedés hiánya.”

Selye János kutatásai

A témával foglalkozó szakemberek, kutatók a nagyfokú stresszt is említik, mint a kiégés egyik rizikótényezőjét. Ezért érdemes megemlíteni, hogy a stressz-reakciókkal kapcsolatos alapkutatásokat a magyar származású Selye János professzor végezte az 50-es évek elején. Már ekkor megjelent a kiégés mint kutatási terület, melyet a nagyfokú stresszre adott reakciónak tekintettek. Selye János szerint: “A stressz a feszültség-együttesre, a stresszorra adott érzelmi és fizikai reakció, melynek három fokozata van: alarm fázis, ellenállási fázis, kimerülési fázis. Ezt közösen általános tünetegyüttesnek nevezik.” (Selye 1956.)

A teoretikus közelítések után nézzük a problémát kicsit a gyakorlati oldaláról. A kiégés és tünetei szinte minden foglalkozásnál előfordulhatnak.

A legveszélyeztetettebbek azonban a humán szolgáltatások területén dolgozók, az emberekkel foglalkozó professzionális segítők. Egészségügyi dolgozók, pedagógusok, ügyvédek, menedzserek, pszichológusok, rendőrök, sőt a tűzoltók és a lelkészek is, de sorolhatnék még jó néhány szakmát, hivatást. Szükségszerű tehát, hogy minél több ismeretet szerezzünk erről a tünetegyüttesről, a kiégés folyamatáról, hiszen minden emberekkel foglalkozó egyén, minden segítő a személyiségével dolgozik, így fontos tudnia, hogyan és mennyit adhat magából, hogy sérülés nélkül, belső egyensúlyát megőrizve végezhesse munkáját. Fontos ez azért is, mert egy pszichés egyensúlyából kibillent ember veszélyeztetheti a segítő kapcsolatot, illetve magát a segítségre szoruló egyént. Mivel magam is segítő szervezetben dolgozom, olyan helyen, ahol a reménytelenül súlyos betegek, haldoklók gondozása a feladatunk (ráadásul olyan korban és olyan társadalomban, ahol ezt a problémát különösen mostohán és ellentmondásosan kezelik), legtisztábban a segítő optikáján keresztül látom a címben szereplő jelenség kialakulását, illetve azokat a lehetőségeket, amelyek segítenek a megelőzésben, vagy megoldásokat kínálnak a folyamat visszafordítására. A témával kapcsolatos felmérések során sok hasonló személyiségvonást találtak a vizsgált egyéneknél.

A segítő és belső motiváltsága

Aki az élet akármely területén segítő szerepét vállalja, nagyon fontos, hogy tudja, hogy melyek azok a belső motivációk, amelyek arra ösztönözték, hogy ezt a foglalkozást válassza, tudnia kell, hogy mit vár el a pályától és mi az, amiért megéri a pályán maradnia. Ha mindezeket tisztázta, tudatosította önmagában, ha kialakított egy reális képet önmagáról, a segítségére szoruló embertársáról, a hivatásáról, csak akkor válik a segítő foglalkozás számára egy kreatív, kielégítő, növekedésre lehetőséget adó tevékenységgé. Ellenkező esetben egyenes út vezet a teljes kiégéshez, azaz a burn out szindrómához. A szindrómás segítő úgy jellemezhető, mint aki saját pszichés egyensúlyának érdekében segít másokon. A választott foglalkozás elsősorban a segítő számára válik életszükségletté. Ők maguk szorulnak rá arra, hogy segíthessenek. Ezért a munkától való pszichikai függőségbe kerülnek, professzionális kapcsolataik szimbiotikussá válhatnak. Ha túlságosan azonosulnak a pácienssel egy hajszálnyival sem rálátóbbak, értőbbek. “Vele halnak” a pácienssel, pedig nem ez a feladatuk. Kialakul az a jellemző állapot, hogy azért segít másokon, mert így saját valódi érzéseivel, szükségleteivel nem kell szembesülnie. Kerüli az egyenrangú kapcsolatokat. Számára a nyílt agresszió kifejezhetetlen, ezért indirekt agressziót mutat a segítséget nem igénylőkkel szemben. Kapcsolataiból hiányzik a kölcsönösség, ezért ingadozó önértékelése folyamatosan függ a külső környezettől. Teljesítmény-kényszer uralja. A szakmai identitás a privát életét gyakran teljesen elsorvasztja, ami elviselhetetlen teherré válhat. A szakmai életében tagadott emocionális szükségleteket sokszor a magánéletébe viszi át. Jellemző rá, hogy megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítő. Freud szerint az altruisztikus, nem csak szolgáltatás jellegű segítő magatartás motivációi még a következők lehetnek:

– Omnipotencia, vagy a szülők túlszárnyalásának vágya.
– Az eredetileg ellenséges indulat, melyet a szeretett személyért való aggódás helyettesít, elfojtás útján.
– Bűntudatérzések, melyek jóvátételként segítség formájában jelennek meg.
– Saját szenvedés, és az ebből fakadó beleérzés.

Vannak olyan segítők, pl. a korai önérzeti un. nárcisztikus sérüléseket leküzdő, önigazolást nyerő emberek között, akik öngyógyító módon választják a segítő szerepet, de ha tudják, hogy ezt teszik, vagyis tudatosan “szerzik be” a minden napra szükséges elismerést, kiváló segítők lehetnek. Gyakran hiszik a betegekkel foglalkozó emberek, hogy nem haragudhatnak a páciensükre, hogy nem védhetik meg határaikat, mert nekik erősebbeknek kell lenniük, mint a segítettnek, saját igényeiket vagy akár családjukat is háttérbe kell szorítaniuk. Hihetetlenül nehéz mérni, mitől jó segítő valaki. A teljesítmény hangsúlyozott szerepet kap a mai világban, de hogyan lehet mérni, hogy ki segít jól? Az-e akinek sok a kliense, vagy esetleg, az akire mosolyognak a páciensek, aki mindent megtesz, vagy esetleg, aki bármikor elérhető? Vajon tudják-e a segítők, hogy mindenkinek minden határon túl nem tudnak megfelelni, és nem is erre kell törekedniük? Ha nincs egészséges önbizalma, önszeretete, egészséges önvédelme valakinek, nem elég tudatos, ha csekély szerepbiztonsággal rendelkezik, akkor fokozottan veszélyeztetett. További kockázati tényező a nem kellő díjazás, az anyagi, erkölcsi megbecsülés, a szakmai presztízs hiánya, a túlzott megterhelés. Ezeket a destruktív feltételeket még az egészséges személyiség is csak ideig-óráig képes ellensúlyozni, de a kimerülés kockázata így is hatalmas. A kiégés folyamata több lépcsős. A kockázati tényezőket felidézve szembetűnhet már a segítő pályájának az elején a túlzott energiabedobás, lelkesedés. A túl nagy empátia, melyben a segítő nem tudja az ÉN határait megvédeni.

A következő stádiumban fárasztó munkává válik a korábbi élvezet, lelkesítő, mobilizálható energiákat már nem talál, rutinná kezd változni minden.

Érzelmi veszteség

A következő szakaszban már az egész munka, hivatás megkérdőjeleződéséig juthat el. Ezt frusztrációs fázisnak nevezzük. Jellemzi a kihívások kerülése, az egyre kevesebb idő és találkozás a segítségre szorulóval. Majd következik a végleges kimerülés, energiavesztés, esetleg a pálya elhagyása. Mindegyik szakaszba lehetséges beleszólni, segíteni. Az un. intervenciós szakasz bármikor beiktatható. Amennyiben kialakult a burn out szindróma, mindenképpen tudomásul kell venni, hogy igazi érzelmi veszteségeket szenved a segítő. Olyan ideálokat, célokat, motivációkat vesztett el, amelyek sajátjai voltak, melyek nélkül gyengébb, tehetetlenebb, önállótlanabb és amelyek nélkül csökken a jövőre irányultsága. Ezek a veszteségek olyanok, melyek gyászérzéseket, mai divatos szóval depressziós érzéseket eredményeznek. A veszteségeket pedig fel kell dolgozni, mert ha nem tesszük, akkor a segítő állapotára, a környezetére is kihat, fertőz. A társadalmat is érzékenyen érinti, ha az ilyen segítő elhagyva a pályáját új foglalkozást választ, mert attitűdje a kiégés új ciklusát, folyamatát indíthatja meg újra, s ezzel egy “fertőző” modellt adva viselkedéseket befolyásolhat. A dezillúzió a kiégés minden egyes fázisában lehet “fertőző”. A kiterjedés iránya lehet a személyzet tagjai közötti, irányulhat a segítségre szoruló felé, de lehet az irányulás fordított is.

A SZINDRÓMÁNAK LEHETNEK KOLLEKTÍV megjelenési formái, melyekből hadd emeljek ki egy megdöbbentően szélsőséges esetet. A lényeget tömörítő leírásból is érzékelhető, hogy a személyiség feldolgozatlan konfliktusai mekkora veszteségeket okozhatnak úgy az egyénnek, mint a társadalomnak. Paul Virilio “Az eltűnés esztétikája” című munkája számol be a következőkről: “Új cirkuszi játék Las Vegasban, ahol mindenre fogadnak a játékteremben, de még a kórházban is, még a halálra is. Hiszen mit talált ki a Sunrise Hospital egyik ápolónője a személyzet szórakoztatására: hozzanak létre az intézményben “halálkaszinót”, és ott arra fogadjanak, hogy mikor hunynak el a betegek. Hamarosan mindenki játszani kezdett, orvosok, ápolónők, takarítónők. A tétek néhány dollárral indultak, és elérték a több száz dollárt. Hamarosan nem volt több haldokló…” (Az események hátterében húzódó lelki vonásokat az írás nem említi.) Intézményes formában főleg autoriter, kontrolláló személyiségű segítő kerülhet ilyen helyzetbe, hiszen a normák állandó szinten tartása követelmény, miközben a páciens mindig passzív, regresszióban tartott, állandóan segítségre szoruló ember. Bár felmérés nem készült, így adatok sem állnak rendelkezésre, de feltételezhető, hogy hazánkban a kiégés szindróma legalább olyan gyakori, mint a nyugati országokban.

A jelenség megelőzésében és a kezelés lehetőségeiben számos intézményi és individuális beavatkozási pont adódik. A burn out különböző fázisaiban más-más hangsúlyok adódnak. A lelkesedés fázisában a realitásra kerül a súlypont, míg a stagnáció állapotában a mozgósítás, képzések, tréningek kerülnek előtérbe. A frusztráció állomásán a pozitívumok láttatása, az elnyomott energiák felhasználásával a változtatás lehetősége fontos, míg az apátia fázisában új, reális célok keresését célozza a beavatkozás.

A megelőzésben azért van fontos szerepe a képzéseknek, a kommunikációs tréningeknek, önismereti csoportoknak, mert ezek segítséget nyújtanak a személyes motivációk, attitűdök tisztázására, tudatosítására. Arra, hogy reális képet tudjon kialakítani a segítő önmagáról, a kliensről, a hivatásról. Hangsúlyozandó a saját mentálhigiéné ápolása, a feszültségcsökkentés lehetővé tétele. A feszültség feloldásának egyik hatékony módja az autogén tréning, egyszerű relaxációs módszer, amely segít helyreállítani a test, a tudat és az érzelmek harmóniáját. Meg kell tanítani minden segítő foglalkozású egyénnek, hogy felismerje terhelhetőségének határait. Jó terápiás hatása lehet a munkatársakkal közösen szervezett szabadidős programoknak is. A pihenés, a kikapcsolódás, a pszichoszomatikus egyensúly megtartásához elengedhetetlen. A hivatáson kívüli privát szférát, családot, baráti kapcsolatokat erősítve elkerülhető a túlzott azonosulás a hivatással, és ebből erő, energia gyűjthető a további munkához. Mivel a kiégés kialakulásában személyi és intézményi (munkakörülményekből eredő) tényezők együttesen játszanak szerepet, a megelőzés illetve a beavatkozás során meg kell vizsgálni az intézményi feltételeket is. Sokszor a munkatársak közötti feloldatlan feszültségek súlyosbítják a helyzetet. A mereven hierachizált, befolyásolhatatlannak tűnő szerepviszonyok nagyon nehézzé teszik a kommunikációt, elzárják az utat a problémák őszinte feltárása előtt, akadályai az igazi csoportmunkának.

Minden születés, minden újrakezdés fájdalommal jár, de ennek elfogadása, a kreatív küzdés, a pszichés tapasztalat a növekedés lehetőségét is magában hordja.

Perla

2001/30.