Próféta egy paradox gyomrában

Szemlélődő hivatás a fogyasztói társadalomban

Vajon mi késztette Thomas Mertont, a jómódú polgárfiút, hogy lemondva a fogyasztói társadalom kínálta javakról a legszigorúbb, aszkétikus fegyelemben élő ciszterci rend tagja legyen? Vajon miért vágták le hajukat, öltöttek szerzetesi habitust, dolgoztak az apátság földjein, böjtöltek, aludtak szalmazsákon és imádkoztak fél éjszakákat a Marlboro, a Coca-Cola és a rock-and-roll Amerikájának fiataljai? Merton, szerzetesi nevén Louis testvér közel egy évtizedes hallgatás után rendi felettesei utasítására tollat fog, hogy megossza a világgal a szemlélődő hivatás rejtett kincseit. Később, már világhírű íróként ismét előlép a Gethsemani kolostor csendjéből, hogy a monasztikus hagyomány ösvényein tovább haladva megvalósítsa élete nagy álmát: kelet és nyugat szintézisét. Ebben akadályozza meg váratlan, tragikus halála.

A keleti párhuzam

Jelként is értelmezhetjük azt a titokzatos keretet, mely Thomas Merton életét körülöleli. Doktori tanulmányai idején, 1938-ban – még ateistaként – a Columbia Egyetemen találkozik egy Brahmacsári nevű indiai szerzetessel, aki mestere kérésére jött Amerikába vallásfilozófiát tanulni. Mezítlábas bocskorban, egy szál vászonruhában hol itt, hol ott tűnik fel. Sorra szerzi a legnevesebb egyetemek diplomáit és doktori fokozatát, majd ahogy jött, olyan váratlanul eltűnik. Brahmacsárit nem téveszti meg a nyugtalan, lázadó szellemű polgárfiú. Megérzi benne azt a titokzatos hívást, mely más életre szólítja őt. Mélységes alázattal nem hinduvá akarja téríteni, hanem azt ajánlja neki, amire meglátása szerint szüksége van: olvassa Szent Ágoston Vallomásait és Kempis Tamás Krisztus követését. E két könyv alapjában rengeti meg Merton elképzelését életről, hivatásról. Alig egy évre rá megkeresztelkedik, majd pár év múlva a középkori fegyelemben élő ciszterci rend novíciusa lesz. A hindu szerzetes sosem tudta meg, mit indított el barátja lelkében.

Merton életének másik végpontja a vallások megbékélésével foglalkozó 1968-as bangkoki konferencia. A ciszterci remete, a kongresszus vezéregyénisége akkor már világhírű író, akinek lelkiségi könyveit milliós példányszámban adják el. Elutazása előtt azt írja barátainak: „ázsiai tartózkodásom időtartama egyelőre bizonytalan.” A tanácskozás egyik szünetében rejtélyes áramütés éri. Pár nappal korábban álmot lát, melyben a keleti szerzetesek sáfrányszínű öltözékét hordja, s arról beszél, hogy a nyugati vallások megmaradása függhet attól, miként tudják átvenni és tanításukba ötvözni kelet gazdag hagyományát.

A nagy paradoxon

Szerzetesi életének legkorábbi felismerései közé tartozik, melyről első sikerkönyve a Hétlépcsős hegy lapjain ír, hogy az emberi lét legmélyén sajátos paradoxon rejlik. Amíg ezt fel nem fogja, nem lehet tartósan boldog az emberi lélek. Az ellentmondás a következő: az ember a természet rendjében létezik, ugyanakkor ebben tud legkevesebbet tenni azért, hogy megoldja létének legfontosabb problémáit. Ha csak a természetéhez, filozófiájához, erkölcsi követelményeihez igazodik, akkor a pokolban lyukad ki. A saját vágyait követő Jónás prófétát a világ minden mocskával egy cethal nyeli el, s csak Isten felé forduló, dicsőítő fohászai, igaz hite és hivatásának elfogadása hozza ki az alvilág gyomrából.

A „lét spiritualitása”

Mertonra rendkívüli hatással volt az indiai kultúra mélyen vallásos jellege, mely különösen a szemlélődésre helyez nagy hangsúlyt. Kelet kontemplatív magatartása igazából rejtély marad a nyugati gondolkodás számára. A nyugati ember a tettekre elhivatott. Expanzióra törekvő szelleme mindent meg akar ismerni, meg akar szerezni. Leköti a tudomány és a technika világa, minden kézzel fogható, mérhető számára. A természet titkainak kutatásakor már a végtelent ostromolja, de ez még mindig nem elég neki. Megismerésében is a birtoklás vágya mozgatja. A hirdetések és reklámhadjáratok nyomán egy fogyasztói szemlélet ördögi körébe kerül, mely sebesen távolítja léte igazi titkaitól. A Lét azonban visszajelez. Feszültség, frusztráció, csillapíthatatlan éhség jön a várt nyugalom helyett.

Az indiai társadalomban Mertont az ragadta meg, hogy a dolgok birtoklásánál fontosabb a lelki függetlenség, melynek első feltétele az anyagi javaktól való függetlenség. Ez esetenként a szegénység számunkra elképzelhetetlen fokán nyilvánul meg. A nyugati ember sokszor a lemondást is úgy értelmezi, hogy azért legyenek meg számára a létszükségleti cikkei, sőt annál egy kicsit több is. Emiatt kelt gyakran mosolyt a nyugati lemondott rendek életmódja keleti missziójuk során. Indiában a lelki függetlenedést leginkább a cölibátusban élő szerzetesek gyakorolják, de megható az, ahogyan a világban élő emberek is tesznek erőfeszítést ennek érdekében, például mértéktartó táplálkozás, öltözködés, szórakozás és „birtoklás” útján.

Merton szerint a lelki függetlenség legfőbb célja, hogy az ember mindenekelőtt „lenni” és ne „birtokolni” akarjon. A gyakorlatban a lét akkor kerülhet a birtoklás fölé, ha az ember eltávolodik önző énjétől és  személyisége alapvető kincsei felé fordul. Belső kaland című, kéziratban maradt művében így ír a szemlélődés első lépéseiről: „Az első kaland, amit meg kell tennünk, mielőtt a szemlélődésről kezdünk gondolkodni, természetes egységünk visszanyerése, darabokra hullott életünk egységbe rendezése, hogy újra megtanuljunk harmonikus emberi lényként élni. Ez annyit jelent, életünk szétzilált darabjait össze kell szednünk, hogy az én szót kiejtve valóban legyen valami, amire a névmás utal.”

A szemlélődés gyümölcseiben folytatja: „Mielőtt fel tudnánk fogni, kik vagyunk, annak a ténynek kell tudatára ébrednünk, hogy az a személy, akinek itt és most gondoljuk magunkat, legjobb esetben is csak egy idegen, egy betolakodó. A hamis empirikus énünk olyan álarc, amely elfedi igazi énünket, önazonosságunkat, ahogy Isten szeretete és a kegyelem előtt csupaszon megállunk majd.” Napjainkban a társadalmi érdekeltség horizontális teológiáját követve az emberek teljes lényükkel embertársaik vagy önmegvalósításuk irányába fordulnak. Ezen kellene változtatni azzal, hogy személyiségüket Isten felé orientálják. Ez az újfajta irányultság (vertikális teológia) a szemlélődő élet legfontosabb követelménye. A létnek társadalmi kérdésekben is elsőbbséget kellene élveznie a tett és a birtoklás előtt. E befelé tekintő lelkiséget nevezte Merton a „lét spiritualitásának”. Minden igaz társadalmi mozgásnak ezen a valóságszemléleten kellene nyugodnia.

Via purgativa

„Elsőként azt kell szem előtt tartanunk Isten-keresésünkben, hogy bizonyos értelemben lényegünk legmélyén máris Isten rabjai vagyunk. Csak az keresheti Őt, aki korábban már rátalált, s csak az találhat rá, akit Ő valamilyen formában már megtalált” – írja A csendes élet című írásában. „Folytonos keresésünk kevéssé jelenti holmi aszketikus technikák gyakorlását, mint inkább teljes életünk lecsendesítését és megregulázását az önmegtagadás, az imádság és a jó cselekedetek által, hogy maga Isten, aki jobban keres minket, mint mi Őt, »megtalálhasson« és birtokába vehessen bennünket” – folytatja az Élet és szentség lapjain.

„Sohasem fogunk azonban eljutni annak felismerésére, hogy kinek a birtokában vagyunk, ha csak rá nem ébredünk saját semmi voltunkra és ürességünkre. Ehhez külső, empirikus énünket teljesen alá kell rendelnünk Isten szeretetének és így megfeledkezve önmagunkról, mint gondolatunk tárgyáról, megszabadulunk attól, ami illuzórikus és felszínes, ami igazi énünket elfedi, hogy visszanyerjük azt a hűbb és mélyebb önmagunkat, amely Isten képmása bennünk” – írja ázsiai tapasztalatai nyomán született írásaiban. Merton szerint korunk legnagyobb veszélye, hogy életünk alapjának ezt az illuzórikus lényünket tekintjük, és hajlunk a felszínes perszonalizmusra, amely egyenlőség jelet tesz a személy és a külső vagy empirikus ego közé, majd túlzott erőfeszítéssel e hamis ént kultiválja. Ennek eredménye napjaink individualizmusa, mely végső soron álspirituális és morális köntösbe bújtatott gazdasági koncepció.

Ilyen társadalmi környezetben különösen fontos, hogy az ember megszívlelje a belső életre hívás fontosságát, mely jóval több a törvények, az erkölcsi és vallási normák, a közösség szabályainak puszta betartásánál. A belső élet személyes elkötelezettséget kíván tőlünk, önmagunk fenntartás nélküli átadását, szívünk legintimebb szférájának felszínre hozatalát és megosztását Istennel. Ugyancsak ázsiai tapasztalatai hatására élete utolsó éveiben Merton kedvelt témája volt a tudat transzformációja, mely az empirikus vagy hamis én felismerésekor és az igazi én ébredésekor kezdődik meg az individuumban. Hatására az egyén többé már nem elszigetelt egoként tud önmagáról, hanem önmagát léte alapján látja függeni Mástól. Többé nem gondol önmagára sem reflexiója alanyaként, sem tárgyként, hanem Istenben elrejtve találja magát. „Így, öntudata átalakultával maga az individuum is átformálódik. Énje már nem központja többé önmagának, a központba Isten kerül.” (Az új tudatosság)

Lelki vezetés

Merton a szemlélődő hivatás alappillérének a jó lelki vezetést tartotta, melynek gyakorlatát évszázadokon át megőrizte az egyház, s melyben nagy szentjei születtek: Benedek, Gergely, Bernát, Tamás, Bonaventura, Sziénai Katalin, Keresztes János, Avilai Teréz.

A vallásos életben már többéves tapasztalattal rendelkezők képesek magukat irányítani, de néha még nekik is szükségük lehet vezetői tanácsra. Egyetlen hívő sem állíthatja, hogy soha, semmilyen lelki útbaigazításra sem szorult. Ugyanakkor „ezerből jó ha egy ember alkalmas a lelki vezetés szerepének betöltésére, melynek ismertetői a szeretet, a tudás és a megfontoltság” – idézi Keresztes Szent Jánost Louis testvér, aki rendjének novícius mestereként maga is kiváló lelki vezető hírében állt.

Meg volt győződve arról, mennyire fontos lenne visszatérni a lelki vezető régi hagyományához. Ebben is elbűvölte kelet hagyománya. Csodálattal írt arról, milyen fontos szerepet játszik az indiai emberek vallásos életében a guru. „A guru Isten embere, az a bölcs, az a szent ember, aki szavain és saját életén keresztül tanítja, hogyan éljünk, azt tanítja, mit kell tennünk, hogy »legyünk«.”  Ázsiai útinaplójában arról is ír, hogy az indiai emberek néha több száz kilométert megtesznek, hogy egy ilyen bölcs emberrel találkozhassanak. Néha csak a megpillantásában reménykednek, máskor kis ideig hallgatni szeretnék, vagy eligazító, bátorító szót kapni tőle. Mindez nem idegen a zsidó-keresztény hagyománytól sem. Jézust is egyénileg vagy csoportosan, mint tanítót keresték fel és kérlelték: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját az igazsághoz ragaszkodva tanítod, … mondd meg tehát nekünk, mi a véleményed…” (Mt 22,16), vagy „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17)

Szemlélődés és társadalmi felelősség

Kolostori élete kezdetén Merton oly módon helyezi a szemlélődést a társadalmi kötelezettségek elé, mintha e kettő egymást kölcsönösen kizárná. Közel egy évtizedes visszavonultság után úgy érzi, egyedüli ok a szerzetességre, hogy megtaláljuk valódi helyünket a világban, de ha azért vonulunk vissza a monasztikus életbe, hogy megszabaduljunk társadalmi kötelezettségeinktől, csak az időt vesztegetjük. Aki úgy érzi, hogy el kell menekülnie a világból egy kolostorba, illúzió áldozata, s ráadásul magával cipeli a világot a kolostorba. Ha meg akar szabadulni a világ illúzióitól, rövidesen fel fogja ismerni, hogy ezek éppúgy megvannak őbenne és a monasztikus életben egyaránt, mint az emberek világában. Ha azért választja a kolostor magányát, hogy egyedül lehessen, akkor egyszerűen saját maga világába zárkózik, önzése társaságában. Az igazi szemlélődő a kontempláción keresztül arra törekszik, hogy felfedezze, mi hamis és mi igaz a világból, s bár legszembetűnőbb vonása az ima és a magány, részt kell vennie a világban. Thomas Merton számára kolostori magánya évei után az volt a legnagyobb felismerés, hogy meglelt hivatásában mennyi mindent köszönhet másoknak. Rájött, hogy ő maga is akkor válhat igazi szerzetessé, ha szereti és segíti embertársait. Bár továbbra is rámutatott a világ hibáira és perverzióira, ettől kezdve nem arra biztatta az átlagpolgárt, hogy szerzetesnek álljon. Aki orvosolni akarja a modern élet betegségeit az a szemlélődő életet a világban is megélheti. Sőt, egyenesen hangsúlyozza, nagy szükség van szemlélődő laikusokra is, akik tevőlegesen részt vesznek a társadalom életében. A szemlélődő szerzetességről az a véleménye, hogy a monasztikus életformát nem szabad minden ember számára mércének tekinteni. Az emberek szemlélődő életre is különböző szinten kapnak meghívást, mely nagyban függ élethelyzetüktől, hivatásuktól. A szemlélődés mindenki életének szerves része kell legyen, aki a lelki és társadalmi megváltás isteni üzenetét közvetíteni akarja, aki vágyik Isten akaratának jobb megértésére. A monasztikus szerzetesség számára a magány, a félrevonulás a természetes közeg, de azt javasolja a társadalomban élő embereknek is, hogy mindenkinek legyen olyan helye, ahol senki nem háborgatja, ahová rendszeres időközökben elvonul szemlélődni, hogy amikor visszatér – és itt találkozik monasztikus és világi szemlélődő hivatás – jobban szerethesse a világot.

A szemlélődés rendet, összefüggést és távlatot visz az ember életébe azáltal, hogy lelki közösséget teremt Istennel. Merton szerint minden ember születése pillanatától hamis énje rabja, és ahogy növekszik, hamis énje is erősödik, egyre makacsabbá válik, beárnyékolja igazi énjét. Az ember lelki boldogsága azon múlik, képes-e eltávolítani a hamis maszkot, és feltárni valódi azonosságát. Csak ekkor találhat igazi boldogságra és békére. A földön csak az jelenthet igazi örömet, ha sikerül kiszabadulni önzésünk börtönéből és a szeretet által egységre jutunk azzal, aki minden élet forrása és minden teremtményben benne él. Usque ad temetipsum occure Deo tuo – mondja Szent Bernát nyomán. „Ha meg akarjuk találni Istenünket, először rá kell találnunk igazi önmagunkra.”

Univerzális ökumenizmus

Merton vallásosságában az intézményes, a társadalmi és az intellektuális elem mellett a misztikának van legnagyobb szerepe. Nyugodtan állíthatjuk, az egyház legnagyobb misztikusai közt van a helye. Annak ellenére, hogy életművének elemzői szerint gondolatvilága és munkamódszere a tradicionális misztikus teológiában gyökerezik, melyben sosem lépi át a katolicizmus szimbólumait és struktúráit, sikerült valami egészen újat hozzátennie két évezred keresztény misztikájához. Ennek titka az, hogy képes volt meglátni más vallások misztikus tapasztalataiban azokat az ősi, egyetemes igazságokat, melyek az emberiség vallási örökségének közös kincsei. A szemlélődésre vetítve mondhatjuk azt is, hogy katolizálni akarta a kontemplációt, a katolikus szót a legtágabb, egyetemes jelentésében értve. Ugyanígy az ökumenizmust sem a hagyományos módon, csupán a keresztény vallásokra értette, hanem az egész világot átfogó, univerzális értelemben. Ehhez szolgált alapul a keleti szemlélődőkkel folytatott párbeszéde, melyet egy vallásközi párbeszéd első lépésének tekintett. Élete utolsó éveiben arról ír, hogy a szemlélődés-központú keleti hagyomány a kereszténység számára új távlatokat kínál, melytől annak lelki és fizikai túlélése múlhat. E vallási szintézis megteremtésén munkálkodva érte korai, tragikus halála.

Felhasznált irodalom:

Thomas Merton: Hétlépcsős hegy; Szt. István Társulat, Bp.1991.
Thomas Merton: A csend szava; Szt.István Társulat, Bp. 1991.
Thomas Merton: Élet és életszentség;  Prugg Verlag, Eisenstadt, Ausztria 1971.
Thomas Merton: Lelkivezetés és elmélkedés;  Prugg Verlag, Eisenstadt, Ausztria 1974.
Thomas Merton: Sirató a büszke világért – Válogatott versek; Szt. István Társulat, Bp. 1995.
Szonntág Gábor: Thomas  Merton; Agapé,  Szeged, 1998.
The Asian Journal of Thomas Merton; New Directions, New York,1973.
Thomas Merton: No Man is an Island; Harcourt,Brace, New York, 1955.
Thomas Merton: New Seeds of Contemplation; New Directions, New York, 1961.
Thomas Merton: Contemplation in a World of Action; Doubleday, New York,1971.

Kecskés Aranka

2002/32.