Szangít-elv a művészetekben

A szangít az indiai artisztikum egyik alapfogalma, mely a művész feladatára és szerepére utal a világban, és itt a művész szót egy kicsit tágabb értelemben használjuk, mint az európai hagyományokban. A hindu kultúrában a művészet – napjainkban is – ablak az isteni világra, örök összekötöttségünk megnyilvánulása, az a lelki energia, mely erőt ad létezésünkhöz. Keleten sokak számára a művészet olyan evidencia, amit nagyon nehéz lenne megmagyarázni, mint ahogy a levegő fontosságát sem hangsúlyozzuk nap mint nap, de egy percet sem bírunk nélküle, mert a prána, az egyetemes vitálesszencia közvetítője.

A szangít tapasztalatszerzés, az élmények begyűjtése minden szintről: a matériától az isteni világig, majd ennek a kiárasztása az emberlét különböző állapotaira, hogy mindenki megtalálhassa az önmaga számára befogadható minőséget és mennyiséget.

Művész az, aki születésétől fogva begyűjti a különféle információkat jelen világunk minden síkján, átengedi magán azokat, és mint egy ékírásos kőtáblába, a legfontosabbakat bevési magába. Lelke emlékezetét feltölti a földi lét tapasztalataival, s ezt harmóniába hozza a felsőbb világtól kapott információkkal, illetve a lelki emlékezetében meglevő isteni létezéssel. Az egybevetés eme folyamata lehet akár ösztönös, akár tudatos. Így válik az igazi művész egy másik létsík közvetítőjévé, lehetőséget adva másoknak is a váltásra, a jelen dimenzióban láthatatlan világ befogadására.

Az emberi születés sok lehetőséget rejt magában, ami csak ebben a létformában érhető el. Jó példája ennek az óind eposzirodalom remeke, a Rámájana, Ráma királyfi életének története, aki azért szállt alá a Földre, hogy megtegye azt, amit istenként a mennyekben nem vihetett volna véghez.

Az emlékezet lezárása jótékony  folyamat, hiszen nem lehet és nem is kell mindent áthozni a múltból, de létezésünk alapjait nem engedhetjük el magunktól. Az emlékezet fenntartása ezért olyan támpont lehet, mely vezérfonalként működik életünk során. Az abszolút fogalmak nem változtak az emberi történelem során, de minden korban és közösségben más-más lehetőség nyílik ezek megélésére. Ezért van szüksége segítségre az embernek.

Ezt a segítséget kapja meg a műélvező a művészettől, alapvetően érzelmi, non-verbális módon, akár még az irodalmi alkotásokból is, hiszen a felszíni jelentésnél sokszor érdekesebb a sorok között olvasható üzenet.

Itt kell megemlítenünk a művészet tágabb értelmezését. Véleményem szerint művészi tevékenységnek tekinthető minden olyan hivatás, mely a kiáradás elvén működik, intuitív elemeket is tartalmaz a kiárasztó részéről, a közvetítés eszköze pedig nem racionális.

Ugyanezt a feladatot végzi a pap, a tanító, az asztrológus, a gyógyító az építész és még sokan mások, az élet különböző területein. A teljesség élményét együttes jelenlevésükben, jelenlétünkben érezhetjük meg.

A befogadó kvalitását viszont nem lehet és nem szabad minősíteni, hiszen a cél az, hogy mindenki megérezhesse Isten Öröklétét, az Abszolútumot. Az odajutottság állapota után már nincs jelentősége a kiindulási pontnak, ez személyes történelemnek tekinthető.

A szintkülönbségek jelölése ennek ellenére indokolt, amit az íz, zamat jelentésű rasza szó fejez ki. Használják a festészetben, zenében, az ájurvédában és még sok más területen. Ez az íz nemcsak egyféle nyelvünkkel megtapasztalható zamat, hanem minőség, magas frekvencia, az egyre finomabb rezgések jelenléte.

Egy-egy műalkotás több raszát is megjelenít, így válik különböző kulturális szinteken élő emberek számára egyaránt befogadhatóvá. A cél a magas szintű raszák jelenléte, de kísérőkként soha nem nélkülözhetjük az egyszerű raszákat sem, a sokaság színesíti a műalkotást, élvezhetőbbé teszi azt. Így szólíthat meg nagyon sok embert ugyanaz a műalkotás.

A szangít lényege, hogy úgy érezhesse a befogadó, mintha csak neki szólna a közvetített üzenet, mert éppen ez az állapot teszi istenivé a művészet folyamatát. Ahogy Isten különböző csatornákon keresztül minden lelket megtalál s a megszólítottság élményét hagyja bennünk, úgy kell ezt tennie a művésznek is. A „Nekem szól a zene”, „Nekem üzen”, „Engem hív” állapotban megélhetjük önmagunk teljességét. Minden műalkotásnak az a feladata, hogy ezt az emlékezet erősítse.

Az emberi problémákon keresztül közelítő művészet hiteles, a valóságosság érzetét kelti. Így talál rá mindenkire az üzenet: „velem is ez történt”! Ám ettől csak megérintetté válik a műélvező, a valós segítséget a célhoz vezető út felmutatása jelenti. Ennek hitelességét az emberlét nehézségeinek megtapasztalása adja meg, ami lehet a művész egyéni története, illetve a tökéletes azonosulás, egyesülés képességének gyümölcse.

Tudnivaló, a lehetőség mindenki számára adott. Az úton járásban egyformán fontosak vagyunk, de a cél felmutatása művészi feladat. A már megtett útról lehet élményszerű képet festeni, mely olyannyira kitapintható, hogy az utánunk jövőnek is bizton kínálja az elérhetőség hitét.

A szangít-elv talán legtökéletesebb képi ábrázolása az indiai szent hagyomány egyik kedvelt témája, Krsna tánca a pásztorlánykákkal. A bájos ifjú, Krsna Rádhikával, isteni párjával táncol a ligetben. Ketten együtt alkotják a teljességet, de körülöttük ott táncol a többi pásztorlányka, a gópikák, s mindegyikük úgy érzi, Krsna csak vele táncol, csak az ő partnere. Számukra ez a teljesség.

És ugyanez az érzés keríti hatalmába az embert, amikor az előadóművész csak nekem zenél, vagy táncol, amikor a kép nekem mondja a legigazabb jelentését, a mester nekem adja át a legfontosabb tudását, a gyógyító engem kezel a legkörültekintőbben. Rajtuk keresztül az isteni minőség nyilvánul meg.

Ubornyák Katalin

2002/32.