Filozófia-e a lélekvándorlás?

Amióta világ a világ, az embert foglalkoztatja a túlvilági lét, a halál és élet, netán a feltámadás, vagy a tetszhalott állapot kérdése. Sokan mondják, odaátról még senki sem jött vissza, így a kérdéssel kapcsolatos elméletek teljes bizonytalanságra vannak kárhoztatva. Rengeteg a mendemonda, a hiedelem, a bizonytalanság s ennek komplementer párja, a reménység. Egyszer egy a lélek jógájával foglalkozó könyv idős olvasója azt kérte a szerkesztőktől, úgy magyarázzák el neki a lélekvándorlást, hogy aztán vissza tudjon jönni…


lelekvandorlas

Bölcselet vagy misztikum
Lélekvándorlás, pre-egzisztencia, transzmigráció, metempszühózis, reinkarnáció… sokak számára viszolyogtató kifejezések, mások számára világképük szerves része. Gyakran mondják: a lélekvándorlás filozófiája szerint… Vajon tekinthető-e bölcseleti kérdésnek a lélekvándorlás, avagy csupán a keleti misztikum újabb térhódításával állunk szemben? Amennyiben a filozófia merő agytorna, szofista szócsavarás és a valóságtól elrugaszkodott elméleti struktúra, aligha. Ám ha a filozófiát gyakorlati életbölcseletként értelmezzük, ennek szerves alkotója az ember legnemesebb részével, a lelkével foglalkozó gondolatkör. S ha lélek, akkor élet is – az öröklét és mulandóság kontrasztja is ott lebeg megválaszolandó kérdésként.

Az alapszükségletek legtöbbünk életlehetőségeit meghatározzák: táplálkozás, alvás, védekezés és szaporodás. Ezek a létfenntartás és a fajfenntartás mélyen beprogramozott igényei, melyek együtt járnak a világi létezéssel. Mindegyik fontos tényező, mégsem mindegy, mivel táplálkozik az ember: nulla kalóriás étellel, amely csak a táplálkozás illúzióját kelti, vagy egészséges, tiszta, másoknak s magunknak ártalmat nem okozó, tápláló vegetárius étellel? Az sem mindegy, milyen az álmunk, hiszen az ember életének jó részét átalussza. A védekezés jegyében rakétarendszereket irányítunk egymásra, és szöges drótkerítések, finomabb szinten személyiségi tüskék vélt biztonságába húzódunk. A szaporodás ma sok helyütt nem kívánatos, hogy több élvezeti lehetőség maradjon a test számára, így a jövő generációkat eredményező szent aktus hedonista élvhajhászattá redukálódik, az élet nagy misztériuma ki van lúgozva a szexusból.

A védekezés, a biztonság igénye egyszerre záloga az egyed fennmaradásának és a faj továbbélésének. Tekintsük mármost az ember természetes szükségletének a biztonságot. És nemcsak a közbiztonságot, a létbiztonságot, vagy a biztosító társaságok nyújtotta biztonságot, hanem a lét egyetemes biztonságát. Mikor az ember elbizonytalanodik valamiben, vagy cselekvésképtelenné válik, vagy kapkodni kezd. Egyik sem jó, mert a bizonytalanság meggondolatlanságot eredményez, aminek következményei alig beláthatók. S a létbizonytalanság befolyásolja a többi alapszükséglet megélését, kielégítését is. Ijedtségre gyakran táplálkozási reflex a válasz, mert a teli bendő biztonságérzetet nyújt. A túlfokozott stressz hatására a szervezet önvédő mechanizmusa gyakran átkapcsol alvás üzemmódba, s gondoljunk csak a végzetes tüdőkórban szenvedők sokszor megénekelt felfokozott, emésztő szerelmi lángolására.

Amennyiben az ember egyetemes hivatása bizonytalanná válik, a hétköznapi életben is elbizonytalanodik. Márpedig az örök kérdések feszegetése nélkül nincs megnyugtató válasz a lét napi problémáira sem. A lélek sajátságainak vizsgálata s a lélek vándorútjának felismerése sokat segít a biztonság meglelésében. Ha az egyetemes, örök létezésbe ágyazzuk mindennapi tetteinket, más dimenziót nyernek a hétköznapok is.

A kereszténység a föltámadás fogalmát használja, ha tetszik ez is egyfajta reinkarnáció, azaz újra megtestesülés. De vajon milyen formában éri az embert a föltámadás? Haldokló aggastyánként, vagy hamvas bőrű csecsemőként? A bűnben, vagy az üdvösségben? Örömben, vagy bánatban, egészségben vagy betegségben? A legutóbbi teológiai magyarázatok szerint a feltámadás az emberélet eredője, szintézise mindannak, amit s ahogyan megélt az ember. Innen pedig már csak egy lépés az a gondolat, miszerint következő születése során olyan lehetőségeket kap az ember, ahogyan most éli életét.

Ne gondoljuk, hogy a lélekvándorlás idegen az európai kultúrától. Sokan sokféleképpen foglalkoztak e kérdéssel. Az ókoriak közül például Platón, az ideák s az idealizmus atyamestere. Tanítója Szókratész, követője pedig Arisztotelész, akinek munkássága meghatározó szerepet játszott az európai kultúra formálódásában. Arisztotelészi alapokon indult fejlődésnek a skolasztika, a logika, az esztétika és a természettudomány is, amely a legújabb korra szinte teljesen kiiktatta vizsgálódása köréből a lelket, mint spirituális individuumot. Csak a legfrissebb kísérletek alig hallható eredménye, napjaink konferenciáinak halk véleménye az, hogy az emberi psziché a testen kívül is létezhet, létezik. Márpedig ha Platón nyomdokait szorosabban követte volna a nyugati kultúra fejlődése, ez aligha vált volna vitatott kérdéssé.

De ha visszakanyarodunk Platónhoz, az Állam című társadalompolitikai kézikönyve érdekes adalékokat tartalmaz számunkra. E mű leginkább talán arról nevezetes, hogy az ország vezetését Platón legszívesebben a filozófusokra bízná. Már ez is hajmeresztő ajánlat egy középkori Machiavelli vagy egy posztmodern technokrata számára, de ha fellapozzuk a X. könyvet, még meglepőbb beszámolóval találkozunk, méghozzá éppen a lélekvándorlással kapcsolatban.
Platón: Állam, X. könyv, 614-621 (részletek)
Elmondom hát neked … egy igen vitéz férfiú történetét, a pamphülai Er-ét, Armeniosz fiáét. Ez egykor elesett a csatában, és amikor tíz nap múlva összeszedték a már oszladozó hullákat, őt ép állapotban lelték meg, hazacipelték, és amikor a tizenkettedik napon el akarták temetni és már ott feküdt a máglyán, feltámadt, és elmesélte, mit látott odaát. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt kiszállt a testéből, a többiekkel együtt vándorolt, mígnem egy furcsa helyre értek, hol is a földnek két hasadéka tátong egymás mellett és szemben velük az égen másik kettő. A hasadékok között bírák ültek, akik ítélkeztek, majd megparancsolták az igazságos lelkeknek, hogy induljanak jobbra, fölfelé az égbe – miután az ítéleten átesett lelkekre elöl jelet tettek –, az igazságtalanok pedig, hogy balra lefelé induljanak – ezek hátul viselték az összes cselekedeteikről árulkodó jelzést. Amint ő a bírák elé lépett, ezek azt mondták, hírül kell adnia az embereknek az alvilági dolgokat, ezért a lelkére kötötték, hogy jól hallgasson meg mindent, és tüzetesen nézzen körül idelenn. És látta, hogy az ítélet elhangzása után az égi és a földi nyílások egyikén eltűnnek a lelkek, míg a másikon meg mások bukkannak elő; a földi nyílásból porosan, piszkosan, míg az égiből tisztán; a folytonosan érkezők, mintha hosszú útról tértek volna meg: boldogan lépdeltek a rétre, és ott, mint egy ünnepi kiránduláson, letelepedtek, köszöntötték egymást az ismerősök, és a földből fölbukkanók faggatták élményeik felől az égieket, ezek pedig a földből érkezőket. Meséltek egymásnak: ezek zokogó sírással emlékeztek rá, mennyi és mily szenvedéseket éltek át, mit láttak ezer évig tartó föld alatti vándorútjukon; az égi jövevények meg mesélték bűvös élményeiket és kifejezhetetlen szép látomásaikat. …minden egyes gaztettükért, amit valaha is valaki ellen elkövettek, tízszeresen meglakoltak, mégpedig mindegyikért száz évig, minthogy ennyi az ember életideje, … viszont aki jót cselekedett, igazságos és jámbor volt, ugyanilyen arányban élvezi a jutalmat. Mást mondott azokról, akik épp most születtek, és rögtön meg is haltak – erre most nem érdemes kitérni. Még nagyobb árról beszélt az istenek és a szülők ellen elkövetett gaztett vagy odaadó viselkedés és az öngyilkosság esetében. Elmondta: tanúja volt, amint valaki valakit faggatott, hol van a nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz Pamphülia zsarnoka volt már ezer esztendeje; megölte apját és bátyját, és – mondják – sok más istentelenséget is mívelt. Mesélte, így felelt a kérdezett: “Nem jön az ide, aligha jön valaha is.

XIV. Sok szörnyű látvány közül ezt is végignéztük: mikor már éppen ott voltunk a kijáratnál, és minden más szenvedés után épp föl akartunk jönni, hirtelen megláttuk Ardiaioszt és másokat, főleg zsarnokokat – voltak köztük ugyan magánemberek is, akik nagyot vétkeztek. Ezeket, amikor már azt hitték, hogy fölléphetnek, a hasadék nem fogadta be, hanem ha ilyen gyógyíthatatlan gazfickó próbált fölevickélni, vagy aki még nem bűnhődött meg eléggé, üvöltés hallatszott. Ekkor goromba, tüzes lények, akik már lesben álltak, és a bőgésre füleltek, rájuk csaptak és elvonszolták őket, Ardiaioszt és a többieket – kezüket, lábukat, fejüket összekötözve –, leteperték és megnyúzták, és így vonszolták az út mellett, a tövisbozóton szinte gerebenezve őket, minduntalanul fölvilágosítván a mellettük elmenőket, mi végett viszik el őket, és hogy majd a Tartaroszba ejtik.” Bár a lélek sok mindentől rettegett, mégis mindenekfölött attól, hogy jaj, csak föl ne harsogjon az üvöltés, amikor épp a nyíláshoz ér, és mind végtelen örömmel lépett ki, ha nem hallotta. Ilyesfélék hát a büntetések és lakolások, ezeket viszont ellensúlyozzák a jutalmak. Miután hét napot ott töltöttek a mezőn, a nyolcadik napon ismét útnak kellett indulniuk; négy nap múlva elértek egy helyre, ahonnan a magasban, az egész égen és földön átfeszülő egyenes fényt vettek észre, olyan volt, mint egy oszlop, és leginkább a szivárványhoz hasonlított, de annál sokkal sugárzóbb és áttetszőbb volt. Egynapi út után aztán elértek a fénybe, és ott látták e fény közepén az égboltról lecsüngeni e fény kötelékeinek a végeit, ugyanis e fény volt az eget összetartó kötelék, amilyen a háromevezős hajók kötelékrendszere; így tartották össze a fénykötelek az egész forgó égboltot; és e végekre akasztva csüngött Ananké orsója, amely az egész rendszert forgatta.

XV. Mikor ideértek, rögtön Lakheszisz elé kellett járulniuk. Először is egy herold szabályos sorokba rendezte őket, azután Lakheszisz térdéről sorscserepeket és életmintákat vett a kezébe, fölszállt a magas szószékre és így szólt: “Ím, halljátok Ananké lányának, a hajadon Lakheszisznek a szózatát! Egynapéltű lények! Íme a halandó népség második halálos körforgásának kezdete! Nem a daimón osztja ki sorsotokat, hanem ti választjátok a daimónt. Akire először kerül a sor, az válasszon először életformát, amely azután a végzete lesz. Az erénynek nincs gazdája, többé-kevésbé bárkié lehet, aszerint, mennyire tiszteli, vagy nem tiszteli. Aki választ, az felelős. Az Isten ártatlan!” – E szóval közéjük szórta a sorscserepeket, és mindegyik azt vette fel, amely hozzá a legközelebb esett, csak ő, Er nem, mert neki nem engedték meg. Aki fölvette, megtudta hányadiknak választhat. Majd az életmintákat rakta ki elébük, sokkal többet, mint ahányan voltak. Mindenféle volt ott, mindenféle állat- és valamennyi emberi életforma. Akadt köztük zsarnokoké, egyesek végig kitartók, mások félig elbukók, úgyhogy szegénységben, száműzetésben és koldussorsban érnek véget. Akadnak kiváló életek is a külső forma, szépség, testi erő és vitézség folytán, másrészt jó származás és az ősök erényei folytán, ugyanúgy azonban megvetettek is, és a nők számára hasonlóképpen. Persze a lélek rangját ez nem érinti, hiszen ha más életformát választ, szükségképpen mássá is alakul. A többi életforma mind kevert; részint gazdagsággal és szegénységgel, részint meg betegséggel és egészséggel volt vegyes, mások meg ezek között a középúton haladtak.

Azt hiszem, Glaukón, itt fészkel az ember minden veszedelme, ezért az legyen a legfőbb gondunk, hogy mellőzve minden más tudományt, mindnyájan ennek a tudománynak legyünk a kutatói, és hátha valamiképpen megtanulhatnánk és föllelhetnénk, hogy kicsoda tenne arra képessé és tudóssá, hogy fölismerjük, melyik a jó élet, melyik a rossz, és a lehetséges életek közül mindenütt és mindenkor a jobbat válasszuk, és a szóban forgó szempontokat mind összevetve és az életerényhez való viszonyukat vizsgálva megtudjuk, mit ér a szépség, ha gazdagsággal vagy szegénységgel vegyül, és a lélek minő állapottal társulva teremt jót vagy rosszat, és mit hoz létre a nemes és nemtelen születés, a visszavonult magánélet és a hatalom, az erő és gyöngeség, a tanulékonyság és a tompaelméjűség és minden más ilyesmi, a lélek természetes és szerzett tulajdonságai, ha társulnak egymással, hogy mindezek szerint képesek legyünk választani – tekintettel a lélek természetére – a jobb és rosszabb élet között, rosszabbnak nevezve, ami a lelket igazságtalanabbá teszi, jobbnak pedig, ami igazságosabbá. Minden mást akár mellőzhető, hiszen láttuk, életünkben, halálunkban ez a legkülönb választás. Ezzel az acélos hittel kell a Hádészba leszállnunk, hogy még ott is konokul ellenálljunk a gazdagságnak és más ilyen hitványságnak, ne vetemedjünk zsarnokságra és más ilyen tettekre, nehogy aztán sok jóvátehetetlen csúfságot cselekedjünk és még nagyobbakat szenvedjünk el; hanem vegyük észre, hogy ily végletek közepette is mindig a középszert kell választanunk, és kerülnünk a túlzást mindkét felé, lehetőleg már a földi életünkben, sőt az ez utániban is, hiszen így lesz az ember a legboldogabb.

XVI. Ekkor – így jelentette a túlvilági követ – így szólt a hírnök: “Még aki utolsónak kerül is sorra, ha bölcsen választ és magát megzabolázva él, még annak is jut kellemes élet és nem rossz! Aki kezdi a választást, ne hirtelenkedjék, de az utolsó se csüggedjen el!” – E szókra tüstént előjött, mint mondta, aki az első sorszámot húzta, és a legbőszebb zsarnokságot választotta; esztelenségében és mohóságában nem elég megfontoltan választott, mert nem vette észre: e zsarnokságban a végzet tulajdon fiainak a fölfalását is elrendelte és más gazságokat is; amikor aztán higgadtan végiggondolta, fölzokogott, verte a mellét választása miatt, hogy nem szívlelte meg a hírnök előzetes óvását, és vesztéért nem magát okolta, hanem a szerencsét, a daimónokat, mindent inkább csak magát nem. Pedig azok közül való volt, akik az égből érkeztek, előző életében rendezett államban élt, de csak szokásból volt erényes és nem filozófiai meggondolásból. Meg kell mondanunk: nem kevesen csábíttatnak el az égből érkezettek – őket nem edzette meg a gyötrelem; a föld alól érkezettek többsége – aki már megszenvedett, és tanúja volt mások kínjának – bizony nem sebtiben választott. A sors szeszélye mellett épp ez volt az oka, hogy a legtöbb lélek jó- és balsorsa az ellentétévé változott. Mert ha valaki mindig – ha a földi létre születik – egészségesen filozofálna, és nem épp az utolsók közt sorsolnák ki választásra, a túlvilági figyelmeztetések alapján joggal hihetnénk, hogy nemcsak a földön boldogulna, hanem innen oda és onnan ide is nem föld alatti, göröngyös utat járna, hanem sima égi utat. Érdemes volna megfigyelni – mondta – mint választottak a lelkek életet. Siralmas látvány volt, egyben mulatságos és csodálatos is, hogy a legtöbb, puszta megszokásból, az előbbi életét választotta. Orpheusz lelkének egy hattyú élete kellett, mert annyira gyűlölte a halálát okozó asszonynemet, hogy nem akart asszonyméhben fogantatni. Látta, hogy Thamürisz lelke egy fülemüle életét választotta, egy hattyú viszont emberi életet, és ugyanígy tett sok más muzikális állat. A huszas sorszámú lélek oroszlán akart lenni, ez Aiasz, Telamón fia volt, aki undorodott az emberélettől, mert emlékezett még a fegyverekről szóló döntésre. Ezután Agamemnón lelke következett: az emberfaj iránti gyűlöletből, szenvedései miatt inkább sassá változott. Középtájon kapott sorszámot Atalanté lelke: megpillantván egy atléta káprázatos tiszteletajándékát, nem bírt mellette elmenni, elvette. Nyomában ismert rá Epeiosznak, Panopeusz fiának lelkére. Ez egy művészetkedvelő asszony természetébe bújt. Az utolsók közt látta meg Therszitészt, a mókamestert, ez meg majommá lett. Véletlenül utoljára került sor Odüsszeuszra. Ez előbbi vergődéseire emlékezve, tudni sem akart dicsőségvágyról, sokáig csak kóválygott, mivel egy közügyektől tartózkodó magánember életét kereste; nagy üggyel-bajjal meg is találta: ott hevert másoktól megvetetten, és amikor megpillantotta, azt mondta, hogy ha az első sorszámot kapta volna, akkor is ugyanígy cselekedett volna, és örül a választásának. Állatok is alakultak emberré, illetve újabb állattá, az igazságtalan lelkek vadászállatokká, az igazságosak szelídekké, és előfordult mindenféle keveredés. Amelyik lélek már választott életet, sorszáma szerint sorban Lakheszisz elé járult, és az mindőjük mellé egy-egy daimónt rendelt, ezt maguk választották ki, hogy életük őrzője és választott sorsuk végrehajtója legyen. Ez a lelket először Klóthóhoz vezette, és az ő keze és orsója alatt pecsételte meg a lélek választotta sorsot; majd megérintette a lelket, és továbbvezette a fonó Antroposzhoz, hogy az a megfont sorsfonalat visszavonhatatlanná tegye, majd onnan – anélkül, hogy hátrafordult volna – Ananké trónjához járult, alatta elhaladt, majd miután a többiek is átmentek alatta, mindnyájan a Léthé lapályára vándoroltak, fojtogató, szörnyű forróságon át, mert nem volt ott semmi fa vagy növény, és este ott ütöttek tábort az Amelés (Gondtalan) folyó mellett, melynek vizét fazék nem fogja fül. Vizéből mindenkinek innia kellett bizonyos mennyiséget, ám kit esze nem tartóztatott meg, többet is ivott a kelleténél; és aki csak ivott belőle, elfelejtett mindent. Miután elszunnyadtak, és jött az éjfél, mennydörgött és remegett a föld, és most hirtelen ki ide, ki oda lebbent föl, mint a hullócsillag, hogy megszülessék. Er nem ihatott a vízből, mégse tudta miként, mi módon került vissza testébe, hajnaltájt csak kinyitotta a szemét, és látta, hogy ott fekszik a máglyán.
Végső tanulság
Így őrződött meg nekünk, ó, Glaukón, ez a mese: nem veszett el, és minket is megment, ha megszívleljük, és így majd szerencsésen átlábolunk a Léthé folyón, és lelkünket nem fertőzzük meg. Sőt, ha hallgatunk arra, amit mondok, és hisszük, hogy lelkünk halhatatlan, és el tud tűrni minden rosszat és jót, akkor mindig a felfelé vezető úthoz tartjuk magunkat, és bölcs fejjel mindig az igazságosság útját járjuk, hogy így önmagunk és az istenek barátai maradjunk, nemcsak míg itt, a földön múlatjuk az időt, hanem amidőn elnyerjük életünk jutalmát, begyűjtve mint a győztes bajnokok, akkor boldogok leszünk, itt és az előbbiekben ábrázolt ezeréves vándorutunkon.

(Platón: Az állam, Jánossy István fordítása)
Tornyai Ödön
2002/32.