Kosztolányi Dezső: Gyilkosság

Elindulok a fiammal a kiserdő felé, honnan a nagyobb diákok esténként szarvasbogarat, hőscincért hoznak. Ő is bogarászni akar. Eddig csak színes kavicsot, gyufaskatulyát, villamosjegyet gyűjtött. Itt a Balaton partján tanulta meg, hogy az eleven állatokat is gyűjteménybe szokás foglalni.

Azonnal találtunk egy szöcskét. Fölgombostűzöm, átadom neki, s máris új után nézek. Ő azonban hátam mögött, a gyalogosösvényen állva marad. Kezében a fölszúrt rovar. Hosszan nézi.

Ez az első kézzelfogható, „előre megfontolt szándékkal” végrehajtott gyilkosság, melyet lát. A szöcske – szegény – átlyuggatott zöld zekéjében forog tengelye körül, zöld bajuszát mozgatja, zöld szemét kimereszti, mintha fölöttébb csodálkoznék a helyzeten, s rosszallásának adna kifejezést. Egyébként semmi hangot se hallat. Haláltusája néma, csak szája szélén csüng egy sötétbarna csöpp, mint a bagólé. Nyilván haragjának, gyötrelmének, utolsó életakaratának jele.

Fiam elkomolyodik. Hangja egészen halvány és beteg, mikor utánam sompolyog s megszólal:

– Kártékony?
– Micsoda?
– A szöcske.

– Nagyon kártékony – felelem.

Tudom, hogy ezzel az ősi kifogással vigasztalják magukat a gyerekek. A kártékony állatokat szabad megölni, s így azok az állatok, melyeket megölnek, mind kártékonyak.

– De azért vannak jó szöcskék is – teszi hozzá elfogódottan.
– Lehet.

Megy mögöttem szomorúan, s időnként átszól hozzám:

– Mennyi idő alatt döglik meg egy szöcske?
– Öt-hat perc alatt.
– Az nem lehet – vág közbe gyorsan, mint aki eddig is számlálta a perceket -, már elmúlt annyi.
– Akkor tíz-tizenöt perc alatt.
– Mire hazaérünk, és lemegy a nap – biztatgatja magát -, már nem szenved. Most nagyon fáj neki. Ni, rám néz.
– Dehogy néz rád.

Ebben a pillanatban kiejti kezéből a szöcskét. Az a réten a tűvel együtt, mint valami rúdugróbajnok, tovább ugrál a lucernák közt. Mind a ketten utána vetjük magunkat, de mikor kezébe teszem, összeborzong.

– Jaj – kiált, s elharapja szavát.
– Mi az?
– Hátha apaszöcske – dadogja riadtan, az érzékenységemhez és önszeretetemhez föllebbezve. – Hátha fiai vannak.
– Dehogy – szólok bosszúsan -, ennek nincsenek fiai.
– Miért?
– Mert nem házasodott meg.
– Honnan tudod?
– Az apaszöcskék kövérebbek. Ez sovány.
– Igaz – mondja egy kis mosollyal, kapva a hazugságon -, és az nem is bűn.

– Az emberek ölik az állatokat – mondom. – Sült csirkét, borjút, disznóhúst esznek. Aztán a tudósok kiveszik a tengerinyúl szemét, meglékelik a kutyák koponyáját, és nézik, mit csinálnak erre. Azt mondják, hogy „kísérleteznek”.

– Úgy-e mi is csak „kísérletezünk”.
– Igen.

Hirtelenül bealkonyodott, a lankákon árnyak hasaltak végig, megzörrentek a topolyafák levelei. A szöcske tovább táncol a tűn, nem pusztult el, makacsul ugrándozott a fiam kezében, aki most már félni kezd tőle, rám bízta, hogy vigyem haza, s öljem meg otthon.

Egy elrontott délután utóízével siettünk a tarlókon hazafelé. Otthon belenyomtuk a szöcskét a borszeszbe, s az tüstént megmerevedett a kéjes szeszes halálban, mint az a francia király, aki malvasiai borba fullasztotta magát. Mozdulatlan tetemét egy cigarettásdoboz tetején nyársaltuk föl.

Éjfél felé zajt hallottam. Valaki mozgott a szúnyogháló előtt.

Fiam állt ott, kis ingben. Kikelt ágyából, hogy megnézze a szöcskét.

– Azt álmodtam – suttogta -, hogy a szöcske mozog.
– Nem mozog – kiáltottam hangosan.
– Akarom látni.

Gyertyát kellett gyújtanom. Fiam kezébe vette a gyertyát, úgy nézte a szöcskét. Én pedig őt. Szegénykének álmatlan, gyűrt arcán riadalom tükröződött. A szöcske kísértetét látta, mint Machbeth Banquo szellemét.

Mikor végre elaludt, lábujjhegyen az ablakdeszkához  lopóztam, s a dobozt, gyilkosságunk közös emlékét, a bűnjeleket, kidobtam az ablakon.

A gyermekek még nem tudják megérteni, hogy az emberek ölik a szöcskéket és egymást.

Nem lehet bogarászni.

2002/32.