Özvegyégetés Indiában?

Évek óta tartok előadásokat Indiáról, az indiai életről, filozófiáról és vallásosságról. Sok félreértéssel találkoztam, az indusok életmódját illetően, de az egyik legkényesebb kérdést viszonylag kevesen vetik föl. Hajdanán szent iszonyattal, borzongva emlegették a barbár szokást: a holt férfi máglyájára erőszakkal odalökött szerencsétlen özvegy esetét, akitől ilyen szívtelen módon szabadul meg a gonosz rokonság. Ez volna a szatí intézménye?

Mi is a szatí? Sok nyugati forrás barbár rítusnak, kegyetlenkedésnek mutatja be a szatít, amit a hódítók törvénnyel tiltottak. S bizonnyal igazuk volt, amikor a túlkapások, az erőszak, vagy a kényszer volt az oka az özvegy „önkéntes” máglyahalálának. Egyesek szerint az asszonyok birtoktárgyként kísérték a férfiakat a túlvilágra, mások pusztán a férfinép féltékenységét látták ebben, nehogy haláluk után más élvezze asszonyaik társaságát. Ókori görög források – Strabón – a női ármány elleni óvintézkedésnek tartották: ha az asszonynak követnie kell férjét a halálba, talán nem lesz belőle méregkeverő. Társadalmi okokat is felsorakoztatnak, az özvegysors helyett, az újraházasodás reménye nélkül vállalták sokan. Ugyanakkor a szatí dicsőség, bátorság dolga is volt, hírnevet hozott az asszonynak, sőt, úgy tartották, az önkéntes máglyahalált választó asszony természetfölötti szent hatalommal bír, pillantása áldásos, tette üdvöt hoz önmagának, férjének és családjának is. Erre utal a szótári alak is, szatí jelentése erényes nő, tisztességes feleség, hű asszony, illetve aszkétanő.

A rádzsput uralkodóknál az asszonyok hősi kiállása volt a szatí. Egy-egy rádzsa halálakor nemcsak felesége, de sokszor szolgálói, nővérei, vagy anyja s egyéb közeli nőrokonai is vele haltak. Reménytelen ostromzár, vesztes csata esetén nemegyszer előfordult, hogy a lovagias harcosok önfeláldozó kirohanásra készültek, feleségeik pedig önként vállalták a máglyahalált, elkerülendő a megbecstelenítést s így a maguk módján osztozva férjeik sorsában. A hős nők emlékét a házak, paloták falain kezük faragott vagy festett lenyomata őrzi… Az ilyen tömeges önfeláldozás első följegyzett esete Nagy Sándor idején történt, amikor az Agalassoi törzs meghódított városában majd húszezren menekültek önként a halálba a görögök elől.

A szatí elterjedt volt: még 1946-ban is előfordult, a XIX. század elején pedig százszámra történtet esetek Bengálban, Benáresz környékén és máshol, főként a hősies Rádzsasztánban. Az indiai források a nők szabad választását hangsúlyozták: vagy az aszketikus özvegyi élet, vagy a szent és bátor szatí között. A korai századokban (VI-X. sz.) nem alkalmaztak erőszakot, a szatí nem volt egyetemes követelmény. Közép-Indiában szatí emléktáblák jelzik elterjedtségét, mégis számos férjéhez hű királyi asszony elkerülte e rítust. Az erőszakos szatít már a középkorban is sok hindu ellenezte, ám az arab és európai utazók nemegyszer számoltak be az asszonyok ilyetén haláláról, de talán mégis túlzó az az állítás, miszerint egy-egy Vidzsajnagar-béli uralkodó halálakor két-háromezer (!) feleségét is vele égették el. Romantikus történetek szólnak a fehér ember által a máglyáról megmentett asszonyokról, akik aztán lovagjaik feleségéül szegődtek.

A szatí történelmi gyökerei messzire nyúlnak. Ugyan az ősidőkről kevés a feljegyzés, már a Rg-véda megemlít egy különös rítust. A férfi halálát követően asszonya is odafeküdt mellé a még meg nem gyújtott máglyára. Kis időre az asszony kezébe adták a férfi íját, majd visszahívták a nőt „az élők birodalmába”. Ilyenkor az asszony újra férjhez mehetett az elhunyt testvéréhez, ami később tiltott gyakorlattá vált.

A szatí első példáit az Eposzok említik. Mádri eltökélten követte elholt férjét, Pándut a halotti máglyára, jóllehet a bölcsek igyekeztek lebeszélni erről. Krsna atyjának, Vaszudévnek négy felesége – Dévaki, Bhadrá, Róhini és Madirá – is önként követte férjét, akárcsak Krsna eltávozásakor öt felesége. Az elnevezés azonban nem innen ered, hanem Siva hitvese, Szatí a névadó. Férjét megsértette Szatí atyja, Daksa, amit az önérzetes asszony nem tudott elviselni, így misztikus meditációjában elhamvasztotta magát.

Az első írásos dokumentum a görög krónikákban maradt fenn i.e. 316-ból, amikor az Antigonosz ellen harcoló Keteusz indus hadvezér elestekor feleségét is elhamvasztották. Ide tartozik még Nagy Sándor kedves ind filozófusa, aki ritka kivételként férfi létére vállalta az önkéntes máglyahalált. Az óind törvénykönyvek az első századtól fogva dicső tettként említik a szatít, majd a VI-VII. századtól egyre kevésbé helyeslik az özvegyek önálló életét, s inkább a szatí fontosságát hirdetik, mint vallásos kötelességet, az üdvösség egyik zálogát. Érdekes egybeesés ez a muzulmán hódításokkal. Vajon nem az özvegyen maradt asszonyokat akarták megkímélni a betolakodók háremeitől? Az oltalom nélkül maradt asszonyok a szatí révén a vallási és etnikai integritásnak is őrzői, elősegítői lettek. Mondhatjuk, az egyed önfeláldozó halála itt a nagyobb közösség intakt túlélését, a keveredés elkerülését is szolgálta.

Az asszony önkéntes tette ritka nagy erénynek számított. Kezdetben a szatí a harcosok és uralkodók feleségeinek kiváltsága volt, később azonban a mesteremberek asszonyaira is kiterjedt. A Padma-purána beszámol a rítus részleteiről.

Kétféle formája volt ismeretes a szatínak: az „együtt-halás” (szaha-marana), amikor az asszony a férj máglyáján hamvasztotta el magát, a másik az „utána-halás” (anu-marana), amikor a nő rituális tisztátalansága (havi ciklus) vagy várandóssága miatt egy hét, vagy a gyermek megszületését követő két hónap haladékot kapott. Ám a máglyát így is a férje testét elemésztű tűz megőrzött parazsával lobbantották fel.

A szatí menete az alábbi: a férj halálát követően az asszony felkészül ura követésére. Rituális fürdőt vesz, felölti legszebb ruháját, ékszereit. A halotti menethez csatlakozva kíséri férje tetemét a halottégető helyre (ennek olykor a „Mennyek kapuja” az elnevezése). Mivel hamarosan a túlvilágra költözik az asszony, a rokonság üzeneteket bíz reá. A máglya mellé érve az asszony elajándékozza ékszereit, majd maga is helyet foglal a máglyán, s férje fejét az ölébe veszi, úgy várja a fellobbanó tüzet.

A túlkapásokat, erőszakot leszámítva érdemes elgondolkodni a szatí eszmei jelentőségén. A házastársak kapcsolatának szent tartalmát, illetve a hinduk hitét ismerve könnyebb megérteni a számunkra oly szokatlan jelenséget. De ne feledjük, a mi társadalmunkban is előfordul, hogy egy szeretetben megöregedett házaspár egyik tagjának halála olyannyira megviseli a másik felet, hogy az is utána hal párjának. Ezt a szenvedélyes, nagy szerelmesek már fiatalon is vállalják, gondoljunk csak a népballadák szerelmespárjaira, Trisztán és Izolda vagy Rómeó és Júlia példájára!

Azonban Indiában nemcsak az érzelmek, a ragaszkodás motiválta a szatí vállalóit. Itt a házasság szent kötelék, s olyan szoros lelki kapocs, ami nélkül – ideális esetben – a résztvevők el sem tudják képzelni életüket. Az asszony nemcsak anyagi támaszának tekinti férjét, hanem lelki vezetőjének, gurujának is, akit követve visszajuthat a lelki világ tökéletes boldogságába. Ráadásul a hinduk a földi életet viszonylagosnak tartják, s ugyan tisztességgel végzik földi feladatukat, de készülnek az örök hivatásra is. Nem a test az énjük, s számukra nem egyszeri s megismételhetetlen lehetőség az élet. A szatí hiteles gyakorlásához tehát igen nagy fokú szeretet, férj iránti hűség és együvé tartozás, valamint magas szintű lelki megvalósítás szükséges. Enélkül a férjet követő, s az újabb születésre felkészítő önfeláldozás kényszerű tűzhalállá, szinte kivégzéssé degradálódna. Ám mindez távol áll a szatí szellemétől. Ma már nem dívik ez az intézmény, s az özvegyek számára másfajta áldozatokat javasolnak. Vagy a család tekintélyes nagyasszonyaként szolgálják a rokonságot, vagy női kolostorokba, templomba visszavonulva készülnek a lelki továbblépésre.

R. G. L.
2002/32.