Mi a teendő? – A Brahma-szanhitá öt fő verse

A Brahma-szanhitá különleges szerepet tölt be az óind filozófiai irodalomban. Keletkezése a régmúlt homályába vész, hiszen az univerzum első élőlényének megvilágosodásáról szól, még a teremtés kezdetén. Ezt követően a középkorban tűnt föl a szöveg jelenlegi változata, amikor az Ádi-Késavának szentelt dél-indiai templomban (Travancore állam) Csaitanja Maháprabhu (1476-1524), szentéletű misztikus, vallásreformer és isteni avatár zarándokútja során rábukkant. A féltve őrzött kéziratról másolatok készültek, amik lassan elterjedtek a Visnu-hit (vaisnavizmus) követői között.

Jelen válogatásunkban a záró verseket idézzük, amelyekben a Brahmá által imádott Isten, Krsna összegzi tanítását a lelki tökéletesedés feladatairól és távlatairól.

Miképpen gyakorolhatja az osztatlan odaadást a világi kötelességeivel elfoglalt ember? A válasz egyszerű, a hétköznapi tetteket ötvözni kell az isteni akarattal. A szövegelemzésben a múlt század jeles vaisnava tanítójának, Bhaktivinód Thákurnak a magyarázataira támaszkodunk.

58. vers
prabuddhé gjána-bhaktibhjám átmanj ánanda-csin-mají
udétj anuttamá bhaktir bhagavat-préma-laksaná
prabuddhé – izgatottan; gjána – tudás, megismerés által; bhaktibhjam – és odaadó szolgálat által; átmani – a tiszta szellemi lélekben; ánanda-csit-mají – teljes tudás és üdvösség; udéti – támad föl; anuttamá – legeslegkiválóbb; bhaktih – odaadás; bhagavat – Krsna iránt; préma – szeretet által; laksaná – jellemzett
Mikor tudás és szolgálat (bhakti) fűti át a lelki tapasztalatokat, akkor támad föl az istenszeretet jellemezte legeslegmagasztosabb, osztatlan odaadás az összes lélek által imádott Krsna iránt.
Tényleges lelki tudásnak az nevezhető, ami föltárja az ember, a világ és Isten természetét, valamint egymáshoz fűződő viszonyukat. Első az Istenhez fűződő viszony (szambandha) ismerete. Az odaadás tudománya által meghatározott lelki cselekvés (abhidhéja) nem más, mint Isten kutatása. Ha a szunnyadó istenszeretetet (bhaktit) felrázza az említett tudás és gyakorlat, kibontakozik az Isten iránti rajongástól hevülő odaadás, ami az ember lelki törekvéseinek végső és legteljesebb betetőzése.

59. vers

pramánaisz tat-szad-ácsáraisz tad-abhjászair nirantaram
bódhajan átmanátmánam bhaktim apj uttamám labhét

pramánaih – az Írások bizonyítékaival; tat – azoknak a; szat-ácsáraih – vallásos viselkedéssel; tat – azoknak a; abhjászaih – gyakorlás által; nirantaram – állandó; bódhajan – föleszmélve; átmaná – az intelligencia révén; átmánam – az önvaló; bhaktim – odaadást; api – bizonnyal; uttamám – legfőbbet; labhét – elérheti

A legmagasztosabb odaadás lassan, apró lépésenként érhető el az önmegvalósítást célzó szüntelen törekvés révén, az Írások bizonyítékai, az istenhívő viselkedés, valamint a kitartó gyakorlás segélyével.

Minden odaadó szellemű írásmű -mint például a Bhágavata-purána, a Védák, a Puránák, vagy a Bhagavad-gítá – bizonyító erejű forrásnak számít. A hithű életmód a jámborok (szádhuk) viselkedése, akik spontán szeretettől vezérelve nagy odaadással szolgálják Istent. A gyakorlás egyrészt a tíz alapelv (dasa-múla) elsajátítása a szent Írásokból, másrészt a Mindenható megnevezését, alakját, tulajdonságait és tetteit megtestesítő szent név állandó és folytonos szolgálata, zengése. Vagyis a gyakorlás egyfelől az Írások (sásztrák) tanulmányozása, másfelől a szentekkel (szádhukkal) való társulás. a szent név szolgálatában tanúsított példájuk vétek nélküli követése. A gyakorlásban mutatott állhatatosságnak köszönhetően a megtisztult lélekben fellángol a rajongó istenszerelem, lelki törekvéseinek betetőzője.

60. vers
jaszjáh sréjasz-karam nászti jajá nirvrtim ápnuját
já szádhajati mám éva bhaktim tám éva szádhajét
jaszjáh – az ami; sréjah-karam – felsőbbszintű jólét; na – nem; aszti – van; jajá – ami által; nirvrtim – legfőbb üdv; ápnuját – elérheti; já – aki; szádhajati – elvezet; mám – hozzám; éva – bizonnyal; bhaktim – szerető odaadást; tám – azt; éva – bizonnyal; szádhajét – végezni kell
Az odaadás bevezető gyakorlatai (szádhana-bhakti) elősegítik a szerető odaadás kibontakozását, aminél nincs üdvösebb állapot, ami együtt jár a páratlan és legfőbb gyönyör megtapasztalásával, s ami elvezet Énhozzám.
Az ember számára a jólét legfőbb záloga a szerető odaadás, amelyben beteljesedik üdvössége, végső felszabadultsága. Az abszolút szeretet Istenéhez, Krsna lótuszvirág lábaihoz kizárólag szerető odaadással lehet eljutni. S ha valaki az önátadás e beteljesült szintjét mindig szem előtt tartva buzgón gyakorolja a szeretetteljes odaadás bevezető elemeit, bizonnyal eljut törekvései céljához. Az odaadó szolgálatnak két fő módozata ismeretes: a) szabályozott, rituális istenszeretet (szádhana-bhakti), melynek elemei a hallás, dicsőítés, emlékezés, szolgálat, fohász, templomi imádat, szolgálatkész valamint baráti voszony kialakítása, végül teljes önátadás; illetve b) a beérlelődött, spontán istenszeretet (préma-bhakti).

61. vers
dharmán anján paritjadzsja mám ékam bhadzsa visvaszan
jádrsí jádrsí sraddhá sziddhir bhavati tádrsí
kurvan nirantaram karma lókó ‘jam anuvartaté
ténaiva karmaná dhjájan mám parám bhaktim iccshati
dharmán – erényes tettek; anján – más; paritjadzsa – feladva; mám – Engem; ékam – egyedül; bhadzsa – szolgálj; visvaszan – hittel; jádrsí jádrsí – éppúgy; sraddhá – hit; sziddhih – megvalósítás; bhavati – lesz, keletkezik; tádrsí – megfelelő; kurvan – végezvén; nirantaram – szüntelenül; karma – tettek; lókah ajam – a világ emberei; anuvartaté – követik; téna – azok által; éva – bizonnyal; karmaná – tettek által; dhjájan – meditálva; mám – Énrajtam; parám – legfelsőbbet; bhaktim – odaadást; iccshati – elnyeri
Mindenféle egyéb jámbor tettet föladván szolgálj Engem nagy hittel! Mindenki a hite szerinti felismerésre jut. A világi emberek szünet nélkül tevékenykednek valamilyen eszményképet kergetve. Ha cselekvésük során Énrajtam meditálnak, a legmagasztosabb szolgálat formájában nyerik majd el a szerető odaadást.
Az ember eredendő feladata a makulátlan odaadás gyakorlása. Az exoterikus és ezoterikus kötelességek (dharmák) sokféle kategóriába sorolhatók, de a tiszta odaadás érdekében mindezektől meg kell válni. A Krsnába vetett kizárólagos hit a bizalom. A bizalomként megnyilatkozó hit a fokozatos tisztulás során előbb állandó elfoglaltsággá (nisthá) válik, majd a vonzalom (rucsi), a ragaszkodás (ászakti) fokozatain keresztül valódi, tiszta érzelemmé (bháva) érlelődik. Minél tisztább a hit, annál teljesebb a megvilágosodás, s mindenki a vágyai, lelki evolúciója szerint ismeri fel az Abszolút Igazságot.

Az emberiség élete három síkon zajlik: testi, mentális és társadalmi síkon. Az anyagi világot az állandó tevékenység tartja fenn. Az Abszolúton meditálva cselekvő ember megszabadulhat az önző cselekvés tévképzetétől. S ha valaki az arra alkalmas időben a tiszta bhaktit gyakorolja, akkor még “világi” cselekedetei során sem halványul benne az istenszeretet. Ez az igazi befelé fordulás, az önvaló igazi felismerése.

62. vers
aham hi visvaszja csarácsaraszja bídzsam pradhánam prakrtih pumáms csa
majáhitam tédzsa idam bibharsi vidhé vidhéhi tvam athó dzsaganti
aham – Én; hi – bizonnyal; visvaszja – a világé; csara-acsaraszja – a mozgó és mozdulatlan dolgoké; bídzsam – magja; pradhánam – anyagösszesség; prakrtih – anyagi ok; pumán – purusa; csa – és; majá – általam; áhitam – átruházott; tédzsah – tűzenergia; idam – ez; bibharsi – amit viselsz; vidhé – oh, Brahmá; vidhédi – szabályozd; tvam – te; atha u – most; dzsaganti – világokat
Halld, óh Vidhi, Én vagyok eme élő és élettelen dolgokból álló világ ősmagja, alap-princípiuma. Én vagyok a teljes anyagkészlet (pradhána), az anyagi ok (prakrti) s a kiváltó ok (purusa) is. A benned lobogó tűz – ami máskülönben Brahman sajátsága – szintén énáltalam ruháztatott reád. E tűznek köszönhetően igazgathatod az élő s élettelen lények tüneményvilágát.
A legfőbb elv szerint az élővilág lelkekből áll, míg az élettelen világ alkotóeleme az anyag. Az élőlények Krsna felsőbbrendű (pará) energiája által nyilvánulnak meg, míg a jelenségvilág alsóbbrendű, másodlagos (apará) energiájának megnyilvánulása. Krsna miden ok végső oka. Más szóval mindent Isten akarata irányít, bár Ő maga nem különbözik a közbülső (tataszthá), illetve a külső (acsit) energiájától. E különálló energiák transzformációjából születik az anyagösszesség (pradhána), az anyagi ok (prakrti) s a kiváltó ok (purusa). Ami tehát az energiák szubjektív természetét illeti, Krsna a pradhána, a prakrti és a purusa is, ám mint az energiák birtokosa ugyanakkor örökké különbözik is azoktól. Ez az egyidejű azonosság és különbözőség is az Abszolút felfoghatatlan hatalmából fakad. Krsna tanítása tehát – amit a Brahmával kezdődő lelki tanítványi láncolat van hivatva továbbítani – az, hogy az élőlény (dzsíva), az anyag (dzsada) és Krsna egyidejű, felfoghatatlan azonosságán és különbözőségén alapuló kölcsönös kapcsolatuk ismeretében gyakorolható az a tiszta odaadás, amely elvezet az istenszeretetéhez.

B. K. Tírtha
2002/32.