Az élet megismerése

Rabindranath Tagore

Kelet és Nyugat találkozásának történelmi mozzanata volt Rabindranath Tagore európai körútja, amelynek során Magyarországra is ellátogatott 1926-ban. A kor szellemi frissességére jellemző, hogy az irodalmi Nobel-díjas költő munkásságát szinte naprakészen kísérték figyelemmel, s öt esztendő alatt vagy harminc kötete jelent meg. A legnépszerűbbnek a Szádhaná – az élet megismerése című kötet bizonyult, amihez Földi Mihály fűzött ma is aktuális bevezető gondolatokat.

A próféta költő

Európa északi országaiban egy idő óta városról-városra jár egy indiai ember, egy indiai költő és felolvasásokat tart. A felolvasótermet mindig zsúfolásig megtölti a közönség s amikor a költő a terembe lép, a közönség, mint egy ember, feláll és néma csöndben és állva marad mindaddig, míg a költő a felolvasó-asztalhoz nem ér. Van valami szertartási jellegük ezeknek az előadásoknak; ezt a költőt prófétának tekintik. A hírek szerint az indus próféta, aki most hatvanhárom esztendős, igen szép férfi; tekintete éles, átható; hatalmas fejét ősz fürtök koszorúzzák. Belép az elcsöndesült terembe, lassan előre jön a közönség felé s amikor eléri az előadó-asztalt, megáll, ökölbe fogott kezét mellére szorítja, meghajlik: üdvözli hallgatóságát. Mellette helyet foglal a fia és leánya. Aztán beszélni kezd, kifogástalan angol nyelven beszél, beszél az életéről, gyermekkoráról, fejlődéséről, otthonáról, verseket olvas fel és emlékeket mond el s próféciás erejű igéket hirdet. Ezt az embert – Rabindra Nath Tagorét – néhány évvel ezelőtt az irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, mert kétségkívül ő ma a világ legnagyobb élő lírikusa; azóta Rabindra Nath Tagoré-ban a próféta kezdi elnyomni a költőt, a próféta csak segédeszközül használja fel költői tehetségét, hogy eszméit hirdethesse és meggyökereztesse Európában.

Ki ez az új próféta és mit hirdet nekünk? Meg kell ezt kérdeznünk – s nem is minden óvatos bizalmatlanság és kételkedés nélkül – ma, amikor a világ szinte a próféták korát éli. A háborút megelőző évtized sűrű levegőjén prófétás intelmek riasztó kijelentései cikáztak át s a háborút követő idők fullasztó levegőjét új próféták sereges csapatai, ellentmondó útmutatásai teszik – ha még lehet – fojtóbbá és elviselhetetlenebbé. A 19. század hatalmas kultúráját, az európai kultúra e nagyszerű nekilendülését a francia forradalom öröksége, az egyénnek viszonylagosan nagy szabadsága fejlesztette ki; a háború óta egyre jobban gúzsba kötik az egyént, egyre mélyebben avatkoznak bele életébe állam és egyesek, diktátorok, világmegváltók és kormányok; új és régi igék bástyáit hordják köréje és torlaszolják el útját, régi és új elméleteket próbálnak ki rajta; az egyéneket tömegekbe hajtják, a tömegeket egyre újabb és újabb csoportokra bontják, valósággal kísérleti nyulai lettünk az ellentmondó erőknek, elméleteknek, hiteknek és tudásoknak… s ez a mai vajúdó kísérleti emberiség egyre jobban pusztul, halálozási arányszáma ugrásszerűen emelkedik, nyugalma és boldogsága pedig szinte már az abszolút nullafok alá süllyed. Meg kell kérdeznünk, kicsoda ez a hindu próféta, aki városról-városra járva bíráló, figyelmeztető és megváltó igéket hirdet, akinek szava egyre hangosabb tekintéllyé emelkedik a tekintélyek bukásának e korában s aki előtt a világ legjózanabb, leghidegebb, leggyakorlatibb és legóvatosabb népe, az angol, immár egészen meghajlik?

Családja

Rabindra Nath Ragore régi hindu hercegi család legifjabb sarja. Már a nagyapja előkelő küldetést tölt be Angliában, hol Viktória királynő látja vendégül. Apja nagy eszű, szent életű férfi, akit áhítatos tisztelet és ragaszkodás vesz körül. Az egész család kitűnik a művészet, irodalom és tudomány szeretetében és ápolásában; Tagore az irodalom és tudomány hagyományos, meleg otthonában nevelkedik. Maga Tagore azt írja, hogy olyan családban nőtt fel, ahol naponta istentiszteletet tartanak s ez ájtatosságokon az ősi Upanishadok szövegét olvassák. Apjáról a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján emlékezik meg: „Előttem lebegett – írja – apám példája, aki hosszú életén át a legbensőbb közösségben élt Istennel, de világi kötelességeit sem hanyagolta el és lankadatlanul érdeklődött az emberiség minden ügye iránt.” Az ilyen családi élet, mely tisztelt és boldogító hagyományokon épül fel, amelyben a szülő az élet minden útján világító fáklyát ad a gyermek kezébe, erős és biztos fáklyát, melynek lángja akkor is hatalmasan világít, mikor a szülővé érett gyermek a saját gyermeke kezébe tovább adja, az ilyen családi élet, melyben a fiú boldogan tiszteli az apát és becses példaként nézi annak életét, harmóniát teremt a lélekben és optimizmusra hangol. Tagore nagy lelki harmóniájának és optimizmusának ez a családi élet az egyik forrása.

A másik forrás a hindu bölcseleti vallás és hindu költészet. Maga Tagore, a költő, egy hasonlattal világítja meg az indiai és európai szellem különbségét. A hindu múlt történelmi környezete az erdő. Az erdő a hasonlat szerint kitörölhetetlen hatást tett az indiai irodalomra, úgy az epikus, mint a drámai költészetre. Az európai múltat és jelent a tenger határozta meg. A tenger a harc evangéliumát tanítja, az erdő a természet és ember harmóniáját. A tenger ellen mindig harcolni kellett, sokszor életre-halálra; az erdőben szinte fáradtság nélkül megtalálta minden életszükségletének kielégítését az ember: tüzelő anyagot, fát az építkezéshez, gyümölcsöt a táplálkozáshoz. A tenger harcra kényszerít ellenségek, betegségek, fáradalmak, a halál ellen s ez a harc megkülönbözteti s elválasztja az embereket; az erdő az élet egységét hirdeti. Akár pontos Tagorenak ez a hasonlata, akár nem, annyi tény, hogy az európai ember olyasvalaminek tekinti a világot, amiből valami hasznot kell húzni; ideáljai elsősorban a tudás s az anyagi hatalom, melyet tudásával el tud érni. Nos ez a szemlélet nem hamis, csak tökéletlen. Amíg idegenül és ellenségesen állunk a világgal szemben, sohasem fogjuk megérteni okát és céljait. A hindu szellem nem törekszik ilyen tudásra és hatalomra: mindenekfölött az életet keresi, az élet és minden teremtményének harmonikus szeretetét s csak azután a tudást – a hatalom kérdése egyáltalán nem érdekli. Életünk legfőbb célja a földön nem az, hogy hasznot húzzunk a természetből, a világból, hanem az, hogy egyesüljünk vele. S mindazok, akik megfeledkeznek a szeretetről s az ő végtelen hatalmáról, előbb vagy utóbb bekövetkező, kikerülhetetlen katasztrófa felé rohannak.

Kelet és Nyugat

Ez Buddha tanítása s ez Tagore világfelfogásának a magva. Több ezer éves már a hindu bölcsnek ez a tanítása s minden jel szerint örök kincse az emberiségnek. Volt idő az indiai szellem történetében is, hogy ez a tanítás többé-kevésbé elhomályosult, de mindig visszatért az indiai irodalomban és sohasem veszett ki annyira, mint koronként az európai életből. Tizenhét esztendős korában Tagoret Angliába küldik, hogy jogot hallgasson. Hamarosan eredménytelenül tér vissza. Az európai kultúra, amelyet pedig Angliában a legmagasabb nívóján szemlélhetett: nem kábította el, nem ejtette csodálkozásba. Nagy fogyatkozásokat, nagy bűnöket látott meg. Gondolkodását az életről, az emberről s az ember viszonyáról a világhoz sehol sem látta megvalósulva itt, sem a múltban, sem a jelenben. A természet Tagore szerint az európai ember életében, gondolkodásában és költészetében alárendelt jelentőségű. Rámutat Shakespeare-re, mint az európai irodalomnak talán legnagyobb költőjére. Hamletben és Othellóban, például, sehol semmi nyoma az óvó és vigasztaló természetnek s Lear királyban csak kétségbeejtő, borzalmas képzeteket kelt. Úgy látszik, hogy Shakespeare célja mindig és mindenütt az volt, hogy megmutassa az emberi szenvedélyeket meztelen dühöngésükben; a kedves természetnek enyhítő befolyását nem ismeri. Mennyire más a Kelet költészete! Ott való arányukra zsugorodnak össze az emberi szenvedélyek s diadalmas harmóniában szólal meg a világ természetes szépsége, az ember vigaszára és áldására. Világosan láthatni ezt Kalidásza műveiben, melyeket joggal neveztek el az ember „visszanyert paradicsom”-ának.

E megnyugtató gondolatoknak hivatásuk van a nyugati kultúrában. Kíséreljük meg – azonosítsuk magunkat a természettel: nem ellenségünk a világ, hanem anyánk és gyermekünk. Nem pacifistáknak kell lennünk, hanem szeretnünk kell a világot; fejezzük ki szimpátiánkat, szeretetünket iránta s győzzük le ellenséges indulatainkat, önzésünket, hatalomvágyunkat, üres, mulandó és vészes diadalmámorunkat és semmisítsük meg én-ünket, hogy egyesülhessünk minden ember én-jével, minden élővel és holttal, igazi én-ünkkel és Istennel, a mindenséggel. Ez a nirvána. Nem halál ez, nem megszűnés, ez a feltámadás, ez az egyetlen igazi élet. Mert meghal-e a bimbó, amikor feláldozza magát, hogy megszülessen a virág? S elpusztul-e az olaj, mely a lángot táplálja? Mi mécsesek áldozzuk fel olajunkat a világosságnak s legyünk bimbók, akik virággá akarnak érni. Egyetlen igazság van csak s erről meg kell győződnie az emberiségnek: a szeretet s nem a hatalomvágy lesz a világ jövendő ura.

Kelet hivatása

Ennek az igazságnak hirdetése a Kelet feladata, ezt az igazságot hirdeti profétikus európai körútján Tagore, ezt az igazságot éleszti otthoni iskolájában, Kalkuttában, százhatvan tanítványa között. Hat-tizennyolc esztendős gyerekek és ifjak a tagjai ennek az iskolának, melyben ismeretlen fogalom a kényszer s a kötelező tananyag és órarend. Minden tanuló azt tanulja, amit akar. A tanulás, a tudás egyáltalán nem fontos ebben az iskolában, a lényeges az, hogy a tanuló megismerje önmagát, megbékéljen magával s önmagán át megismerje, megszeresse a világot s megbékéljen, elválaszthatatlanul egyesüljön bele. Tagore fontosabbnak tartja az érzést a gondolkodásnál és tudásnál. Elmondja, hogy gyermekkorában kezébe vett egy angol könyvet s elkezdte olvasni, anélkül, hogy akkor tudott volna angolul. Értelmével nem is értett meg belőle semmit, de érzései felfogták az egész könyv tartalmát. Később, amikor már értett néhány angol szót, Dickens regényeit kezdte el olvasni; a szöveg legnagyobb részét még nem értette meg s mégis élvezte tartalmát. A nagy szanszkrit műveket kezdetben ily módon fogta fel; szívét betöltötte e bölcs könyvek szépsége, anélkül, hogy betű szerinti értelmüket pontosan megfejtette volna. A vallást sem tanulják a kalkuttai iskolában. A gyermekek lelke olyan, mint a virág: magától nyílik ki – mondja Tagore. Nem neveli bele a gyermekekbe a vallást, vár, míg a gyermek megérik s lelkében kifejlődik a vallásos érzés. Valaki egyszer azt kérdezte Tagoretól, mehet-e a tanítvány iskolájának elvégzése után az egyetemre? E jellemző európai kérdésre a költő ezt felelte: „Nem. Minden tanuló azt tanulja nálam, amit akar. Tanulhatnak franciául, németül, görögül s a nyelveken át megismerik az illető országokat is.”

A szeretetnek ez a vallása, melyet Tagore Indiából hozott el közénk, nem ismeretlen előttünk. A nagy próféták örök vallása ez; ezt sugároztatta szét a világba Krisztus, ezt hámozta ki az evangéliumokból erkölcstanunkul, életünk vezérfonalául az orosz próféta, Tolsztoj. Tagore tanaiban megvan a helyes és igaz élet bibliája, igéi üdvösek, hasznosak, okosak, szentek. Igaz az hogy nem élünk addig, amíg nem szeretjük a világot? Igaz az, hogy nem ítélhetjük meg helyesen az embert, ha nem szeretjük? Mindnyájan azt feleljük, hogy igaz. Az is igaz, hogy egy-egy civilizációt nem a hatalom szerint kell értékelni, amelyet megszerzett magának alattvalóin s a meghódított népeken, hanem aszerint, hogy az emberszeretetet mennyire növelte és mennyire juttatta kifejezésre tagjaiban, törvényeiben, intézményeiben. Való igaz az is, hogy minden eddigi kultúra romlásának és eltűnésének egyik okát mindenkor a kemény, kérlelhetetlen szívben s az emberi értékek lealacsonyításában találhatjuk meg. Igaz az is, hogy Európa ma beláthatatlan kimenetelű erkölcsi válságban vajúdik s hogy ennek az erkölcsi válságnak egyenes következménye a borzalmasan pusztító gazdasági és politikai válság. Igaz az is, hogy minden kultúra végeredményben az emberért, az egyénért van s hogy mindkét kultúra, úgy az európai, mint az indiai, minden törvényén és intézményén át, az egyik talán közvetve, a másik talán egészségesebb közvetlenséggel, az egyénért él, az egyénért dolgozik. Egyenlő sikerrel? Egyenlően kétes eredménnyel. Indiában talán boldogok és nyugodtak az emberek? Tagore azt állítja, hogy az élő világ iránt érzett szimpátiából India népe lemondott a húsevésről. Ez kétségkívül nagy erkölcsi cselekedet, melyhez hasonlót Európa alig tud felmutatni. Az is igaz, hogy minden világi dicsőség mulandó, de hogyan hasonlítható össze India, mint államalkotó nép, a szívós és kitartó európai fajtával? Igaz, hogy ha a szeretet megvalósul a földön, nincs szükség állami kormányzatra s igaza van Tagorenak, hogy ha az ő tanításai általánossá válnak, az emberiség eljut a tökéletesség állapotába. De általánossá válnak-e?

De megvalósul-e a szeretet a földön? Megvalósult-e csak Krisztus óta s megváltoztatták-e az embert a jasznaja-poljanai óriás szózatai? Az istenemberek szuggesztív ereje eddig gyöngének bizonyult.

Az ész alapjain álló európai civilizáció s a szív sejtelmein lebegő indiai kultúra még egyaránt tökéletlen. Tagore nagy, talán halhatatlan költő, szerelmi versei a szerelem legszebb fohászai. Tagore, a próféta, korszakos feladatot vállalt magára. Egyesíteni akarja az európai és indiai kultúra szellemét, egyesíteni akarja az emberiség eszét az emberiség szívével. Elhozta a nemes és bölcs Indiából a misztikus és szent szívet Európába, a világhódító, kegyetlen és boldogtalan ész birodalmába. Bejárja e sötéten ragyogó birodalom városait s megmutatja önön testét: nézzétek, íme az ember, akiben egyesült a tűz és víz, a szív és az ész, az erő, a tudás és a szeretet, a nyugalom. Megmozdulnak-e a kövek s lehullanak-e a falak? Egyesül-e a két föld a borzalmas hagyományok minden óceánján át? A prófétát a „kedves” természet küldte s e boldog és boldogító Isten minden igaz teremtménye – annyi próféták és annyi csalódások után – szívszorongva és reménykedve lesi az új kísérlet kimenetelét.

Földi Mihály

(Az élet megismerése – Sádhaná. Fordította Bartos Zoltán, bevezető tanulmánnyal ellátta Földi Mihály. Mesterművek sorozat. Révai kiadás én.)

2008/50.