Mérleg hava – Az egyensúly a Nagy Mű alapja

„Hat éven át Sziddhárta és követői csendben éltek, s egyszer sem hagyták el az erdőt. Szomjukat esővízzel oltották, éhségüket egy-egy szem rizzsel, egy kis sárral vagy a madarak ürülékével csillapították. Le akarták győzni a szenvedést ezért szellemüket erősítették, hogy képesek legyenek megfeledkezni a testükről. Aztán egy szép napon Sziddhárta felfigyelt egy öreg zenész szavaira, aki egy arra haladó csónakban oktatta tanítványát.

– Ha túlfeszíted a húrt, elpattan, ha viszont túl lazán hagyod, nem fog szólni.

Sziddhárta hirtelen ráeszmélt, milyen nagy igazság rejlik ezekben az egyszerű szavakban, és hogy évek óta rossz úton halad… Tanulni annyi, mint változni! A megvilágosodáshoz a középút vezet, amely minden esetben két véglet között húzódik. A középút a nagy igazság, amelyet Sziddhárta felfedezett. Ezt az utat hirdette a világnak.”

Középút és gömböc

Talán ez a történet az egyensúly egyik legismertebb, s tegyük hozzá legtalálóbb megfogalmazása. Az egyensúlyt sokan arany középútnak is nevezik, mások éppen középszerűségnek tartják. Az élet ezernyi területén találkozunk az egyensúly jelenségével, a fizikától és kémiától az akrobatikán át a filozófiáig és az emberi pszichéig.

Nemrégiben magyar tudósok találták föl a gömböcöt – azt az ideális testet, amely bármely helyzetből képes fölvenni az egyensúly állapotot pusztán az alakja miatt. Leheletvékony rétegek felhordásával érik el ezt a szinte makulátlan, tojásdad állapotot, és kézi zsebgömböcöktől kezdve a több tonnás kiállítási darabokig sokféle méretben létezik. Számozott példányai megvásárolhatók, s így egy matematikai probléma megoldásából kézreálló játékszer és tudományos demonstrációs eszköz lett egyszerre. A fizikai gömböc a XXI. század hipertechnológiájának szüleménye, pedig az antropo-gömböc születésétől fogva minden emberben benne van, s ha személyiségünk ideális alakját nem befolyásolnák torzulások, az ember is mindig meglelné egyensúlyi állapotát.

Mondhatnánk, a világ egyensúlytalan, pedig inkább csak arról van szó, hogy dinamikusan valósul meg a harmónia állapota. Ha az egyensúlyt a harmónia kifejezéssel próbáljuk értelmezni, magát a harmóniát is definiálnunk kell, és a harmónia nem más, mint a dolgok teljesedésbe menése a maguk metafizikai jelentésében is.

De a gömböc megléte és az egyensúly feltételezése rögtön a mindenség kezdetére tereli figyelmünket: vajon békességből vagy feszültségből keletkezett-e a világ? Mindenki vágja rá a választ: ősrobbanás, táguló univerzum… Egy pénzérme nagyságú, gyakorlatilag végtelen sűrűségű anyagdarab indult volna láncreakció-szerű terjeszkedésnek? Ma csöndesebben szól a másik vélemény, a teremtettség álláspontja, pedig egyetlen sejt működése is sokkalta bonyolultabb, mint ami véletlenszerűen létrejöhetett volna. Hátha csak a jóisten dobta magasba ezt a kozmikus érmét, s még mindig várja, melyik oldalára esik: fej, vagy írás? Meglehet a duális világ természetéhez tartozik a feszültség, és az elinduláshoz, a keletkezéshez, a mindenség kibomlásához kétség kívül szükség van energiára, mégis feltételezhetjük, hogy a végtelen nyugalom, a mérhetetlen transzcendens egyensúly folytatja a dualitás eme kísérletét. Máskülönben hogyan állhatna elő az egyensúly ebben a feszültségekkel terhes világban?

Anyag és szellem

A dualitás két pólusa örök kiegyenlítődésben feszül egymásnak anyag és szellem, test és lélek, föld és ég, mulandóság és öröklét, árnyék és fény, rossz és jó ellentétpárjaiban. Az egyensúly békessége és a feszültség dinamizmusa között az arany középút megtalálása a fontos. Ahhoz, hogy viszonyítani s ezáltal arányosítani tudjunk, támpont kell. Archimédesznek is kellett egy pont, amelyből kimozdíthatta a világot, és Epikurosz is megjegyzi: „Ha az összes érzékelések ellen harcra kelsz, nem lesz alapod, amikhez viszonyítva megítélnéd épp azokat az érzékeléseket, amikről azt állítod, hogy hamisak.” (Alapelvek XXIII.). Egy indiai mondás szerint a dvárakai nagytemplom addig áll majd, amíg a Nap s a Hold az égen van – vagyis a teremtés e fázisában az istenhit eme bázisa lehet ilyen viszonyítási alap a hívek számára. Egyensúly a földön és az égben? Megállapodottság egy változó világban? A természetben harmónia – az egyensúlynak ez a rendkívül finom jellege – uralkodik, ám az ember képes kibillenteni akár a természet harmonikus rendjét. Így hát témánk vizsgálatában nem elégedhetünk meg az egyensúly puszta fizikai vetületének vizsgálatával, hanem az emberre visszaható pszichikai egyensúlyt, a morális vonatkozásokat, és a metafizikai egyensúly kérdését is vizsgáljuk.

Fizikai egyensúly

Hadd idézzek egy hajdani lexikont: „Egyensúly – a testek azon állapota, midőn a rájuk ható erők dacára nyugalomban vannak és abban meg is maradnak. Ennek feltétele, hogy a rájuk ható erők eredője (s a forgató nyomatékoké is) zérus. Az ~ stabilis, ha a helyzetéből kimozdított test magára hagyatva, abba ismét visszatér (pl. fonálra függesztett test, alapjára állított kúp stb.); labilis, ha csekély mértékben való kimozdítás után is a magára hagyott test nem tér vissza eredeti helyzetébe (pl. csúcsára állított kúp); indifferens, ha a kimozdított test magára hagyva, új helyzetében is nyugalomban marad (pl. vízszintes lapon nyugvó golyó).”

Sok mindent megtudtunk az egyensúlyról, ami a fizikai tudományok megannyi területén érvényesül: a klasszikus fizikában, a mechanikában, a termodinamikában, a vegytanban vagy a csillagászatban. Az egyensúly állapotához általában a mozdulatlanság kötődik, de ismerünk a mozgásban, változásban megnyilvánuló egyensúlyt is. Az egyensúly olykor eredmény, máskor szükséges összetevője a mozgásoknak. Ha a kerékpáros csak ütemesen tapossa és elengedi a pedálokat, de mozgásához nem adja hozzá az egyensúlyt, nem haladás, hanem bukás lesz az eredmény. Mintha ez a fizikai törvény egyetemes érvényű volna…

Kémiai egyensúlyról akkor beszélhetünk, ha reakcióképes anyagok között elegendő hosszú idő alatt az összes lehetséges reakciók befejeződtek.

Az eredményszerű egyensúly valamely változás időleges szüneteléseként áll elő: a kiáradás után visszahúzódás, a mozgás után pihenés, megállapodás következik. Azt mondhatjuk, a mozgás és mozdulatlanság, a statikus és dinamikus állapotok szervesen feltételezik egymás, sőt, a konkrét helyzeteknél magasabb látószögből szemlélve az egyensúly és az egyensúlytalanság egyensúlyban van.

Az eredményként előállt egyensúlyi helyzet energiaszintjét vizsgálva nyilvánvaló az energia befektetés, majd a megpihenés és az így előálló diszkrét egyensúly. Ha a lépcsőt e folyamat modelljeként értékeljük, a magasabb szintre jutás a dinamizmus, emelkedés és pihenő hármasából tevődik össze. A nehézkedés és az energiaközlés ókori példája Sziszüphosz, akit Homérosz az emberek legravaszabbjának nevez. Sziszüphosz kikémlelte s elárulta az istenek titkait, sőt, egy időre még a halált is megkötözte és meggátolta működésében. Ezért az alvilágban arra volt kárhoztatva, hogy egy nagy követ hengergessen egy hegy tetejére, mely a cél elérése előtt mindig visszagördült. Vagyis az energiaszint változása olykor egyensúlynyerést eredményez, máskor egyensúlyvesztéssel jár.

Ha az anyag szerveződését tekintjük – atom, molekula, szerves vegyületek, egysejtűek – kérdés, mitől ugrik meg az energiaszint? Be kell lássuk, a természeti jelenségek nem szeretik a linearitást, inkább ciklikus folyamatok működését láthatjuk az örök visszatérésben. Nem mindegy, honnan indul vizsgálódásunk: két kaotikus állapot közt áll be olykor az egyensúly, vagy két egyensúly állapot között feltételezünk némi borulást. A diszkrét pontok, állapotok egymás után láncba rendeződnek, s előáll egyfajta egyensúly. A természetben nincs egyetlen szabályos kör vagy derékszög sem, mégis tökéletesnek mondható. A létezés jelenségét pedig valószínűleg a hullám-jelleg és a fraktál jelenség írja le a legtökéletesebben.

Ember, mint akrobata

Az egyensúlyhiánnyal küzdő világban van egy lény, amely természeténél fogva visszatükrözi a világ megbomlottságát, mégpedig az ember nevezetű egyensúlyozó művész. Alapvetően két embertípust különböztethetünk meg, a konfliktuskerülőt és a bajkeverőt. Van, akit a békesség elérése, másokat éppen annak elkerülése ösztönöz. Az egyiknek természetes közege a békesség és egyensúly, a másiknak viszont enerváló, elviselhetetlen métely. Az ember pszichés egyensúlyában ezer dolog játszik közre: a jóllakottsága, a pénzügyi helyzete, érzelmi élete, siker- vagy kudarcélményei, netán az eszményei.

Az ember kutatója és gyakorlója személyes egyensúlyának, ugyanakkor a mindenség nagy rendszerének is részese. Ideális esetben személyes életének menete illeszkedik a mindenségben reá háruló szerephez. Befutja életpályáját, megtapasztal élményeket, amik saját tanulásának, de a mindenség egészének is részei, s ezzel hozzájárul a planetáris egyensúlyhoz. Ennek hiányában megbomlott életről beszélhetünk.

Az ember mai állapotában – technikai eredményei ellenére – pszichésen gyöngülő, leszálló ágon van. Legtöbb embertársunk egyedül gyönge és esendő, mindenkinek kell kapaszkodó, kellenek olyan társak, akikre támaszkodnia lehet. Az pedig már a modern élet neurózisa, hogy az ember másoktól függ, de csak magára számíthat, másokért él, de épp őbennük kell csalatkoznia.

Sajnos manapság sokak számára az egyensúly – és nem a tompaság – állapota aligha elérhető cél. Mintha a mai világ olyan eszményeket állítana az ember elé, amik célokként nem funkcionálnak. A világ egyre inkább nekünk szól, de nem rólunk szól. Az el nem érhető egyensúlyok civilizációs bajoknak tekinthetők: pénz, nők, hírnév, siker – mindez csábító káprázat, de célként elégtelennek bizonyulnak, inkább eszköz szerepet kellene betölteniük az ember egyetemes, spirituális eszményű fejlődése irányában.

A lélek-jelenlét segíthet a személyes egyensúly meglelésében, megőrzésében. A tudatosan leélt élet – kiegyensúlyozott táplálkozás, alvás, munka, pihenés stb. – nem a hínárként sodródás öntudatlansága, s az öntudat, valamint az égi hovatartozás érzése az átérzés, a megtapasztalás szintjén mozdítja elő a megvilágosodottság elérését. Ezzel az ember magasabb osztályba léphet: meglehet, a világ nem változik körülötte, mégis személyesen részt vehet a transzcendens szépség megélésében, a létezés magasabb dimenzióinak megtapasztalásában.

Legtöbben a siker és kudarc, a pénztelenség és anyagi gyarapodás, az érzelmi sivárság és föllángolások érzelmi hullámvasútján utaznak, pedig a végső akrobata mutatvány gyanánt az élet és halál közt kifeszített kötélen kell végig egyensúlyoznunk.

A morális egyensúly

Amikor a megvásárolt árut hagyományos mérlegre teszik, az a hirtelen erőhatástól kibillen, majd lassan, kilengésekkel közelít a pontos értékhez, végül megállapodik. Néhány feltételnek ugyan teljesülnie kell – a mérleg vízszintbe állítása és hitelesítése – de ezen túl a földi szabályok szerint jól kell működnie. Mondhatjuk tehát, hogy a mérleget a kilengés teszi igazán használhatóvá. Morális mérleg is létezik, aminek fokai az erkölcsi normák, működési elve a kilengés és igazodás, s ezt a kvázi-mérleget is a változás teszi dinamikussá. Vészhelyzetben mutatkozik meg az ember igazi énje, tartása. Konfliktusok nélkül hihetnénk, már minden akadályon túljutottunk, elértük a lelki békét és egyensúlyt, de elég a legcsekélyebb behatás, máris megbillen a súlyegyen. Úgy mondják, olykor még egy nagy szent is elveszti az önmérsékletét, de az átlagtól az különbözteti meg, hogy hamar visszanyeri egyensúlyát.

A rend nemcsak a káoszból képes kozmoszt, rendezettséget előidézni, hanem az ember életét is szervezetté teszi. Ugyanakkor a rendezettség unalmas is lehet, az egyensúly monotonná válhat. A stabilitás akár sterilitásba is átcsaphat, amikor a kötelesség lenyomja az életet, a rend megöli a játékot s a törvény a szeretet nyakára lép. Az absztrakt, steril, eszmei egyensúly életellenes, ezért sokan a kételyt tartják dinamikusnak. Az egyensúly nem dinamikus – mondják –, s ha az egyensúly önmagában jó volna, nem lenne változás, növekedés, sarjadás. Nyesegetés nélkül azonban elvadul a kert, szabály nélkül nincs játék. A stabilitás legyen inkább olyan, akár a víz jelenléte, hiszen a vízszint mindig igazodik lehetőségeihez, kitölti a rendelkezésre álló teret, ráadásul a nagy körforgásban is részt vesz. Így az ember belső rendje, a kötelességeinek teljesítése, életútjának befutása a reá osztott szerep betöltésével ténylegesen hozzájárul a mindenség egyensúlyához. Márpedig ez a szerep nem mindig leányálom, Júdás nélkül nincsen Krisztus, de fény nélkül sincsen árnyék.

Ha az ember nem rendelkezik belső erkölcsi mérleggel, akkor külső fegyelmező eszközként például a törvények, a sors, vagy a karma kényszerítő ereje terelgeti majd. A karma hosszú távon és kozmikus szinten az erkölcsi egyensúly fenntartásának eszköze. A karma tölti be az igazságtalanság és igazság közötti kiegyensúlyozó szerepet. Ahogyan kiált az ember a világba, az úgy visszhangzik feléje. Vagyis a karma nem a sors büntetése, még kevésbé istencsapás, hanem szükségszerű korrekció az élet menetében.

Az egyensúly a filozófiában is használt kifejezés, s azt az állapotot jelenti, amikor az akarat motívumai egyformák és egyik sem képes perdöntő indítékként működni (aequilibrium). Egyesek szerint ebben az esetben az akarat szabadon választ. Az ilyen helyzetből adódó tehetetlenségről szól Buridán szamarának példázata, amely két egyforma távolságban levő egyforma nagy szénacsomó közt állván pusztul éhen.

Egyes feltételezések szerint a Föld bolygón csak adott mennyiségű szellemi erőforrások állnak rendelkezésre: adott mennyiségű a tudás, a szenvedés, a szeretet. Minél több ember között oszlanak meg ezek, annál kevesebb jutna az egyedeknek. Ha el is fogadjuk ezt az egalitárius elképzelést, alkalmazzuk csak a szenvedésre: minél többen osztozunk mások, egymás szenvedésein, annál kevesebb teher nyomja majd egy-egy ember vállát. Azonban az anyageloszlásról is azt tartja a tudomány, hogy ugyan izotrop és homogén, mégis vannak benne sűrűsödési pontok, s ez erkölcsi értelemben is igaz: vannak igen derék emberek, létezik tiszta jóság és koncentrált boldogság. Két tény azonban mindenképpen megállapítható: az erkölcsi egyensúly soktényezős, a hamis egyensúly pedig nem egyensúly.

Metafizikai balansz

Ha az anyagvilágban egyensúlytalanság uralkodik, s a harmónia csak ritkán és rövid időre áll be, akkor metafizikai síkon ennek fordítva kell lennie, s ott permanens harmónia uralkodik, amit néha fűszerez – és nem megbont! – az egyensúlytalanság. Ha a világban az egyensúly ritka áldás és a folyamatok eredménye, akkor odaát ez öngerjesztő mechanizmus, önmagában létezik. Ugyanakkor a sokrétűség s a belőle fakadó feszültség szükséges kiegészítője a homogenitásnak, így áll elő a tökéletes teljesség. Hiszen nincs két egyforma cseresznye, napraforgó vagy ember, s mégis egybefogja őket a létezés nagy törvénye.

Az egyensúlyt metafizikai értelemben a tökéletesség szinonimájaként is értelmezhetjük. Földi fogalmak szerint mozdulatlanság, nyugalom, harmónia, erkölcsi szinten béke és boldogság, joviális elfogadás és bölcs egykedvűség, metafizikai szinten pedig a teljesség kötődik az egyensúlyhoz. Ehhez a nagy egyensúlyhoz az ember is közelebb kerülhet, ha az önmagára és a környezetére vonatkozó, valamint a kozmikus létinformációk egyszerre a birtokában vannak és harmonikus szellemi konstellációban állnak. Ekkor valósulhat meg az emberi rálátás a tökéletességre, aminek párja az isteni ráhatás.

Mások gondolhatják, az egyensúly, tökéletesség s egyebek emberi fogalmak, az aszimmetrikus az isteni, de az ellentéteket is egyesítő magasabb isteni harmónia számára nincs kizárólagos megoldás: az ellenállás csak fokozza a szépséget. Márpedig az egyensúlynál magasabb a szimmetria, s a szimmetriánál pedig magasztosabb a szépség. A metafizikai lény-ség a tökéletesség, s ez elkülönültséget, önálló, individuális létezést ugyan jelent, de az isteni harmóniától való elszakítottságot, elidegenültséget nem. Így a metafizikai egyensúly az egy-ség és a kettős-ség közötti szintézis. A megelőző szintek – fizika, psziché, morál – tartós egyensúlyát csak a metafizikai balansz biztosíthatja.

Hiába van végső soron égi hivatása az embernek, mégis helyt kell állnia a földön is. Hiszen két kezet adott a teremtő, balt és jobbat, az anyagi és a lelki dolgok igazgatása végett. A szekér nem mozoghat egy keréken, s a sors sem vezet sikerre emberi törekvés nélkül – tartja az ősi indiai bölcselet. Három alátámasztási ponton, vagy négy lábon könnyebben kiegyensúlyozható bármely test, de az embernek csak két láb jutott. Éppen ezért a mozgása is ringó, bizonytalan, a szokatlanul magas súlypont miatt. Két lábon egyensúlyozni nem könnyű, ezt nyomban átérezhetjük, ha például gólyalábra próbálunk állni. De még ez az ingatag fizikai egyensúly is gyerekjáték a pszichikai kiegyensúlyozottsághoz képest, a metafizikai egyensúlyról nem is beszélve.

Meglepő, hogy a jóga ősi bölcseletének fiziológiai fölismerései milyen szorosan összefüggenek a kozmológiai igazságokkal. A hallás szerve a fül, tárgya pedig a hang, amely az éternek, más néven a kozmikus űrnek, vagyis a térnek a sajátsága, éppúgy, mint ahogy a földnek az illat, vagy a víznek az íz. Márpedig az űr vagy tér „hallása” valójában nem más, mint a térérzékelés, az egyensúly felismerése. A nyugati orvostudomány az érzékműködések közül legutoljára azonosította a térérzékelésben fontos szerepet játszó egyensúly-szervet, éppen a fülhöz kapcsolódó ívjáratokban.

A visszatérés nagy titka

A buddhista bódhiszattva-elv egyáltalán nem köldöknézés az elefántcsonttoronyban. A tökéletességre méltó jelölt önként itt marad, vagy adott esetben visszatér, hogy mások útját, lelki fejlődését egyengesse. „A nagy szentek, akik Isten lótuszvirág lábai transzcendentális bárkáján szelték át a tudatlanság óceánját, nem vitték magukkal ezt a csónakot, így az továbbra is az innenső parton ringatózik.” – fogalmazza költőien a bhakti tradíció egyik alapműve.
A világ a visszatérés törvényét tanítja: minden visszatér oda, ahonnan vétetett, anyag az anyaghoz, lélek a Lélekhez. Ahogyan a mindenség hullámtermészetet mutat s a kiáradás és visszahúzódás között pulzál, úgy a sötétségre mindig fény következik: Post tenebras lux – ezt titkos társaságok is választották jelmondatul. A fázisok váltják egymást, zaklatottság, zűrzavar és békesség, letisztultság egymást követik. Mégsem mindegy, a folyamatokat mely időpillanattól indítva vizsgáljuk. A rózsa nyílik, bimbónak szép, ha kifeslett még szebb, de a romlás felé tart – a hullott szirmok is szépek. Lesz még újra rózsa, és újjáépíteni csak romokból lehet. A poláris világban a keletkezéssel mindig együtt jár az elmúlás; ami felemelkedik, annak le is kell szállnia. De éppen ez a hullámtermészet biztat azzal is, hogy még a kellemetlen élményeknek is lesz pozitív kifutása, hiszen: minden találkozás elválással kezdődik, és minden boldog befejezésnek el kell kezdődnie egyszer.

Tornyai Ödön

2008/50.