Reinkarnáció az antik görög mitológiában és filozófiában 1. rész
Köztudott, hogy a Távol-Keleten a hinduk és buddhisták körében a reinkarnáció illetve az újjászületés ősidőktől fogva elevenen élő hit. Talán kevésbé ismert viszont, hogy több antik görög filozófus és filozófiai iskola is határozottan vallotta a reinkarnáció (illetve újjászületés) tanát. Mások viszont pont ellenkezőleg, egyenesen támadták és gúnyolták a reinkarnáció híveit. Megint más filozófusokról viszont egyáltalán nem tudjuk, hogy foglalkoztatta volna őket ez a kérdés.
A reinkarnáció tana arra az elképzelésre épül, hogy minden élőlény rendelkezik egy lényegi résszel (lélek) ami (legalábbis a legtöbb nézet szerint) halhatatlan, független a múlandó fizikai testtől és valamikor a halál után, egy másik testben újra visszatér. A buddhista újjászületés ettől eltér, ott „csak” a tudat létezik tovább.
A reinkarnáció, a latin re-in-carno szóból ered, ami annyit tesz „vissza a húsba, testbe”, vagy „újra hús, test”, illetve „ismételt testetöltés.” A reinkarnációt többek között reinkarnációnak, transzmigrációnak (latin) – ami szó szerint átvándorlást jelent –, metempszichozisnak(1) (görög), palingenéziá-nak (görög), szamszárának(2) (szanszkrit) és gilgulnak (héber) is nevezik.
Lélekelképzelések a homéroszi korból
Az antik görög világból lélekelképzelések írásos formában legkorábban a homéroszi korból maradtak fenn.
A homéroszi kor lélekelképzelésében némileg eltér a későbbi koroktól. Itt még nem találunk reinkarnációra való utalásokat. Az Iliász XXIII. énekében Akhilleusznak álmában megjelenik a halott Patrokolosz árnya. Akhilleusz álma és felébredése utáni visszaemlékezése a homéroszi kor alvilág-és lélekelképzelését tükrözi.
Szólt, s kedves kezeit nyújtotta feléje, de hiába:
mert elszállt az a lélek a föld mélyébe sziszegve
füstként: és Akhilleusz fölijedt nagy rémületében,
összeütötte a két tenyerét, szomorúan eképp szólt:
Jaj, hát van Hádész házában lélek is árny is,
csakhogy a lelkeknek nincs semmi öntudatuk lenn:
mert a szegény Patrokolosz lelke került közelembe
és itt állt az egész éjjel nyöszörögve, jajongva;
mindent elrendelt: s csoda! mint maga, éppen olyan volt.(3)
Az ember ősi elképzelése, hogy van valami, ami a halál pillanatában az utolsó lélegzettel eltávozik az emberből, s valamilyen módon tovább létezik. Ezt a görög nyelv általában a – magyarhoz hasonlóan – „lélegezni” jelentésű psychomai igéből származtatta, s psychének, azaz „lélek”-nek nevezte. Homérosz ezenkívül még a skia „árny, árnyéka” és a thymos „életerő, szív, lélek” jelentésű kifejezéseket használta hasonló értelemben. A lélek a különböző halotti kultuszokkal kapcsolatos ábrázolásokon állati alakot is ölthet, pillangó, madár vagy kígyó alakját veheti fel.
A lélek, az ember éltető eleme a görögök hite szerint tehát az utolsó lehelettel elrepül a holtak birodalmába, a föld alatt elképzelt Alvilágba vagy egyes, a Kr.e. 5. század végétől feltűnő elképzelések szerint a csillagokra. A lélek, és általában az ember létét a görögök természetesnek tartották, s ezek eredetéről Platón előtt – úgy tűnik – csak az orfikusoknak és talán a püthagoreusoknak volt valami elképzelésük.(4)
A lélek halál utáni végzetének befolyásolása volt az eleusziszi beavatások célja, azonban Dionüszosz és Apollón kultusza is magukba foglalták a lélek sorsát. Elképzelhető tehát, hogy az V. és VI. században Orpheusz mitikus alakjában olyan misztériumalapítót láttak, aki – jóllehet a hagyományos beavatások ihletésére – alkalmasabb beavatási tant javasolt, lévén, hogy e tan számolt a lélek vándorlásával és a halhatatlansággal.(5)
Így sokak szerint a görög teológia megalapítója Orpheusz volt, aki különböző vallásos szertartásokat tanított a görögöknek. A kozmogónia több változatát az orfikusoknak tulajdonítják. Úgy említik őket, mint akik a Megtisztító Apollón kultuszának néhány elemét a thrák reinkarnációs hiedelmek elemeivel egyesítve arra a gondolatra jutottak, hogy a lélek akkor tudja túlélni a test halálát, ha tiszta marad.(6)
Kerényi Károly „Pythagoras és Orpheus” című tanulmányában az orfikus – püthagoreus – empedoklészi „lélektan” alapos elemzését adja a reinkarnáció vonatkozásában. Ami az orfizmust illeti, Kerényi megfogalmazásában „egy mitikusan megfogalmazott reinkarnáció csak időben osztja szét azt, amit az orfikus lélek magában hordoz.”(7)
Úgy tartják, hogy Orpheusz nagy hatással volt Püthagorasz és Platón filozófiájára is. Plutarkhosz szerint szentségtörés és barbárság az erény isteni voltát megtagadni, de az eget a földdel összekeverni együgyűség. Legjobb, ha Pindarosszal mi is valljuk:
Engedelmes mind, ami test, az erős halálnak,
ám élő-eleven marad képmása mindenkor.
Mert csak a lélek való az istenektől. Onnan jön, és oda tér vissza, de nem a testtel együtt, hanem amikor már teljesen tiszta, testetlen és szent lett. Ez a száraz és nagyszerű lélek Hérakleitosz szerint úgy röppen ki a testből, mint a villám a felhőkből, de a test bilincseibe zárt és hozzátapadt lélek olyan, mint valami nyirkos, nehéz kigőzölgés, amely képtelen felfele, a magasba szállni. Nincs tehát rá szükség, hogy a jó emberek testét lelkükkel együtt mennybe küldjük, hanem hinnünk kell, hogy a lélek és az erény – a természet és az igazságosság rendje szerint – az embereket héroszokká, a héroszokat félistenekké változtatja.(8)
A görög gondolatiság
A görög történelmi személyek közül a VI. században, a Szüroszi Phereküdész állította elsőként, hogy a lélek halhatatlan és újra meg újra visszatér, hogy a földön testet öltsön.(9) Felfogása esetleges forrását nemigen tudta eddig senki sem azonosítani. Phereküdész korában ezt elsősorban Indiában fogalmazták meg világosan.(10)
Nézetének elterjedése megfordította emlékezet-felfogásukat. Kezdetben ugyanis a görögök a felejtést a halállal rokonították: a holtaknak a Léthé, a felejtés vizéből kellett inniuk – amitől Mneme, az emlékezés elalszik –, hogy így elfeledjék elmúlt életüket. Csak néhány kiváltságos, mint Teiressziász vagy Amphiaraosz őrzi meg emlékezőtehetségét holta után is. Hermész, hogy fiát, Éthalidoszt halhatatlanná tegye, „sérthetetlen emlékezettel” ruházza föl. Az Emlékezet és a Feledés mitológiája azonban megváltozik, amikor a reinkarnáció tan felvázolódik. A Léthé szerepe visszájára fordul: vize nem azért várja a testből kilépő lelket, hogy elfeledtesse vele földi lét(h)ét. Épp ellenkezőleg: Léthé az Égi világ emlékét törli el a lélekben, amely visszatér a földre, hogy ismét testet öltsön. A „feledés már nem a halált jelképezi, hanem az életbe való visszatérést. Később Platón azt írja: az emberiség kezdi elveszíteni az emlékezetét. Az a lélek aki óvatlanul ivott a Léthé forrásából („feledés és gonoszság kortya – írja Platón –, feledéssel és gyarlóssággal telve elnehezedik”(11)) testet ölt és ismét a sors körforgásába vettetik.
Így a reinkarnáció elfogadásával már nem a halál, hanem az élet attribútuma az emlékezetvesztés. Most már nem a meghaló, hanem az új életre feltámadó lelkek isznak a Léthéből, hogy elfeledjék, ami „odaát” történt.(12)
A szamoszi származású matematikus és filozófus Püthagoraszról (i.e. 582/496-497) olvashatjuk, hogy tanította a reinkarnációt. Magáról pedig azt állította, hogy képes visszaemlékezni négy régebbi életére. A Diogenész Laertiosz által írt Püthagorasz élete című könyvben találkozunk a korábbi életeibe visszatekintő Püthagorasszal. Azt állítja, hogy ő volt Aethalidész és az után Euphorbusz, akit Trója ostrománál Menelaosz sebesített meg, melybe sajnos belehalt. Mint Aethalidész, Püthagorasz is Merkúrtól (a Bölcsesség Istene) kapta a lelke inkarnációira való visszaemlékezés képességét. Egyes ókori szerzők Klazomenai-i Hermotimoszt, aki állítólag képes volt hosszú időre elhagyni a testét, Püthagorasz egyik korábbi megtestesülésének tartottak.(13)
G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel szerint a máskor mássá levésről (azaz a reinkarnációról) Xenophanész (cca. i.e. 580 – cca. i.e. 485) tanulságot tesz egy elégiájában, amely így kezdődik: „Újabb gondolatot kezdek és feltárom az ösvényt…” Amit pedig Püthagoraszról mond:
S útja során egy rémesen elvert árva kutyácskát
megsajnált nagyon – így mondja a hír – s odaszólt:
„Hé hadd abba, ne üsd! A barátunk lelke van ebben,
ráismertem, ahogy kínjaitól kiabált!”
A szöveg nem nevezi meg Püthagoraszt, de valószínűleg őrá utal. Xenophanész története tréfa, de mint Barnes: Pres. Phil., I. 104 megjegyzi, „a tréfának nem volna csattanója, ha akire céloz, nem a reinkarnáció híve volna.(14) Más értelmezés szerint Xenophanész Püthagoraszt itt különcködő természete miatt kigúnyolja.
Egyiptom
Hérodotosz szerint …az egyiptomiak vallották először azt a tant, hogy a lélek halhatatlan, s hogy a meghalt testből egy másik élőlénybe költözik, s ha már minden szárazföldi, tengeri és szárnyas élőlény testén átvándorolt, ismét egy újszülött ember testébe tér vissza. A léleknek ez a körbevándorlása szerintük háromezer évig tart. A hellének között is voltak olyanok, akik ezt a tant – ki előbb, ki később –, úgy hirdették, mint a sajátjukat…(15) Kirk- Raven-Schofield szerint Hérodotosz itt Püthagoraszról beszél. Hérodotosz a tanítást az egyiptomiaknak tulajdonítja. Ám míg a reinkarnáció tana görög földre kívülről kerülhetett be (pl. Indiából, Közép Ázsiából vagy a mai Dél-Oroszország területéről), a metempszichózis megléte – ellentétben az állati testekbe történő metamorfózissal – az egyiptomi írásos vagy művészi dokumentumokban nem igazolható. Az egyiptomi halottas könyvben nem találunk utalást a reinkarnációra. Hérodotosz gyakran tulajdonít egyiptomi származást görög gondolatoknak és szokásoknak.(16)
Pindarosz Olümpiai ódák c. költeményében írja Püthagoraszról, hogy szerinte a lélek a halál utáni isteni ítéletnek vettetik alá, illetve ezt az alvilágban a hitványak számára büntetés követi (talán a későbbi, végső föloldozás reményével(17)), de a jókra különb sors vár, akik ha távol tartják magukat a hitványságtól az azt követő világban, illetve egy további evilági inkarnációjuk során, végül eljutnak a Boldogok Szigetére.
„Azok a holtak, akik törvény nélkül való gondolkodásúak voltak, büntetésüket egyenesen itt [ti. a földön] fizetik meg – ám azokat a vétkeket, amelyeket Zeusznak ebben a birodalmában követtek el, a föld alatt ítéli meg valaki, aki gyűlöletes szükségszerűséggel mond ítéletet. A jók akikre mindig süt a Nap, egyenlő éjszakákon és egyenlő nappalokon át, kevésbé fáradságos életet nyernek, nem forgatják fel a földet kezük erejével, sem a tenger vizét, hála a vidék tulajdonságainak; ám a tiszteletre méltó istenek jelenlétében mindazok, akik számára öröm volt megtartani esküjüket, könny nélküli életet folytatnak, míg a többiek oly fáradságos kínt hordoznak, amelyre rápillantani sem lehet. Azok pedig, akik bármelyik világban való tartózkodásuk során is háromszoros bátorsággal távol tartották a lelküket a jogtalanság minden művétől, végigmennek Zeusz útján Kronosz tornyáig: ott a Boldogok szigetét óceáni szellő fújja körül; és aranyból való virágok lángolnak, némelyikük a szárazföldön, ragyogó fákról csüng alá, másikuk a vízben tenyészik, és füzérekkel díszítik föl karjukat meg koszorúkkal Rhadamanthüsz jogos tanácsára – mert ő tanácsadásra készen ül a nagy Atya oldalán, aki a trónusával mindenek fölé emelkedő Rhea férje.(18)
Meg kell jegyeznünk, hogy a kiváló szaktekintély, Kerényi Károly szerint: „A közismert reinkarnáció-mítoszt senki sem tulajdonította a püthagoreusoknak a Kr. e. I. század előtt.”(19) Kétségtelen, hogy a legenda szerint Püthagorasznak az az adománya volt, hogy emlékezett előbbi születéseire. Egész sorát mesélik korábbi születéseinek: azonban nyilván későbbi kitalálás ez, mert egészen másféle érdeklődést feltételez, mint a régi püthagoreus hitet, tudniillik terresztrikus érdeklődést, szemben Püthagorasz transzcendens érdeklődésével”(20) „A világlélekről szóló (újpüthagoreus) iratból láthatjuk, hogy a lélek vándorlásairól és büntetéseiről szóló elbeszélések nevelői hazugságokként voltak felfoghatók.”(21) Mondjuk, tanmesék. Nem az egyes élőlény, hanem az elpusztíthatatlan darabka élet benne, volt a püthagoreus számára örökké fennmaradó valóság.(22)
Arisztotelész De Anima című könyvében azt írja, „úgy látszik, Alkamión is hasonlóan fogta föl a lelket, mert azt mondja, a halhatatlanokhoz való hasonlósága folytán maga is halhatatlan, ez pedig állandó mozgása miatt van meg benne. Hiszen az isteni természetű testek valamennyien: a Hold, a Nap, a csillagok és az égbolt egésze is állandóan folytonos mozgásban vannak.”(23)
Az állítás mögött talán az a gondolat húzódik, hogy maguktól csak az élőlények mozognak, ezt pedig lelküknek köszönhetik. De ha a lélek önmozgó, akkor sohasem adhatja fel mozgását, tehát soha nem szűnhet meg élni, azaz halhatatlan.
Aetiosz pedig filozófiai könyvében(24) írja, hogy Alkaimón feltevése szerint a lélek egy örökös mozgással önmagát mozgató természet, és ezért halhatatlan és hasonlatos az istenekhez.
Alkaimón azt mondja, az emberek azért pusztulnak el, mert nem képesek a kezdetet a véghez kapcsolni. (455) Kirk- Raven-Schofield szerint Alkaimón itt talán arra céloz, hogy az a mód, ahogy az égitestek folytatják szakadatlan mozgásukat – ti. a körforgás ismétlődése révén – nem elérhető az ember számára, mert az öregedés folyamata visszafordíthatatlan. Egy ember az öregségből nem válthat át a csecsemőkorba (nem képes a kezdetet a véghez kapcsolni), amíg egy és ugyanazon testben van jelen. Így hát ha halhatatlan, mint azt a fenti idézetek érvei állítják, akkor át kell mennie a testi halálon, amelyet majd egy új testben való inkarnációja követ.(25)
Empedoklész (i.e. 483/482 – 444/443) vándor filozófus, aki – több forrás szerint – a csodálója(26) és tanítványa volt a püthagoreusoknak, Porphüriosz szerint a következőket írja Püthagoraszról.
„Volt közöttünk egy mérhetetlen bölcs férfiú,
aki nagy elmekincsre tett szert,
mindenféle bölcs tevékenységek legjobb véghezvivője.
Mert midőn ez teljes elméjével odafigyelt,
könnyen látta az összes dolgok mindegyikét
tíz vagy húsz emberöltő során.”(27)
A töredék utolsó sorában az általános értelmezés szerint a szövegben szereplő bölcs férfiú lelkének tíz-húsz testetöltéséről, tehát újjászületéséről van szó.(28)
Empedoklésznek két munkája maradt fenn, mindkettő töredékesen. A természetről c. munkájában is ír a születés, halál és újjászületés problémájáról,(29) de a „Tisztulásokban” már sokkal egyértelműbben fogalmazza meg az újjászületéssel, illetve a reinkarnációval kapcsolatos nézeteit.
Nem okoskodna olyasmit elméjében bölcs férfiú, / hogy amíg élik azt, amit életnek szokás nevezni, / addig léteznek és veszik őket körül jó meg rossz dolgok, / de mielőtt halandókká állnak össze és miután szétbomlanak, semmik ők.(30)
(A természetről)
Empedoklész rámutat, hogy amit a mindennapi gondolkodásunkban az „életen” értünk, az is helytelen, s hogy (mint Plutarkhosz helyesen értelmezi e sorokat) valóságos létezésünk kiterjed „születésünk” előttre és „halálunk” utánra is. Így a fenti töredék a reinkarnációnak a Tisztulásokban kifejtett tanítására céloz. Empedoklész Tisztulások című könyvében az alábbi gondolatokat találjuk:
Ó, barátaim, tudom, hogy igazság van a szavakban,
amelyeket mondani fogok. Ám sok fáradsággal jár
az emberek számára, és a bizonyosság fájdalommal tör be az elmébe.
Ananké ügye ez, régi határozata az isteneknek.
Örökérvényű, szilárd eskükkel megpecsételt:
ha kedves tagjait vétkek közepette (gyilkossággal mocskolja) valaki,
ha a (gyűlölet hatására) vétkezve hamisan esküszik
az igen hosszú életű daimonok (egyike) –
háromszor tízezer évre taszíttassék el a boldogoktól!
Az idők során a halandók mindenféle fajává váljanak az ilyenek,
cserélgetvén az élet fáradságos ösvényeit.
Mert az aithér ereje a tengerbe űzi őket,
a tenger a földi talajra köpi, a föld a fénylő Napnak
sugaraiba, az meg a lég örvényeibe hajtja.…(31)
Empedoklész szerint az emberek különösképpen nem rajonganak hallani az újjászületéssel kapcsolatos tanokról, hiszen az fájdalommal és szenvedéssel jár együtt. A vétség következményeként az inkarnációk sorozatát elrendelő törvény szerint, ha valakit gyilkosság terhel vagy ha valaki gyűlölettől hajtva hamisan esküszik, azaz ha valakit súlyos bűn terhel, az könnyen találhatja magát hosszabb időre a szamszára (pörgés) szenvedésteli forgatagában. Az ilyenek a létesült lények mindenféle fajaiban születhetnek majd hosszasan újjá. Empedoklész valószínűleg szándékosan mitikus, Homéroszból és Hésziodoszból merített kifejezés használattal élve dolgozta ki saját elbeszélését a daimónok bukásáról (amelyben talán legfőképpen az Odüsszeia alvilág-leírására támaszkodott).(32)
Közülük való vagyok most én is, az istenek közül száműzött, csavargó…(33)
Mert én egykor voltam már fiú is, leány is,
bokor, madár és tengeri néma hal.(34)
Empedoklész a fentiek szerint az ellenkező nemekben való újraszületést is lehetségesnek tartja. A maga bukását siratja, és sajátos módon emlékezik előző inkarnációi történetéről.
Sírtam és jajgattam a szokatlan hely láttán.(35)
Az anyagi testbe való születés úgy tűnik még Empedoklész számára is sírással, jajgatással és szenvedéssel jár együtt.
Micsoda megbecsülésből és mekkora jó sorsból
[kivetettvén kerültem a földre!](36)
Elérkeztünk ehhez a befedett barlanghoz…)(37)
…örömtelen hely, ahol gyilkosság, gyűlölet s a haláldémonok más fajtái,
szárító betegségek, rothadások és folyások tevékenysége bolyong körbe a sötétben Áté mezején.(38)Mert az élőkből holtat csinált, alakjukat megváltoztatva.(39)
idegen húsköpennyel burkolva be…(40)
A szövegkörnyezetet is figyelembe véve, lehet hogy Empedoklész „a befedett barlang” alatt itt az anyaméhbe való jutásra gondolhat?!
Szemlátomást Empedoklész nincs elragadtatva a földi születés „kényszer járulékaitól”, mint születés, betegség, öregség, s halál. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel magyarázatában Empedoklész először itt számolhatott be arról, hogyan szállhatott alá a nyomorúságok színhelyére, ahol más bukott daimónok gyülekeztek, majd egy barlanghoz vezették őket, ahol idegen húsköpenyt öltöttek és a halandók létezését irányító, egymással ellentétes erőknek lettek alávetve. Vajon ez a jelenet végig az alvilágban játszódik? Vagy Empedoklész metaforikus formában a halandó földi élet természetéről beszél? A kutatók különös módon föltételezik, hogy ez a két lehetőség kizárja egymást. Valószínű, hogy Empedoklész eszkatológikus mítoszt alkalmazott, hogy így fejezze ki meggyőződését, mely szerint a halandó létezés idegen és szánalomra méltó állapot, valamint hogy a lehető legelevenebb módon adjon hangot annak az elgondolásnak, hogy élet a térnek és az időnek nem pusztán csak az emberi dimenzióiban található.
Az állatok között hegyen lakó, földön alvó oroszlánokká / válnak és babérrá a széplevelű növények között.(41)
Az emberi világban való újjászületésen kívül az állat illetve a növények világába való születés lehetőségét is vallja. Aelianus tájékoztatása szerint a halandó létformák közül legjobb az emberé; az állatok között az oroszlán, a növények között a babér áll az első helyen.(42)
Nem hagytok föl a gyászos hangú gyilkolással? Nem látjátok, hogy az értelemmel nem törődve, egymást zabáljátok?(43)
Empedoklész a püthagoreusokhoz hasonlóan vallja, hogy minden élőlény rokonságban áll egymással, az állatáldozatot a családon belüli gyilkosságnak tartja. Arisztotelész úgy tudja, hogy Empedoklész tanítása szerint egyetemes törvény az ölés tiltása.(44)
Alakját megváltoztatott kedves fiát fölemeli az apa / és imát mondván fölötte, leöli a nagy esztelen. Zavart eszűek, akik a rimánkodót föláldozzák. Ám süketen ennek hívására, / leöli és termeiben szörnyű lakomát csap. / Úgyanígy ragadja meg apját a fiú, anyjukat a gyermek: / lelküket kiontják, megeszik kedves húsukat.(45)
Más töredékekből is világosan kiderül, hogy a véráldozat és a húsfogyasztás az eredendő bűnökhöz tartoznak.(46)
Ha megölsz egy lényt, amelyet csak egy oktalan állatnak föltételezel, valójában esetleg saját apádat vagy fiadat gyilkolod le újonnan testet öltött alakjában.
Végül jósok, dalnokok és orvosok / meg vezetők lesznek a földi emberek közt, / innen emelkednek a tiszteletre legméltóbb istenekké.(47)
Ezek a töredékek valószínűleg egy olyan részből származnak, amelyben Empedoklész arról számol be, hogyan emelkedhet egy „bukott” daimón egymást követő életeiben, különféle fajokba való inkarnációk hosszas láncolata után a teremtmények egyre magasabb szintjeire (növények, állatok, ember), míg legvégül vissza nem nyeri eredeti isteni rangját.(48) Kerényi szerint Empedoklész nem reinkarnációról, mindig daimón–sorsról beszél”.(49) Szerinte „Istenvándorlást hirdetett ő.”(50) (A daimón, mint isten, hogyan „bukhatott el”? Ez számomra még megválaszolatlan kérdés.)
Jegyzetek:
1. Gyakran a reinkarnáció megfelelőjének szokás tekinteni, holott egész pontosan az új lélekben való megszületést jelenti.
2. Egyes értelmezések szerint a szamszára kifejezés valójában szintén nem reinkarnációt jelent, hiszen nem egy bizonyos lény újjászületését, reinkarnációját fedi, hanem az állandó átalakulás folyamatában lévő anyagi világ teljességét.
3. Homérosz: Iliász XXIII. 98-107. Devecseri Gábor fordítása
4. Hegyi Dolores: Polis és vallás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
5. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris könyvtár, Budapest, 2003. 147. o.
6. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel: A preszókratikus filozófusok. Atlantisz, 1998. 55. o.
7. Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943 (szerk.
8. Komoróczy Géza – Szilágyi János György). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984.
9. Hegyi Dolores: Görög vallástörténeti Crestomatii. Plutarkhosz: Romulus 28. Máthé Elek fordítása
10. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris könyvtár, Budapest, 2003. 147. o.
11. Az egyiptomiak a lelket halhatatlannak tekintették, és képesnek arra, hogy különféle állatok képét felöltse, általános reinkarnáció-elméletnek azonban semmi nyoma. A géták is hittek annak lehetőségében, hogy halhatatlanná tegyék magukat, a reinkarnációról azonban nem beszéltek. Eliade: II. 157. o.
12. Phaidrosz, 248 c
13. Később Püthagorasz, Empedoklész és mások, akik a reinkarnáció tanát vallották, azt állították, hogy emlékeznek előző életeikre; másként szólva, sikerült megőrizniük túlvilági emlékezetüket. Az emlékező tehetség csiszolása és művelése fontos szerepet játszott a püthagoreánus társaságokban (Diodórosz X,5; Iamblikhosz: De vita Pythagorica 78. skk.) A „feledés” és az újra emlékezés témája, melynek első tanúbizonyságai egyes mesés VI. századi görög személyiségekre vonatkoznak, jelentős szerepet játszott az indiai elmélkedő technikákban és spekulációkban; a gnószticizmusban ismét megjelenik (130. paragrafus) Eliade: Aspects du myth 150. skk.
14. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris könyvtár, Budapest, 2003. 154. o.
15. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, 327. o.
16. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, /261. töredék/ Hérodotosz II. 123. 326. o.
17. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, 327. o.
18. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, 410 Pindarosz fr. 133 Snell (Platón Men. 81 B-ből) 456. o.
19. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, (Ol. 2, 57-77) 348-349. o.
20. Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón vallás. 301. o.
21. Kerényi Károly: u. o. 299. o.
22. Kerényi Károly: u. o. 321. o.
23. Kerényi Károly: u. o. 308. o.
24. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, Arisztotelész an. I. 2: 405 a 29 (DK 24 A 12): 495. o.
25. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, Aetiosz IV. 2, 2 (DK 24 A 12) 495. o.
26. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, 496. o.
27. A bizánci Szúda-lexikonban pedig az áll, hogy Empedoklész „…Télaugésznak, Püthagorasz fiának lett tanítványa.”
28. Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Gondolat, Bp. 1985. 129.-ik töredék Porphüriosz, Püthagorasz élete (Vita Pythagorae, 30.)
29. Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Gondolat, Bp. 1985. 129.-ik töredék Porphüriosz, Püthagorasz élete (Vita Pythagorae, 30.)
30. Mást mondok neked: nincs születése egynek sem az összes / halandók közül, sem rettenetes halálú vége, / hanem csupán keveredés és a keveredettek átalakulása létezik. / Ezekre alkalmazzák az emberek a születés nevet. Steiger K.: Empedoklész: I. A Természetről 8.
31. Ők meg, midőn kijutnak az aithérba az emberekké keveredett (gyökerek), / illetve a vadakká, vagy a bokrokká, / vagy a madarak nemeivé (keveredettek), azt keletkezésnek mondják, / ha pedig szétválnak, akkor azt meg szerencsétlen végzetnek. / Nem úgy szólnak róluk, ahogy helyén való. Magam is szokás szerint beszélek. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel 351. töredék; fr.9, Plutarkhosz adv. Col. 11: 113 A-B 422. o.
32. Mert lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is a nemlétezőből, / és hogy a létező kipusztuljon, az kivihetetlen és hallatlan dolog, / mert mindig ott lesz, ahová valaki mindenkorra odatette. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel 353. töredék Pszeudo Arisztotelész MXG 2:975 b1 422. o.
33. Empedoklész kirohanásának az az oka, hogy a „születés”, a „halál” stb. a maguk mindennapi jelentésében magukba foglalják a nemlétezőből való keletkezés, a nemlétezésbe való pusztulás gondolatát, amit ő elutasít.
34. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel, 354. töredék; fr.15, Plutarkhosz adv. Col. 12: 1113 D 423. o.
35. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 115.
36. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel 453. o.
37. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel; 401 fr. Hipolütosz ref. VII 29, 14, 452. o.
38. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 117.
39. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 118.
40. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 119.
41. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 120.
42. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 121.
43. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 125.
44. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 126.
45. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 127.
46. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 127. 71. o. Aelianus, Az állatok természete 12,7.
47. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 136.)
48. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 135. 71. o. Arisztotelész Rétorika 1373 b 16.
49. Steiger K.: Empedoklész: II. Tisztulások 137.
50. G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel; 411 , Porphüriosz abst. II. II/21 457. o.
Felhasznált irodalom
Joseph Head – S. L. Cranston: Reincarnation. The Phoenix Fire Mystery, Julian Press/Crown Publishers, Inc., New York, 1979.
Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Gondolat, Bp. 1985.
Buji Ferenc: Az emberré vált ember. „Igen” Katolikus Kulturális Egyesület, 1999.
Olav Hammer: Born again… and again and again. Res Publica, New Age/Gnostisk renässans, Östlings bokförlag, Symposions teoretiska och litterära tidskrift, 2/98.
Végh Attila: A filozófiai betegség. Ökotáj, 1999/I.
Platón összes művei I-II-III. kötet. Európa Kiadó,1984.
Idegen eredetű vallási szavak és fogalmak szótára. Összeállította: Bölcskei Gusztáv és Lenkey István. Mécs László Kiadó, 1991.
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris könyvtár, Budapest, 2003.
Hegyi Dolores: Polis és vallás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Hegyi Dolores: Görög vallástörténeti crestomatii
G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel: A preszókratikus filozófusok. Atlantisz, 1998.
Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943. (szerk. Komoróczy Géza – Szilágyi János György). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984.
A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada: Visszatérés. The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, én.
A. E. Taylor: Platón. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
Nemeskéri Péter
2008/50.
