Jerney János az utazó őstörténet-kutató

Jerney János (1800–1855) id. Jerney János és Kiss Borbála fiaként 1800. május 12-én a Csongrád megyei Dorozsmán látta meg a napvilágot. A szülőfalujában, majd 1810-1814 között Szegeden tanult. 1816-1817-ben a pesti egyetemen hallgatott bölcseleti tudományokat, míg a politikát, kereskedelmi-, hazai magán- és büntetőjogot a pozsonyi jogakadémián végezte el (1818-1819). Jerney szabad idejében már ekkor történelmi és irodalmi szakmunkákat olvasott, s hamar bebizonyosodott, hogy apja kívánsága ellenére nem fog a család ősi birtokán gazdálkodni. Az egyéves joggyakorlat után 1820-ban a királyi ítélő táblánál Halácsy László személynöki ítélőmester mellé került táblai hites jegyzőnek, 1821-ben sikeres ügyvédi vizsgát tett. 1822-ben megpályázta a jászkun kerületnél tiszteletbeli alügyészi tisztségét, ám kérelmét elutasították, mire a csalódott Jerney a történelmi kutatásokban talált vigaszt. A bécsi egyetemen a régi keleti irodalmakat és nyelveket tanulmányozta. A híres – bár sokak által délibábosnak tartott – Horvát István munkásságának hatására kezdett foglalkozni magyar és a magyarral rokon népek (főleg jászok, kunok, palócok, besenyők) őstörténetével. Számos kisebb-nagyobb tanulmánya jelent meg e témakörből, s időközben az újabb pályázata sikeres lett (1825). Tiszteletbeli alügyészként Félegyházára költözött, s szabadidejében folytatta a kutatást és a publikálást. Az ebben az időben írt főbb munkái a következők:


– Gondolatok a jászkürtről, ahhoz hasonló több kürtök ösmertetésével. Egy levél töredékben. Szeged, 1827.

– Szeged városában lévő esztendő számú régi felírásnak magyarázata. Szeged, 1829.

– Világosítás Ásiában a Kaukaszus hegyén lakozó avarok és kúnságiak nyelvének magyartalansága eránt, a kaukaszusi népek átnézésével. Szeged, 1829.

– Anno vetvári kún avar püspök pecsétnyomója 1826-ból. Pest, 1838.
Jerney tudományos munkásságát 1837-ben levelezői, 1838-ban rendes akadémiai tagsággal honorálták. Ekkor már táblabíró volt, s javarészben Pesten élt. 1840-ben határozta el, hogy el fog utazni azokra a helyekre, ahol a magyarok és a rokonnépek egykor éltek. Emiatt megtanult németül és franciául, s igyekezett a keleti nyelveket is minél jobban elsajátítani. Álma végül 1844-ben valósult meg, hiszen sikerült az utazásához szükséges pénz előteremteni.

Jerney János kereken egy évig (1844. április 23.-1845. április 23.) volt otthonától távol, s ez idő alatt bejárta Moldvát, Besszarábiát, az Azovi-tenger vidékét és a Don torkolatának környékét, azaz Etelközt és Lebédiát. A Kaukázus belsejébe, majd Tifliszbe tervezett útját a cserkesz háború forrongásai megakadályozták, s később a moldvai ismerősei javaslatára inkább a hazautazás mellett döntött. Utazásának leírását és azzal kapcsolatos kutatásainak eredményeit a fő művének tartott “Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett” címet viselő, 1851-ben megjelent kétkötetes munkájában összegezte. Bejárván Etelközt és Lebédiát, addigi eredményeit következőképpen foglalta össze:

“Nem tudatott bizonyossággal ekkorig azon magyar lakhely’ holvolta, mellyet Constantinus Porphyrogenitus császár Lebediának nevez. Ezen nyomozások’ rendin kiviláglik annak Dneperentúl a’ mai lepedikai steppékben helyezése. (…) Nevéről sem ismertetett azon folyam, mit Constantinus Lebediába tűzve Childmas vagy Chingylusnak nevez. Kitünt immár annak maiglan Csinhul és Takmak, Molocsnával egyesülő patakokban ugyancsak a’ mondott lepedikai steppáknél az Azovitenger’ alsó szélin Krimeától éjszakkeletre fönlétezte. (…) Eddigelő nem tudatott, minő népségtől maradtak el azon megszámithatlan sokaságú kőszobrok (kámeni-baba, azaz kőbanya néven ismerik az oroszok), mikkel a’ Dneper- és Don között emelkedett halmok (kurgánok) széltiben boritattak; mélyebb vizsgálódásomból földerült azoknak a’ hún-scytha népcsalád, u. m. besenyő, hún, jász, kazar, kún, magyar és palócz ágazatok által különböző korban emeltetése.

Egybevetve lebediai vizsgálódásimban alkalmilag megvitatott és bizonyitott kérdéseket az etelközi nyomozásoknál elmondottakkal: tiszta fényben áll a’ magyar népágozatnak a’ besenyő, kazar, kún és palócz népfelekezetekkeli rokonsága ’s egynyelvűsége; erős alapra fektetvék ’s kimutatvák részletekben is azon világtörténeti kérdés’ elemei: miknélfogva nemzetünk ép azon terjedelmes scytha népcsaládnak legyen sarjadéka, mellynek nyelvi minősége fölött annyi téveszmék uralkodtak és terjedeznek maiglan az irói világban.” (II. 157–158.)

Jerney ezután a parthiai kutatás eredményeit részletezi, mivel szerinte a magyarság (legalábbis egy részük biztosan) parthus (magyarul pártos, azaz elpártolt) eredetű. A parthusok bizonyítottan szkíta-utódok, így a rokonság már ennek a fényében is megáll. Bizonyítékait hosszan sorolja, melyek az antik és középkori szerzők (Plinius, Justinus, Regino, Guido stb.) műveinek adatain, valamint helyneveken alapulnak. Jerney már a Kaukázus térségében is talált magyar helyneveket (faluk: Mazar/Mizar, Mezirah/Mesire, Mazar/Mezar, Masaruad, Mayar, Madar, Maderan; folyó: Mazzur; hegy: Mazaragh/Matara, -dagh, azaz hegy hozzátétellel), de az egykori Parthus Birodalomban csak úgy hemzsegtek a magyar eredetű helységnevek (legismertebb az Arpad), melyek felsorolása és értelmezése 15 oldalt tesz ki a könyvben (II. 208–222.).

A klasszikus és koraközépkori szerzők adatai nyomán Jerney bemutatja, hogy a parthusok jelleme, vallása, életmódja, szokásai, öltözete, hajviselete, harcmodorja, fegyverei gyakorlatilag megegyezik a korai magyarokéival. A Parthus Birodalom 229-ben történt bukása után “a’ parthusok’ egy része a’ sassanidák által elfoglalt tartományokban maradt; másik a’ Rómaibirodalom’ persiamelléki vidékein vonta meg magát; a’ megaláztatást ’s idegen uralmat nem tűrő nagyobb felekezet pedig a’ Kaukaszus’ éjszaki tájékin, masageta, hún, kazar’s turka név alatt ismeretes kún rokonaikhoz költözve, a’ Volga- és Dontorkolat közti tág földeket azokkal együtt lakván mind az ideig, míg nem a’ Donon átköltözve, Lebediában tüntek föl. Ezen, majd 500 évre terjedő időszakban a’ hatalmasb hún felekezetével olvad egybe történetünk.” (II. 241.)

A Parthus Birodalom összeomlása után a Kaukázus és Meótisz (Azovi-tenger) környékére költözött őseinket szabíroknak is nevezték: “Létezett tehát e’ hiven elsorolot adatok’ (Priscos Rhetor, Procopios, Agathias, Menander Protector, Theophanes Symocatta, Cedrenus, II. 242–244.) nyomán az V-, VI- és VII-dik században a’ húnoknak saber és sabir névvel megkülönböztetett felekezete; mellyről bizonyos: hogy Kaukaszus’ vidékein lakó, harczias, független, majd a’ keleti császárnak, majd a’ persáknak háboruság alkalmával segédkezet nyujtó nép vala. Minthogy a’ Parthusbirodalom’ elenyészte után merül föl leginkább jelentékeny népségre ruházva a’ Sabar nevezet: annak a’ parthiai Sabartenon vidékéről származása kéttelené valik; valamint az is bizonyossá leszen, miszerint a’ magyarok’ Constantinus föntartotta Sabartoe név ezen Saber-ral kapcsolatban áll, sőt azonos; mellyekből önként foly, a’ mit már több oldalról mutogattam, hogy őseink Parthiából kiköltöztük után a’ rokon vérű és nyelvű hún nemzet közé vonták magukat, ’s azoknak egyik ágazatát alkotva harczoltak Heraklius idétt a’ persák ellen.” (II. 244.)

Az utazó őstörténet-kutató a kaukázusi magyarok nyomait is felfedezte, melyekről így írt:
“De ha mindezen visszaemlékeztető nyomok nem léteznének is, ott áll a’ Kumafolyónál Kis és Nagy MAGYARI (Madzsari) helység nagyszerű romjaival, mint a’ magyarok’ átvonulásának csalhatatlan és maradandó emléke. Köztudományon van és több utazók által elmondatott már az is, hogy a’ kaukaszusi népek közől némellyek, például az ingusok és karacsaiak magukat maiglan magyar ivadéknak vallják. Rencz István hazánkfia 1826. tájban a’ kaukazusi bérczek’ szangi nevű lakóinak nyelvét hasonlónak találá a’ mienkhez; és miként lehet mindezeket megfejteni, hanem ha átvonulásuk és nyugotfelé költözésük’ alkalmával egy résznek ott elmaradását szükségkép föltesszük. A’ kubecsi szinte kaukaszusi szabad nép közt létezik madzsar és kunak azaz magyar és kún nemzetség.” (II. 259.)
Jerney, miután a magyarság őstörténetének fonalát a szkítáktól a parthusokon és a szabírokon át a Kaukázus, Lebédia és Etelköz magyarjaiig végigvezette, egy rövid összegzés után a szkíta név megfejtésével zárja könyvét:

“Nem létezik régi történetiró, melly a’ parthusokat scytháktól, vagy azok’ felekezetéül hirdetett népségtől ne származtatná le, mint tárgyalásunk’ alkalmával gyakori idézéseknél mindenki meggyőződhetett; szinte scytha eredetűnek tartatott mindenkor a’ magyar nemzet ’s annak hiszi és tartja magát; a’ közös származat tehát e’ részben is megerősitetvén, vérrokonságunk jó hitele sok évezred óta ingadozhatatlanúl áll. De miután a’ scytha nevet az újabb német vagyis inkább schlözeri critica tág, ingadozó, bizonytalan, sőt semmit jelentőnek hirdette, gyámokunknak megerősitését e’ szempontból is eszközlendők, legvégül a’ scytha név’ jelentéséről kell alapos fölvilágositást adnom. (…) Vagy akarjuk vagy nem, el kell ezeknélfogva hinnünk, hogy a’ bas=vas; scytha=vas-bas; Scythopolis=Vasan, Basan, azaz Vasváros. Az an, en rag, számos helyeinken most is élő keleti forma a’ helyek, tartományok és városok’ neveinél; (…).” (II. 300., 302.) Hogy milyen nyelven jelentett egykoron a vas szkítát, azt sem az ókori auktorok, sem Jerney nem tudta, bár a besenyő népnévben szerinte benne van a vas szavunk is.

A magyarok őshelyeinek kinyomozásáról szóló kétkötetes mű – időnkénti tévedése és meghaladottsága ellenére – mérföldkőnek számított és számít ma is a magyar őstörténet-kutatásban, noha az ortodox finnugristák természetesen jót derülnek a kiragadott tévedésein. Ilyen volt pl. a hét törzs nevének hadszervezeti magyarázata (Neke: nyaka, Megere: Mejj-ere (Mell-ere), Kurtugermati: Kürt-gyomra, Tariani: Tarja, Genack: Könyök, Kare: Karja, Kaze: Keze). Sajnos a jelentőségénél sokkal nagyobb foltot ejtett Jerney tudományos munkásságán az, hogy hitelesnek fogadta el és bizonyítékként felhasználta a Szabó Károly által 1866-ban hamisítványnak nyilvánított I. András-korabeli imádságos szövegeket. Jerney a híres erdélyi régiséggyűjtő és antikvárius Literáti Nemes Sámuel által hamisított szövegekről külön monográfiát is írt (Magyar nyelvkincsek Árpádék országából. Második közlemény, mely I. András kir. Korabeli 800 éves imádságokat tartalmazza. Pest, 1854.), melynek a magyar őstörténet szempontjából legfontosabb sora így hangzott:: “ne imádjuk bardus (partus) őselők erős szent jeleseit.”

Jerney a Jászkunságban tapasztalt ókonzervatív dohos közéletével (nepotizmus burjánzása, jobbító szándékú változások megakadályozása) egy idő után végképp szakított, s eladta dorozsmai birtokát, s családjával végleg Pestre költözött (feleségét Kovács Magdolnának hívták, akitől két leánya, Kornélia és Mária született). Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején az országos statisztikai hivatalban dolgozott, majd minden erejét a régi oklevelek gyűjtésének szentelte. Ám 1854-ben szembaja miatt már nem tudott se írni, sem olvasni. Emiatt más olvasott fel neki, s tollba mondta a még be nem fejezett munkáinak szövegét (A palócz nemzet és palócz krónika, orosz és lengyel évkönyvek nyomán. Pest, 1855; A magyar országos káptalanok és conventek mint hitelmes és hiteles helyek története. Pest, 1855.)
Jerney János 1855 szentestéjén, december 24-én szélütésben halt meg pesti otthonában.

Felhasznált irodalom:

Jerney János: Jerney János’ keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845. I–II. Pest, 1851.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Bp., 1993.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, V. Budapest, 1897.
Új magyar életrajzi lexikon III. Főszerk.: Markó László. Bp. 2002.

Szendrei László
2008/50.