Miska bácsi

Mai, meglehetősen elszemélytelenedett világunkban nagyon meglepett, amit a felsőoktatásban láttam. Elgondolkodtatott, hogy napjainkban az a természetes, hogy ifjú egyetemisták hang nélkül, egymás mellett ülve órákon át interneteznek, legkevésbé sem élve az alkalommal, hogy világmegváltó gondolataikat egymás között megvitassák, mint szüleink hajdanán. Bár valószínűbb, hogy ezzel a példával csak magamat mentegetem. Így talán az sem meglepő, hogy némelyik szomszédommal csak évente találkozom, jó esetben!

A többi hat lakó mellett egyik szomszédunk a Miska bácsi, akivel nemrég, egy év távlata után, egy napsütéses délutánon, majdhogynem egymásba botlottunk a lépcsőházban. Körülbelül két éve ismerjük egymást, bár meglehetősen furcsa valakire azt mondani, hogy ismerjük, amikor összesen három köszöntés kapcsol(gat) bennünket össze. Mégis, nagyon izgalmas egy ilyen pár-családos házban élni és figyelni mindenkit. Itt a szomszédok, a majdnem száz évet megélt életkorukkal, rubint diplomával, úri múlttal, a mai nemzedék által talán kibírhatatlan háborús borzalmakkal a szívük mélyén és elsősorban fiatalságunkat szégyenbe hozó mintaértékű példamutatással rejtőznek, mély alázattal, belső értékeikkel, ahogy József Attila mondaná: a “gyémánt fénye mögé”.

Miska bácsiról keveset tudtunk. Az első nagyon meglepő, gyakorta elgondolkodtató emlék, hogy mindössze egy 19 m2-es kis őr “lakásban” lakik, amely méretét meghazudtolóan nagyon ideális elosztású. Majd egy másik kép, amikor egyik találkozásunkkor megjegyezte, hogy nagyon meghatotta, amint egyszer biciklivel elgurulva mellette köszöntöttem. Mélyen megérintette, hogy neki valaki is köszön az utcán. Akkor ez igen elgondolkodtatott, hogy ebben a nagyvárosi forgatagban mennyire egyedül lehet ez az ember. Bevallom, ekkor közel került a szívemhez, de hiába gondoltam rá sokszor magamban, ha tevőlegességbe nem fordultak érzéseim! De hála a Jóistennek, más régiókban nem feledkeznek meg senkiről! Mindenki számon van tartva, és mikor már legkevésbé várnák, jutalmuk csodálatos módon alászáll.

Szóval, ezen a délutánon, alig ismertem rá Miska bácsira. Szemet gyönyörködtetően ragyogott, földöntúli boldogsága pedig megfiatalította egész lényét. Kérdezni se kellett, “hogy van”, áradtak belőle a túlcsorduló öröm szavai. Hogy, képzeljem el, mekkora öröm érte. Egy régen elballagott kedves alsós diák, jó ismerős édesanyja, abból az iskolából, ahol portáskodik, elkérte délelőtt a lakáskulcsát és csodát tett a lakásával. Kérdeztem, hogy kitakarította? “Á, az semmi! Kifestette és mivel festőművész a hölgy gyönyörű mintákkal finoman kidíszítette. Mindent kimosott, kitakarított. A szőnyegre alig lehet ráismerni, ragyog az egész lakás.” Azt mondja este, alig mer bebújni az ágyba olyan gyönyörű minden. Majd elmesélte, hogyan ismerték meg egymást hajdanán. Az anyukának az egyetlen biztos és megbízható ember az életében ez a kedves kis portás bácsi volt, akire rábízhatta lányát, amíg ő munkába sietett. Miska bácsi volt az, aki pénzt adott, ha korgott a gyomor, ő volt az, aki kézen fogva átkísérte a forgalmas utcán. Igen, és eddig váratott, míg a világba kiáltott anyai hála címzettjére talált. “Soha sem tudom eléggé meghálálni magának azt, hogy én teljesen nyugodtan hagyhattam ott a kislányom és mehettem dolgozni. Biztos voltam, hogy jó kezekben van.”

Aztán mesélte, hogy nem élt mindig így. Házak, éttermek, szórakozóhelyek tulajdonosa volt, majd a feleség a vagyonnal együtt helyet cserélt egy betegséggel. “Rokkantosítottak és most így élek. Persze nem vagyok egyedül, ezen az anyukán kívül még 500 gyerek szeret, ezt érzem. De, ez az anyuka olyat adott, amire hirtelen összeszorul és megolvad az ember szíve.”

Öröm az ilyen hírekről hallani, melyet nem mond be a rádió és nem ad hírül a TV. Bár az édesanya örömét nem láthattam, de ezek a történetek adják bizonyságát annak, hogy igen is, mindig mások boldogságán keresztül visz a saját boldogságunk útja!

Bozsó Ágnes

2008/50.