Nem pénzkérdés a környezetvédelem

Ahhoz, hogy a magyar társadalom elinduljon a környezetvédelem útján, először ezt a tévhitet kell eloszlatnunk. Meg kell győznünk az átlagembert, a szavazópolgárt, Önt kedves olvasóm, hogy a környezetvédelem nem a gazdagok luxusa, hogy a társadalomnak nem anyagi terhet, hanem megtakarítást jelent. A meggyőzésnek pedig csak egyetlen hiteltérdemlő útja van: a konkrét példa. Ezért ebben az írásban példákat fogok felsorolni, olyan példákat, melyek a fenti állítást igazolják. A példák közös vonása, hogy a környezet védelmét szolgálják, de anyagi terhet nem jelentenek:

Kezdjük talán az energiatakarékossággal: A “World Resources 1986” című könyv adatai szerint az egy dollárnyi nemzeti össztermelésre eső energiafogyasztás, illetve az erre eső kéndioxid kibocsátás a különböző országokban a következőképpen alakul:

Láthatjuk, hogy a takarékos társadalmak egyben a környezetüket is kevésbé szennyezik. Ezek az adatok azt is mutatják, hogy ha Magyarország elérné a nyugat-európai takarékossági szintet, akkor az egységnyi termelésre eső energiafogyasztás az egynegyedére esne. Ez nemcsak a környezetszennyezést, hanem az energia-import kiadásait is drasztikusan csökkentené, s e megtakarítások összehasonlíthatatlanul nagyobbak lennének, mint a megtakarítás költségei, melyek valójában minimálisak. A magánlakásokban például összesen egy termosztát kell ahhoz, hogy a szobában a hőmérsékletet ne az ablak kinyitásával szabályozza a lakó. Hasonlóan, a világítás energiaköltsége is egyötödére csökkenthető, ha a lakó a Tungsram vállalat Globolux körtéjét használja, amely 18 wattnyi árammal 100 wattnyi fényt termel. Még akkor is jobban járna az ország, ha az állam ingyen adná az ilyen termosztátokat s villanyégőket, mintha ezt a pénzt újabb, valutaigényes, szennyező erőművekbe fektetnék.

Nézzük a levegő szennyezettségének kérdését: A Trabant s más erősen szennyező gépkocsik (buszok, teherautók) kitiltása a fővárosból nem igényel nagy befektetéseket. E lépés csupán azt eredményezné, hogy egyrészt megemelkedne a villamos és metróforgalom, másrészt az erősen szennyező járművek az ország ritkábban lakott területeire kényszerülnének.

Az is hasznos lenne, ha a főváros területén kizárólag ólommentes üzemanyagot árulnának, vagy legalábbis ezt árulnák olcsóbban. A fenti lépések költsége minimális, míg hasznuk kiterjed az egészségügytől az épületkarbantartásig az élet sok más területére.

Vegyük a közoktatást: Magyarország lehetne a világ legelső országa, amely iskoláiban kötelező tantárggyá teszi a környezetvédelmet, azon belül tanítja az energiatakarékosságot és az anyagok újrafelhasználását. Az ezzel kapcsolatos anyagi befektetés (többek között könyvek kiadása és tanárok átképzése) elenyésző ahhoz a haszonhoz képest, amit egy tájékozott és a környezetvédelemre érzékeny új generáció jelentene. Sokféle mellékhatása lehetne a környezetvédelem tanításának, így például az is, hogy minden magyar diák minden évben elültet legalább egy fát.

Nézzük a mezőgazdaságot: Az agyonvegyszerezett, monokultúrás gazdálkodás nem növelte a termelést, de megmérgezte a kutakat, s elszegényítette a környezetet. A szálaló erdőgazdálkodás helyett bevezetett tarvágásos rablógazdálkodás egyszerre rontotta erdeink fa- és vadállományának minőségét. E folyamatok megfordítása sem pénzkérdés. Ellenkezőleg: Nyugat-Európában óriási igény lenne a kemikália-mentes mezőgazdasági termékekre, míg a vegyszerrel termelt termékek piaca korlátozott. Ugyanígy előnyösebb az évszázados erdők télen történő, szálaló ritkítása, mert így egyrészt állandó nyersanyagforrást biztosíthatunk a honi bútoriparnak, másrészt fenntartjuk a valutaforrást jelentő természetjáró turizmust.

Nézzük a vízlépcsők kérdését: A Dunakiliti-Bős vízlépcső megépítése rengetegbe kerülne és tragikus következményekkel járna: egy 30 kilométeres szakaszon elveszítenénk határfolyónkat, Győrt létében veszélyeztetné a tíz emelet magasra feltornyosított víztömeg, a 62 km2-es szennyezett tároló megmérgezné Európa legnagyobb ivóvíz szolgáltatóját – a Dunát. Eredeti medrének kiszáradása tönkretenné a térség csodálatos növény- és állatvilágát, s a hat méteres talajvízcsökkenés miatt kiszikkadna a talaj, megrongálódnának az épületek, valamint kiszáradnának az erdők és termőföldek. Végül az erőmű a szomszédos népek közötti feszültséget is növelné, elvégre Magyarországot újabb területveszteség érné (szlovák területre kerülne a Duna jobb partja is). A térség magyar földműveseinek létalapja rendülne meg, míg az új áramforrásra telepített iparban foglalkoztatott szlovák munkások felhígítanák a térség homogén magyar jellegét.

Ha a Dunakiliti-Bős-i vízlépcső nem épülne meg, s helyére egy nemzetközi ellenőrzés alatt álló természetvédelmi park kerülne (Hainburgtól Gönyűig), e park rengeteg turistát vonzana oda.

A nagymarosi vízlépcső reméljük már végleg a múlté, de lezáratlan még az osztrák tartozás összege. A hét milliárd schilling költségvetésű erőműveknek 10%-át építették meg az osztrákok, ám 0,7 helyett 3,9 milliárd schillingről nyújtottak be számlát. A pénzéhes osztrák vállalkozók, gondolom, jobban hajlanának az alkura, ha nyilvánosságra kerülnének a magyar szerződő felek lefizetésére vonatkozó dokumentumok, amelyek magát a szerződést teszik kétes értékűvé.

Nézzük az ipari mérgek kérdését: Itt sem a tőkehiány a legégetőbb kérdés. Az első és legfontosabb lépés az, hogy minden vállalat igazgatója – büntetőjogi felelőssége tudatában – hozza nyilvánosságra, vállalata milyen mennyiségben bocsátja a levegőbe vagy a szennyvízbe a különféle mérgező anyagokat. Egy demokráciában ez a tájékoztatás az első és legfontosabb lépés, mert amikor a helység lakói tudják, milyen mértékű a veszély amit vállalnak, akkor védekezni is tudnak. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a védekezés sem kell, hogy sokba kerüljön. Így például az összes szerves (organikus) mérget olcsón lebontják a napfénnyel működtetett tisztítóberendezések.

Nézzük a nyersanyagok újrafelhasználásának kérdését is: Nem pénz, hanem törődés kérdése az, hogy a háztartási szemetet szétválasztjuk-e, vagy összekeverve dobjuk ki. Persze anyagiakkal előmozdíthatjuk, hogy az egyén viselkedése jobban összhangban legyen a közösség érdekeivel. Például világszerte jól működik az a módszer, hogy a város ingyen elszállítja – az általa biztosított színes kukában – a szétválasztott szemetet, míg az összekevert hulladék elszállításáért magas díjat számítanak fel.

Az anyagok újrafelhasználását szolgálhatja az adórendszer s az államgépezet is: vannak kormányok és minisztériumok, melyek csak újra felhasznált papírt vásárolnak. Máshol adókedvezményben részesül az olyan iparág, amely újra felhasznált nyersanyaggal dolgozik, míg többletadót fizet az olyan, például egy újság vagy könyvkiadó vállalat, amely nem újra feldolgozott papírra nyomtat.

Nézzük a szellemi környezetvédelem kérdését, mely témakört a Nemzeti Színház esetével szeretném illusztrálni. Az, hogy az új Nemzeti Színház külsejében is magyar legyen, hogy az épület a nemzet történelmi múltját, hagyományaink szellemiségét reprezentálja, hogy bartóki ötvözetét adja a magyarság ősi kultúrájának és az európaiságnak, igazán nem anyagi kérdés.

Sőt, egy túlméretezett, arctalan-jellegtelen, építészetileg semmitmondó, lélektelen “senkifia” tákolmány, mely tornateremmel, szaunával, mozival, szállodával és üzletközpontokkal, egy gigantikus átjáróháznak tűnik, sokkal többe kerül, s mégsem szolgálja a szellemi környezet védelmét.

Sőt az Engels tér fásított területének tönkretételével még a fizikai környezetet is rombolja. A szellemi környezetvédelem célja az legyen, hogy magyar hazánkban otthon érezzük magunkat. Én a mi színházunkat bizony oda képzelem az Emke meg a 6-os megállója közelébe. Nem az idegenmajmoló kozmopoliták zavaros formavilágát, az idegenektől kölcsönvett ruhában pöffeszkedő épületet akarjuk látni, hanem Lechner Ödönök, Kós Károlyok és Makovecz Imrék hazai kisugárzású művét a megmaradáshoz nélkülözhetetlen magyar szellem templomát.

Mint a környezetvédelem többi vetülete, ez sem pénz kérdése!

Lipták Béla

1990/4.