Az indián nagyfőnök jóslata

“Hogyan vásárolhatja meg vagy adhatja el valaki az eget és a föld melegét? Ez a gondolat furcsa számunkra. Ha nem mi vagyunk a levegő frissességének és a víz hűsének birtokosai, hogyan vásárolhatják meg mások ezeket?


E föld minden egyes röge szent az én népemnek. Minden egyes fenyőtű, homoksáv, a sötét erdő tisztása, párafelhője és minden zümmögő rovar szent az én népem tapasztalatában és emlékezetében. A fákban folyó nedv a vörös ember emlékét hordozza magával. A fehér emberek elfelejtik szülőföldjüket, amikor »a csillagok közé mennek sétálni«. Ám a mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodálatos földet, a vörös ember igazi édesanyját.

Egymás részei vagyunk. Az illatos virágok a leánytestvéreink. A szarvas, a ló, a fenséges sólyom mind-mind a mi testvéreink. A sziklahasadékok, a rétek nektárnedve, a csikók és az emberi test melege – mind egyazon családhoz tartoznak. A földhöz tartozunk, s a föld pedig hozzánk tartozik.

Tehát mikor a washingtoni Nagyfőnök üzenetet küld, hogy meg szeretné vásárolni földünket, nagyon sokat kér tőlünk. A Nagyfőnök azt üzeni, félretesz egy helyet számunkra, ahol tetszésünk szerint, háborítatlanul élhetünk majd. Azt ígéri, atyánk lesz, mi pedig az ő gyermekei. Így hát meg fogjuk fontolni földünk megvásárlására tett ajánlatát.

De ez nem lesz könnyű, mert e hely a mi számunkra szent. A hűs patakok és csillogó folyók vize nem akármilyen, közönséges víz, hanem a mi őseink vére. Ha el is adjuk a földet, fehér testvéreinknek emlékezniük kell arra, hogy e föld szent, s ezt kell tanítaniuk gyermekeiknek is. Sohase feledjék, hogy a tavak tiszta tükrének rejtelmes visszfénye az én népem tetteiről, emlékéről beszél, s hogy a víz zúgása apáink hangja.

A szomjúságunkat csillapító folyók a mi testvéreink. Ők hordozzák kenuinkat, és táplálják gyermekeinket.

Ha földünket eladjuk, meg kell emlékezniük arról, hogy a folyók a mi, s így az ő testvéreik is, ezért mától fogva nyájasaknak, gyöngédeknek kell lenniük velük szemben, s erre kell tanítaniuk gyermekeiket is!

Tudjuk nagyon jól, hogy a fehér ember nem érti a mi útjainkat. Számára egy darab föld ugyanolyan, mint a másik, mert idegen ő, aki az éj leple alatt jön, és elrabol a földtől bármit, aminek csak szükségét érzi. Így a föld nem testvére, hanem ellensége, s mihelyt leigázta és kizsákmányolta azt, odébb áll, maga mögött hagyva elődei sírját. Semmivel sem törődik, a földet saját gyermekei elől rabolja el, ősei sírját, gyermekei születési jogát elfelejti. Saját édesanyját, a Földet és édestestvérét, az Eget úgy kezeli, mint megvásárolható dolgokat, melyek kizsákmányolhatók és eladhatók, mint a juhok vagy a csillogó-villogó ékszerek.

A fehér ember falánksága el fogja nyelni a földet, s merő sivatagot fog maga után hagyni. Mindezt én nem tudom megérteni. A mi útjaink különböznek a fehér emberek útjaitól. A vörös ember szemét sérti a fehér ember városainak képe. De talán ez azért van, mert – ahogy mondják – a vörös ember csupán civilizálatlan vadember.

A fehér ember városaiban lehetetlen egy csendes és nyugodt helyet találni. Nincs egyetlen olyan hely, ahol tavasszal hallani lehetne a levelek susogását vagy egy rovar zümmögő hangját. De talán ezt is azért látom így, mert én egy »értelmetlen vad« vagyok.

Az indián inkább választja a tó fölött átsuhanó szellő lágy, susogó hangját és a déli esőktől megtisztított, fenyőfák illatosította szél illatát. Igen, a levegő értékes a vörös ember számára, hiszen egy és ugyanazon lélegzetben osztoznak valamennyien – az állat, a fa és az ember. Mind ugyanazon lélegzet által léteznek.

Úgy tűnik, a fehér ember nincs tudatában annak, amit lélegzik, és hasonlóan a napok óta haldoklóhoz, érzéketlen a bűz iránt.

De ha eladjuk földünket, tudniuk kell azt, mit jelent számunkra a levegő, ami megosztja saját lelkét minden más élőlénnyel, s így fenntartja őket. Ugyanaz a levegő, amely megadta nagyapámnak legelső lélegzetét, fogja majd utolsó leheletét is visszafogadni.

És ha eladjuk földünket a fehér embernek, tisztelje szentként, mint olyan helyet, ahol ő is élvezheti a tarka rét felől fújó szél virágillatát.

Megfontoljuk a földünk megvásárlására tett ajánlatot. Ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, lesz egy kikötésem: A fehér ember úgy kezelje e föld állatait, mint saját édestestvéreit.

Persze én csupán egy »vadember« vagyok, aki semmiféle más lehetőséget nem lát. Én személyesen láttam, mint rothadnak bölények ezrei a prérin, melyeket száguldó vonatról lőttek le a fehérek, hogy azután otthagyják őket.

Én, mint »vadember« nem értem, hogyan lehet a pipáló vasparipa fontosabb a bölénynél, amit mi csak azért vadászunk, hogy életben maradhassunk. Mi az ember az állatok nélkül? Ha eltűnnek az állatok, az ember is ki fog pusztulni, ha másért nem, nagy lelki magányossága miatt. Mert bármi történjék is az állatokkal, az az ember sorsává is válik hamarosan. Minden egybetartozik és szoros összefüggésben áll egymással.

Gyermekeiket meg kell tanítaniuk arra, hogy a lábuk alatt lévő föld nagyapáik hamva. Mondják meg nekik: a földet saját fajuk élete gazdagítja, s így majd tisztelni fogják azt.

Tanítsák meg gyermekeikkel azt, amit mi is megtanítottunk a mieinkkel – hogy a föld a mi anyánk. Bármi, ami a földet éri, a fiaira is hat.

Meggyőződésünk, hogy nem az ember tulajdonosa a földnek, hanem fordítva. Számunkra ez világos.

A családot összetartó vérhez hasonlóan minden dolog összetartozik. A Föld sorsa ezért a Föld fiainak sorsa is. Nem az ember szőtte az élet hálóját; ő csupán egy szála annak. Bármit cselekszik a hálóval, saját magával cselekszi azt. Még a fehér ember sem lehet kivétel a közös sors alól.

Egy dologgal tisztában vagyunk, amire egy napon a fehér ember is ráébred majd: a mi Istenünk és az ő Istenük egy és ugyanazon Isten.

Hihetik, hogy ők birtokolják Istent, mint ahogy a mi földünket is birtokolni akarják, ám ez lehetetlen.

Ő az ember Istene, aki ugyanolyan kegyes úgy a vörös, mint a fehér emberhez. Számára a föld nagyon értékes, ezért a földet bántamazni ugyanaz, mint teremtőjét megvetni.

A sápadtarcúaknak is el fog jönni az órájuk; lehet, hogy gyorsabban, mint minden más törzsé. »Piszkíts az ágyadba, s egy napon saját piszkodban fogsz megfulladni.« Haldoklásukban Isten hatalmától izzva fognak fényleni, aki ide hozta, és valami különleges oknál fogva e föld és a vörös ember urává tette őket.

A jövő rejtelem a számunkra, mert nem tudjuk, mikor jön el az idő, amikor az összes bölény kipusztul, minden vadló szelíd lesz, az erdők rejtelmes zugait a sok-sok fehér ember nehéz szaga váltja fel, az aranysárga dombokat pedig a beszélő drótok fogják megcsúfítani.

– Hol van az erdő? – Kipusztult.
– Hol van a sólyom? – Kihalt.

Ez az élet vége és az átvészelés kezdete.”

1990/4.