Jövőfaló emberiség

A hátrányos hatások leküzdésére nagyszabású kezdeményezéseket és tervezeteket hoznak létre világszerte. Ezekre az jellemző, hogy a környezetkárosítás közvetlen okát keresik, és azt kívánják kiiktatni vagy megjobbítani új technológiák, természetes anyagok, rekultiváció vagy szabályozás segítségével.

Az irány helyes, de mechanikus. Nem lehet igazán hatékony, mert csak kevéssé törekszik arra, hogy a közvetlen okok mögött álló ember szokásain, életfelfogásán változtasson. A talajban nyom nélkül szétbomló műanyagzacskó valóban kisebb környezeti terhelést jelent, mint a hagyományos, de nem szünteti meg azt a felesleges mértékű szeméttermelést, amely a modern civilizált, városlakó ember természetes szokása, sőt, talán még nagyobb szemetelésre ösztönöz.
Katasztrofális megszokás

Az okok feltárásakor közelebb kell mennünk az egyénhez, és meg kell találnunk azokat a jellegzetességeket az ember köznapi viselkedésében, amelyek társadalmi, globális szinten önpusztító folyamatokhoz vezetnek. Láthatjuk, az ártatlannak tűnő igény, hogy minden szépen be legyen csomagolva, oda vezetett, hogy az egyszer használt csomagolóanyagok milliárd tonnái borítják be a Földet. Ha például sikerülne a kultúra részéve tenni a takarékos csomagolóanyag használatot is, meg lehetne állítani ezt a katasztrofális folyamatot. Hasonlóan, egyéb szokások szükség szerinti megváltoztatása más téren is elvezethet a megoldáshoz.

Az ember cselekedeteit a létfenntartás, fajfenntartás, védekezés és pihenés nagy kategóriáiba sorolhatjuk, a mindennapi tevékenységek mindegyike gyakorlatilag ezek valamelyikébe tartozik. Az emberiség idejének és energiájának legnagyobb részét a létfenntartás biztosítására fordítja. Ez így van az egyénnél is – a statisztika szerint Magyarországon a dolgozó emberek naponta csak egy-két órát töltenek pihenéssel és szórakozással, a többit alvásra és főleg a létfeltételek biztosítása érdekében végzett munkára fordítják –, és így van társadalmi valamint gazdasági szinten is, mert a mezőgazdaság és élelmiszeripar adja a jólét alapját.

Mindez felhívja a figyelmet arra, vizsgáljuk meg, hogy a táplálkozás – amely a létfenntartás gerincét képezi – milyen befolyással van a környezetre és Földünk jövőjére. Az eddig ezzel kapcsolatban feltárt tények rémisztő képet festenek elénk, egy nagyon sötét jövőt arra az esetre, ha továbbra is változatlan marad a mai étkezési kultúra.

Bármilyen nehezen elfogadható a gondolat: a táplálkozás módja, melyet mindenki magától értetődően meglévő szokások alapján folytat – és a háziasszonyok számára való, nem túl fontos dolognak tart –, döntő befolyással van az emberiség jövőjére.

A világ lakosságának mintegy 90%-a vegyes táplálkozású, vagyis a létfenntartáshoz szükséges tápanyag jelentős részét állati húsból, zsírból, tojásból stb. szerzi meg. A legújabb tudományos elemzések azt mutatják, hogy az állati termékek fogyasztására alapuló táplálkozás mellett a Föld eltartóképességének határa közelébe érkezett, és ha nem következik be változás, emberek milliárdjai fognak éhen halni a következő évtizedekben.

A fő ok a következő: a hús-fehérje előállításhoz 6-15-ször annyi mezőgazdasági termőterület kell, mint az ugyanannyi növényi fehérjéhez, és a termőterületet ma már nem lehet jelentősen növelni. Meg fogjuk részletesen vizsgálni, mit jelent ez, és milyen másodlagos hatások jelentkeznek, melyek végül is a környezet rombolásához és a szegénység növekedéséhez vezetnek.
Fehérje luxusáron

A létfontosságú táplálékok felhasználási hatásfokát jól jellemzi az egységnyi fehérje beviteléhez felhasznált energia aránya. A vágóállatok növényeken élnek, lényegében ugyanazokon a növényeken, mint amiket az ember közvetlenül is fogyaszt, és amelyek egyedüli táplálékát is jelenthetnék. A növényi fehérjének állati fehérjévé alakítása nagy veszteséggel jár. A kérdést Magyarországon még nem kutatják, ezért adataink főleg USA-beli statisztikákból és kutatási eredményekből származnak, de a világ minden táján hasonló számokkal találkozhatnánk.

Az első grafikonon az egy kg állati fehérje előállításához felhasznált növényi fehérje-mennyiségek összehasonlítását látjuk. A legrosszabb hatásfokkal a bárány dolgozza fel a fehérjét: 16,5 kg növényi fehérjéből csak egy kg húsfehérje keletkezik.

A legnagyobb tömegben fogyasztott marha- és sertéshús hasonlóan alacsony eredményességgel értékesíti a bevitt fehérjét.

Ez azt jelenti, hogy amíg a húst fogyasztó ember egyéves élelmét 1,5 hektár földről lehet biztosítani, addig a lakto-vegetáriust 0,2-0,4 hektár, míg a csak növényeken élőt 0,06-0,1 hektár is el tud tartani. Más szavakkal: az a földterület, amely akár húsz vegetáriust is táplálhat, csak egy vegyes táplálkozásút tud ellátni élelemmel.

A világ marha állománya egyedül annyi növényt fogyaszt évente, mint amennyi 8,7 milliárd ember kalóriaszükségletét fedezné – a jelenlegi népesség majd kétszeresét. Az USA mezőgazdasági minisztériumának jelentése szerint egy hektáron 22,5 tonna burgonya teremhet meg, de ha ezen a földön takarmányt termesztenek marhák számára, úgy 80 kg húst képesek előállítani.

Ha az élelmiszerek előállítási költségeit nézzük, talán még szembetűnőbb a különbség. A második grafikon ezt mutatja be.

Gazdasági szempontból a nem vegetárius étkezés tragikus helyzetet idéz elő. A gabona takarmányként való felhasználásával nemcsak a benne levő fehérjének veszítjük el 90%-át, de pocsékba megy a kalóriaérték 96%-a, valamint a rost- és szénhidráttartalom 100%-a is. Németországban a termelt gabona 8%-a jut emberi fogyasztásra, 92%-a takarmány. Az USA-ban 1950-től 1970-ig a gabonatermés 50%-kal nőtt, de takarmányként használják fel az emberi fogyasztásra alkalmas kukorica, árpa, zab és szója 85%-át, ráadásul a kenyérbúza felét is állatokkal etetik fel.
Nem mellékes hatások

A fehérje konverzió grafikonjából kitűnt, hogy a csirkehús előállítása meglepően alacsony növényi fehérje felhasználással jár. Sok szakértő szerint – akik főleg a húsipar érdekeit védik – a tömegesen tenyésztett szárnyasok megoldást jelenthetnek az élelmiszerhiány problémájára, és így még a húsevés szokásáról sem kell lemondanunk.

„Tény, hogy a csirke olcsóbban állítható elő, mint a többi hús, de az egészséges tyúkhús jelszava mégis csupán reklámfogás. Az igaz, hogy a szárnyasok más húsoknál jobban emészthetők, de az intenzív tartás miatt molekuláris és szöveti szinten degenerált fehérjestruktúra jött létre, amely nem ugyanaz, mint a természetesen, de drágán nevelt csirkéé. Ez az elváltozás a fogyasztóban lassú szervi degenerációt okoz, azaz megbetegít, és például rák, magas vérnyomás, izületi bántalmak stb. kifejlődéséhez vezethet.

A helyes irányvonal az lenne, ha a fotoszintézis által természetesen hasznosuló energia felhasználhatósági fokát növelnék, vagyis a növények újabb alkalmazásait kutatnák. Ilyen törekvés már van a mai élelmezéstudományban, és nyugodtan állíthatjuk, hogy van alapja a tudományos és környezetvédelmi követelményeknek megfelelő táplálkozási kultúra bevezetésének.” – mutat rá Gintner Zénó biokémikus.

A két világháború között, a mai értelemben vett nagyvárosok létrejöttével, a tömegigények kielégítésére hozták létre az ún. húsgyárakat. Ezekben a termelés csak intenzíven folytatható gazdaságosan, és így ugrásszerűen megnőtt a takarmányok iránti igény, ez pedig a kemikáliák növekvő felhasználását követelte meg a mezőgazdaságban. A csirkék ún. szisztematikus etetését a háború után kezdték alkalmazni. Míg a 40-es években 4,7 kg takarmányfehérjével állítottak elő 1 kg húst, a 80-as években már 2,2 kg is elegendő volt. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy genetikailag manipulált fajtákat, hibrideket tenyésztettek ki, melyeket premixekkel (mesterséges vitamin- és ásványkeverékekkel) táplálnak és hormonokkal kezelnek.

A szárnyasoknál tehát sikerült a fehérjekonverziót egy majdnem elfogadható szintre hozni, de ennek ára van: a fogyasztók „műanyag-húst” kapnak, amely ugyan nem zsíros, de korántsem egészséges. Az intenzív tenyésztési módszerek miatt kiszórt és megetetett, fertőtlenítésre valamint csomagolásra használt műanyagok s vegyszerek garmada, továbbá a megnövekedett víz- és energiafogyasztás következményei pedig a környezetet terhelik. Az elrontott természetért még nincs kifizetve a számla, azt nekünk és utódainknak kell majd kiegyenlítenünk.

A világméretű húsfogyasztás – az orvosilag bizonyított egészségkárosító jellegén túl – a természet egyensúlyát és a gazdaság biztonságát szintén veszélyeztető hatásokkal jár

— kémiai terheléssel, mert a termelés mennyiségét már csak vegyszerekkel lehet fokozni

— vízszennyezéssel, a mezőgazdaság kemizálása és az állati trágyák vízfertőző hatása miatt

— az édesvízkészletek kizsákmányolásával, a hústermelés rendkívüli vízigénye miatt

— a termőföldek pusztulásával, sivatagosodással, mert az intenzív termelési rendszerek kizsigerelik a földet

— az erdők pusztulásával, mert kivágják a fákat, hogy valahogy növeljék a termőterületet

— fajok tűnnek el az erdők és mezők pusztulása miatt.

A mezőgazdaságban valamint az élelmiszeriparban tízezernyi különféle vegyszert használnak, melyek felhalmozódnak az élelmiszerekben. Cornellussennek egy 1969-es vizsgálata megállapította, hogy a vegyszermaradványok mértéke burgonyában, répában, valamint gabonában 0,003-0,008 ppm, gyümölcsökben, leveles zöldségekben, olajokban 0,027-0,041 ppm, tejtermékekben 0,112 ppm, míg a húsban, halban és szárnyasokban 0,281 ppm, az előbbeiknek átlagosan tízszerese.

Az amerikai mezőgazdaság az országosan felhasznált víz felét öntözésre használja el, a takarmánynövények mennyiségének fokozása érdekében. Az állati trágya eltakarítása szintén hatalmas mennyiségű vizet igényel. Egyetlen kg hús előállításához összesen kb. 4000 liter víz kell – ennyit egy hónap alatt fogyaszt egy átlagos család, mosásra, főzésre, fürdésre stb. együttesen. A húst fogyasztó ember élelmezéséhez szükséges vízfogyasztást 100%-nak véve, a lakto-vegetárius 30%-nyi, a csak növényeken élő pedig csupán 8%-nyi víz felhasználását igényli.

David Field és Robert Hurst közgazdászok kiszámították, hogy ha az így elpazarolt vizet értékében kellene megfizetni, a legolcsóbb hamburger-húsnak 70 dollárba (kb. 4.500 Ft-ba) kellene kerülnie. A termelőket azonban támogatják, és a környezet helyreállításáért sem kell nekik fizetniük, a költségek az adófizetőket és a jövő generációt terhelik.

A víz földekre juttatása rengeteg villamosenergiát igényel. Oregon, Washington és Idaho államokban a húselőállítással kapcsolatos villamosenergia felhasználás mintegy 17 milliárd kWh évente. Ennyi áram elég lenne ahhoz, hogy az ötven állam minden házában másfél hónapig egyfolytában égessenek minden lámpát. A vízháztartást veszélyeztető és légszennyező erőműveket kellett e célból építeni, miközben az energia biztosítása egyre inkább az egész világ egyik fő problémájává válik.

Ötven évvel ezelőtt a trágyát kiszórták a földekre. Ma már az olcsóbb tartás érdekében hatalmas telepeken koncentrálódnak az állatok, s ezekről nem lehet gazdaságosan elhordani a trágyát. Így egyre nagyobb mennyiség kerül közvetlenül vagy áttételesen a vizekbe, és elszennyezi azokat. Svájcban törvény szabályozza az egy területen tartható állatok maximális számát és a trágyakezelés módját, mert már ott tartanak, hogy a nemrég kristálytiszta hegyi tavakban minden élet kipusztult a magas nitráttartalom miatt. Harry J. Webb, a Blair Szarvasmarhatenyésztő Társaság elnöke mondja: „Egy tehén annyi ürüléket termel, mint 16 ember. 20 ezer állattal karámjainkban a hulladékkezelés akkora gondjával állunk szemben, mint egy 320 ezer lakosú város.”

Az intenzív földművelés a nehézgépek használatával és a műtrágyázással meggyorsítja a föld erózióját. A műtrágya nem képes minden ösz-_szetevőt visszavinni a talajba, így az lassan elveszti termőképességét. A felső termőréteg évente egy lakosra számítva 30 tonnával csökken, és ez 85%-ban az állattenyésztéssel áll összefüggésben.

1960-ban, amikor az Egyesült Államok először importált marhahúst, Közép-Amerikában 330 ezer négyzetkilométernyi érintetlen őserdő volt. 25 év alatt, az erdőirtás olyan méretet öltött, hogy már csak 80 ezer négyzetkilométer maradt meg. Ha ebben a tempóban folyik az erdőirtás, negyven év múlva egy fa sem marad azon a tájon. Mérhetetlen áldozat révén végül is látszólag olcsó hamburgert kaphat az emberiség. A Cornell Intézet tudósai szerint minden ember, aki áttér a tisztán növényi étrendre, évente fél hektár erdőt menthet meg.

Az erdők, mezők pusztulása miatt egyre több faj hal ki: ma már oda jutottunk, hogy évente ezer – és ha folytatódik a jelenlegi tendencia, a következő évtizedekben egymillió faj kipusztulásával kell számolnunk.

A húsfogyasztás nem jó üzlet az emberiség számára. John Robbins a Diet for a New America című könyvében így jellemzi ezt:

„Képzeld el, hogy ezer dollárt beteszel a bankba. Egy év múlva nagy várakozással visszatérsz, hogy kamatostól felvedd pénzedet. Ám a pénztáros csupán száz dollárt ad át, mondván: ennyi jár összesen. A többi elveszett. Nemcsak kamatot nem kapsz, de még a befektetés 90%-a is odavan.”

Nincs pénz az éhezőkre

Az Overseas Development Council becslései szerint, ha az USA 10%-kal visszafogná húsfogyasztását, 12 millió tonna alapanyag szabadulna fel évente emberi élelem céljára. Ez önmagában elegendő lenne arra, hogy megmentsük azt a 60 millió embert, aki éhenhal minden évben.

A fejlődő országok magas csecsemő- és gyermekhalandóságának fő oka az alultápláltság. Guatemalában például az 5 éven aluli gyermekek 75%-a alultáplált, Guatemala mégis évi 18 millió tonna marhahúst exportál az USA-ba. Az éhezés a társadalom betegsége, melynek fő oka a Föld eltartóképességének igazságtalan, rossz hatékonyságú és pazarló kezelése.

Frances More Lappe bebizonyította annak a hiedelemnek a tarthatatlanságát, hogy az éhezés oka a túl kevés rendelkezésre álló élelmiszer lenne, amikor rámutatott: csak Amerikában takarmányozásra megterem annyi gabona, hogy a világ minden embere számára minden napra jutna belőle két szelet kenyérre elegendő.

A Brundtland-jelentés szerint a Föld lakossága a következő 35-40 év alatt legalábbis megkétszereződik: 5 millárddal nő, de az is lehet, hogy 14 milliárddal, ha a fejlődő országoknál megmarad a mai szaporodási ütem. Ez a népesség a mainak háromszorosát fogja fogyasztani, és megötszörözi a mezőgazdasági tevékenységet. Ugyanakkor a mezőgazdaság – a mai szisztémával – elérte teljesítőképességének határát. Gábor Dzsingisz, a holland kormány magyar származású mezőgazdasági államtitkára nyilatkozta: „Az intenzív mezőgazdaság elérte azt a szintet, amit már nem lehet fokozni. A környezet és természet elérte egyensúlyának határát.” Amíg a világ gabonatermelése 1950 és 1985 között 2,5-szeresére nőtt, 1985 óta stagnál, ugyanakkor a népesség növekedése miatt az egy főre számított élelmiszertermelés 7,5%-kal csökkent.

A népesség növekedésének problémáját az I = P•A•T képlettel fejezik ki, ahol I = az együttes hatás, P = a populáció nagysága, A = a jómód mértéke és T = a környezetre káros technológiák. Nálunk az A és T értéke a nagyobb, a fejlődő országoknál viszont P értéke nő. Ez rámutat arra, hogy nemcsak a fejlődő országoknál kell keresni a megoldást.

A harmadik világ országain élelmiszersegélyekkel és pénzzel szoktak segíteni, de úgy tűnik éppen csak annyira, hogy a jelen status quo fenntartható legyen. A helyzet megoldásához a politikai döntés hiányzik, nem a pénz. A fejlődő országokban egy évtized alatt 100 millió gyermek pusztul el értelmetlenül. A segélyként kapott tápszeren nevelt gyerekek könnyebben megbetegszenek, és 25-ször nagyobb az esélyük a pusztulásra, mint az anyatejen nevelkedőknek. Egyes számítások szerint egy gyermekvédő program teljes költsége 2,5 millárd dollár lenne egy évre. Ennyi a Közös Piac öt heti agrár-szubvenciójának összege, amit a farmereknek támogatásként fizetnek ki, hogy azok marhahús hegyeket és tejtavakat termeljenek.
Az ördögi kör átvágása

Mindezen tények azt mutatják, ördögi körben vagyunk: a húsevés kultusza közvetve éhínséget teremt, a rendkívül fokozott mértékben gyarapodó új nemzedék pedig – hogy húsfogyasztási vágyát csillapíthassa – fokozni fogja a természet általunk megkezdett kirablását. De az is lehet, hogy egyszerűbben intézik majd a dolgot, és a nyugati társadalmak felhalmozott gazdagságát rabolják el, pusztulását okozva annak. A világ történetére visszapillantva, nem lehetünk olyan vakok, hogy ezt lehetetlennek tartsuk.

Nyugati kultúránk egyik erénye a tudományos igényű összegzés, adatgyűjtés, de annál kevésbé az ismereteknek össztársadalmi szempontból (tehát nem csak üzletileg) eredményes hasznosítása. Hogy ne így legyen, meg kellene szívlelnünk azt a bölcs mondást, miszerint az embernek magán kell változtatnia: úgy, hogy minden cselekedetével harmóniában legyen a természettel.

Az adatgyűjtés, az állapot puszta regisztrálása nem egyenlő a bölcsességgel. Bölcsekké kell válnunk, mert modern technikával ugyan, de még mindig magunk alatt fűrészeljük a fa ágát.

Bányay Géza

1990/4.