Miért lettem vegetárius? 2.

Amikor erről beszélek, sokan furcsálják, hogyan is juthatott eszébe egy tizenhat éves gimnazista lánynak, hogy egyszerűen többé nem eszik húst, amikor a közvetlen környezetében senki sem hathatott rá ilyenformán.

Valóban, a szüleim átlagos, egyszerű emberek, és így is neveltek. Mivel falun élünk, általános és megszokott volt, hogy otthon állatot tartunk. Sohasem bírtam nézni a vérontást, a disznóölést vagy akár egy csirke nyakmetszését (azt hiszem nagyon sokan vannak ezzel így, de ennek ellenére megeszik a húst, hiszen nem kell személyesen lemészárolniuk azt a szerencsétlen állatot; szépen csomagoltan megvehetik darabjait az élelmiszerboltokban).

Persze kisgyerekként én is megettem, de ahogy édesanyám elmondta, sohasem szerettem – nyílván még nem volt ez tudatos. Akkor még semmit nem tudtam arról, hogy létezik egyáltalán olyan, aki nem fogyaszt húst. Magát a vegetáriánus szó jelentését is csak homályosan sejtettem. Azonban egyre inkább éreztem, hogy valamin változtatnom kell, ez így nem jó. Ebben csak megerősített, hogy találkoztam olyan fiatalokkal, akiknek hasonló érzéseik voltak, és példájuk, tanácsaik segítettek az első lépések megtételében. Tudtam, nekem is ilyen tisztán, természetesen kell élnem. Később, ha megkérdezték, miért nem eszek húst, csak ennyit tudtam válaszolni: „Egyszerűen látom benne az állatot, amelyik az előbb még itt szaladgált boldogan”. Sajnos semmiféle tudományos választ nem tudtam erre adni, csak úgy érzem, amihez valóban nincsen jogunk, az egy másik élőlény elpusztítása csak azért, mert az nekünk valamire jó. Biztos voltam benne, belül mindenki érzi, milyen borzasztó megölni valakit, de azt valahogy nagyon hamar elfelejtik, és nem foglalkoznak vele, mert „ez a szokás”. Így hát a környezetem sem tudta azonnal elfogadni, amikor bejelentettem, hogy ennek vége. A szüleim sem értették, az osztálytársaim között gyakran előfordult, hogy kicsúfoltak érte, s ez egy kicsit rosszul esett.

Az első időkben még az iskolai menzán ebédeltem, úgyhogy csak félig-meddig voltam vegetárius. Azután – ahogy otthon is csillapodtak a kedélyek – már szépen meg tudtam oldani, hogy otthon főzzek magamnak. Látszólag a szüleim is megnyugodtak, de azért éreztem, hogy reménykednek: „Ez csak egy kamaszos hóbort, majd elmúlik.” Ez a reményük szerencsére szertefoszlott, mert „hóbortom” csak nem múlt el.

Ismerőseim, rokonaim sokszor azzal a kifogással jönnek, hogy „Igen ez mind szép, de hogyan lehet megcsinálni például tanulás mellett, kollégiumban, albérletben?” Könnyen. Elég hozzá egy rezsó, meg egy-két edény. Főleg mostanában könnyű megoldani, amikor rengeteg újfajta készítményt forgalmaznak az egészséges táplálkozás jegyében: gabonapelyhek, tojás nélküli tészták, müzlik, különféle lisztek, szójából készült dolgok stb. Sokszor kérdezik azt is, hogy ha nem eszek húst, mit tudok enni? Sokkal változatosabb, mint elképzelik, hiszen a krumplin és a káposztán kívül még tömérdek zöldségféle van, amit szinte nem is ismernek. Az elkészítés is sokkal gyorsabb és praktikusabb (ami a tanulás mellett nem elhanyagolható szempont; alig kell fél óra és megvan egy komplett ebéd. És egy másik „földhözragadt” szempont, hogy egy diák sovány pénztárcáját fele annyira sem terheli meg.)

Arról, hogy a húsevés milyen káros az emberi szervezetre, és mennyire egészségesebb a természetes táplálkozás, egyre több helyen olvashatunk. Engedjék meg, hogy most néhány személyes tapasztalatot is elmondjak ezzel kapcsolatban. Édesanyámék első félelme az volt, hogy mi lesz velem, teljesen le fogok fogyni, meg fogok betegedni. Most már ők is látják, hogy ez egyáltalán nem így történt, hanem inkább megerősödtem. A testnevelés óráktól mindig sokat szenvedtem (sosem volt erős oldalam), s bár bajnokságot most sem nyernék, de érzem, hogy nőtt a kitartásom, az aktivitásom, nem fáradok el olyan könnyen. Ez bármi másra is vonatkozik, úgy a tanulásra, mint a gondolkodásomra.

Sokkal könnyebbnek érzem magam testileg is és lelkileg is. Mindig szerettem a természetet, nagy túrákat tenni, de igazán ezt is most érzem a legcsodálatosabbnak, sokkal természetközelibbnek érzem az életem.

Gera Márta

1990/4.