Kincs egy izlandi fjordban

Megfigyelhető tendencia, hogy a mai fiatalok a jobb munkakörülmények, a magasabb bérezés reményében valamely nyugat-európai országban próbálnak szerencsét. A nyelvtanulási lehetőség mellett egyfajta általános tapasztalatszerzés is célja ezeknek az új keletű „kincsvadászatoknak”. Egy izlandi barátom pártfogásának köszönhetően mintegy három hónapig dolgozhattam Izlandon, az ország északnyugati részébe ékelődő Dyrafjörđur nevű fjordban. A munka egy farmon várt, ahol négy kutya közreműködésével tizenöt fejőstehén ellátása és a gazdaság további állatállományának (35 szarvasmarha, 60 juh) gondozása volt a feladatom.

Izlandi fjord

A munka, városban élő egyetemi hallgatóként, meg kell hagyni, emberpróbáló volt. Az egyik legfőbb kérdés, amit önmagamnak tettem fel, az volt, hogy miért születik valaki egy ilyen helyre, mint Izland? Az izlandiak példásan összetartóak, munkaszeretőek, rendkívül felelősségteljes emberek, akár városról, akár a vidékről legyen szó. Bár úgy tűnt, sokuk valóban szereti a szülőföldjét, mégis éreztem rajtuk a közeg nyomasztó-depresszív hatását. A következő kérdésem pedig az volt, hogy én miért keveredtem éppen ide? A városi léthez képest a farm világában egészen új embernek éreztem magamat. A munka valós öröme pedig valahogy teljesebbé tette az életemet. A hétköznapok egyenletes körforgása, a fejés folyamata (még ha javarészt géppel történt is), az állatok jelenléte, etetése, tisztítása, a juhok terelése, a kutya-ember barátság, a természet néhol szívet melengető, máskor szívszorító közelsége egy archaikus világba csöppentett, amire egyáltalán nem számítottam viking-földi kalandom elején. Mégis a délövi tájak bujaságának paradicsomi jellegét itt értettem meg igazán. Izland gyönyörű ország, ám magyar szemmel nézve igen zord természeti adottságokkal rendelkezik. Bevallom, nehezemre esett megszokni a gyakori erős szelet, a sok esőt, a magas páratartalmat, a szeszélyesen váltakozó hőmérsékletet, a szűrt napfényt, ami ráadásul szeptember végétől egyre rövidebb ideig érzékelhető. A zordság érzete különösen igaz az őszi hónapokra, amikor már nem zöldek a rétek, és nem süt hajnali egy óráig a nap, de a hótakaró sem lepte el még a tájat. A hó ugyanis némi puhaságot és nyugalmat varázsol a meredek hegyek köré.

Bár első pillantásra nem tűnt fel, de a természet változatosságának hiánya is jelentős mértékben hatott a gondolataimra és a hangulatomra. Izlandon ugyanis a fákkal borított helyek kiterjedése nem éri el az ország területének egy százalékát sem. Fák helyett viszont – a számos dús legelőt leszámítva – kisebb-nagyobb köveket és sziklákat bőven lehet találni. Izlandi utam előtt észre sem vettem, mekkora életereje, és milyen nyugtató hatása lehet egy fának. Mikor közel egyhónapi elzártság után a szomszédos településre mentünk a farmerrel, és megláttam az első fával telepített területet, könnybe lábadt a szemem.

A hely jellegzetes hangulatához tartozik az is, hogy a Magyarország területénél valamivel nagyobb sziget lélekszáma Debrecenével vetekszik, és az Ísafjarđarbaer (ez az a közigazgatási körzet, ahol a farm is található), még izlandi viszonylatban is elnéptelenedő vidéknek számít. Ezért a magány nem ritka jelenség arrafelé. A farmon, a farmeren és háromtagú családján kívül alig-alig találkoztam más emberrel, s volt úgy, hogy még ők is elutaztak – akár egy hétre is. Ilyenkor csak a szívemhez egyre inkább közel kerülő állatok és a zord természet volt a társaságom.

Az ember pszichéjére hatással van a táj, ami körbeveszi. Minden helynek önálló és megismételhetetlen atmoszférája van, és minden ember önálló és megismételhetetlen jelenség. A hely pedig, ahová születünk, vagy kerülünk személyre szabott, és alapvető jellemformáló tényező is… Nevelő hatása van. Egyetértek azzal a megállapítással, miszerint e hely megválasztását a karma szabályai befolyásolják. Szükségünk van rá, hogy éppen oda kerüljünk, ahová kerülünk. Azt, hogy az izlandi embereket milyen karmikus áramlatok vetették Izland földjére, talán nem is kell megválaszolni. De az önmagamra vonatkozó kérdést nem kerülhetem ki. A szorongató közeg, a magány felébresztette alapvető félelmeimet, amiket nem tudtam legyőzni egyedül. Bár hallottam róla, hogy még a „legbelevalóbb” izlandiakat is depresszióba sodorta már egy hosszabb munka valamely helyi farmon, mégis bántott, hogy szorongással, depresszióval küszködök, minthogy mindaddig istenhívőnek tartottam magamat. Szembe kellett néznem az istenhitem valóságával és erejével. Vajon kiállja-e a körülményekben rejlő próbát? Így éppen a zord természeti környezet, a magány, a szeretteim és köztem lévő áthidalhatatlannak tűnő távolság, a munkával járó nehézség lett a gyógyírem. Mély önsajnálatom legmélyebb pontján ugyanis, éppen a mulandóság képzetének sűrű-sötét erdejében bolyongtam. Ekkor, talán ép elmém megőrzését zászlajára tűző életösztönöm sugallatára megpróbáltam elképzelni valamit, ami örökkévaló. Erőlködéseimet követően ez a képzet önmagától is megjelent, és olyasmit sugalmazott: Ne félj, tényleg veled vagyok! Rá kellett jönnöm, Istenben nem lehet hinni személyes tapasztalat nélkül. a személyes tapasztalatok jelenléte olyan, mint a legerősebb vándorbot az Istenhez vezető úton. Ez volt az én igazi kincsem, amit hazahozhattam, és ezért elmondhatom, hogy valóban magas bért kaptam a munkámért. Megérdemeltem-e? nem tudom. De így történt, és megnyugtat az a felismerés, amit szintén ott, a hűvös fjordban értettem meg, hogy bárhol is legyünk, bárhová is születünk, mindig ott vagyunk az Isten óvó tenyerén, aki bölcsen várja a „hazatérésünket”…

Kovács Gergely Pál

2008/49.