Bhágavata-purána 10. Ének, 1. fejezet

A Vedánta-szútrán kívül ezentúl egy másik fontos szanszkrit művet is közölni fogunk folytatásokban: a Srímad-Bhágavatamot (Bhágavata Puránát), hogy ily módon minél több eredeti anyagot tanulmányozhasson a magyar olvasóközönség.

A körülbelül ötezer éves Puránák szerzőjének a Védikus Irodalom alkotóját, Vjászadévát tartják. Tizennyolc fő Purána van, s ezek közül a Bhágavata a legkiemelkedőbb. Tizenkét Énekből és összesen 17 998 szanszkrit versből áll. E mű jelentősége oly nagy, hogy – a múlt század nagy Véda-szakértője, Bhaktivinóda Thákura szavaival – ha a Bhágavata kivételével az egész Véda Irodalom az alexandriai könyvtár sorsára jutna s elégne, a jövő nemzedékei csupán e könyvből is képesek lennének hiánytalanul elsajátítani a Védák magasztos tanítását.

Mi egyenlőre csak a Tizedik Éneket közöljük, A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupáda fordításában és helyenkénti magyarázataival. Ez az ének a legfontosabb, mert Srí Krsna alászállásáról, transzcendentális cselekedeteiről, tanításáról és bhaktáihoz fűződő spontán szeretetteljes kapcsolatáról szól. E leírások minden bizonnyal lenyűgözik majd mind a filozofikus, mind a vallásos embert: az előbbi logikus bizonyítékokat talál Isten létére, az utóbbinak pedig nagy örömöt fog okozni annak felismerése, hogy Istent a félelemmel vegyes, rituális imádat nem kötelezi le annyira, mint a spontán, előírásokat nem ismerő odaadó szeretet, amikor a bhakta hű pajtásként, gyengéd szülőként, sőt rajongó szeretőként imádja Őt. Az európai ember számára – kinek vallásismerete a zsidó-keresztény hittanban gyökerezik, s ezért talán személytelen erőnek, vagy a bűnös lelkeket gyehenna tűzbe vető, örök kárhozatra ítélő, felhők felett trónoló, ősz szakállú idős világuralkodónak képzeli Istent – valóban meglepetést okoz az a felfedezés, miszerint a spontán szeretet olyannyira lekötelezi Őt, hogy bhaktájával szemben boldogan vállalja az alárendelt szerepét.

Hadd jegyezzünk meg még valamit: modern korunk emberének bizonyára az is nehéz lesz, hogy a meggyőzően hangzó filozófiai tételeken kívül a számára mesének, mondáknak tűnő leírásokat is igaznak fogadja el, mert Istent csak annyira és olyannak hiszi, amilyennek saját értelme, képzelete megengedi. A hindu ezzel szemben nemcsak azt tudja, hogy az Abszolút Személy létezik, hanem azt is, Ő független az emberi képzelettől (más szóval nem mi teremtjük Istent, hanem Ő minket), tehát képes minden elképzelhetőre és elképzelhetetlenre – így számára nagyon élvezetesek az ilyen leírások.

A Védákat fordítani nem könnyű dolog, mert nem csupán a szanszkrit nyelv kiváló ismerete, hanem a filozófia átélése, Krsna odaadó szeretete is szükséges. Joggal reméljük hát, hogy A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupáda minden ilyen igénynek megfelelő munkáját örömmel fogadja a magyar olvasóközönség!

Első fejezet – Előzmények

Földünket egykor igen veszélyes helyzetbe sodorta némely látszatra arisztokrata, de szívében gonosz uralkodó, kinek óriási hadereje nyomasztó teherként nehezedett az egyre többet szenvedő világra. Végül Bhúmi, a Föld istennője elhatározta, Brahmához, a kozmosz első lényéhez fordul segítségért. Könnyező tehén képében járult az ősatyák atyja elé, s búsan panaszkodott a Földet sújtó balsorsról. Sikerült is felkeltenie Brahmá együttérzését, aki azonnal felkerekedett, hogy Bhúmival, Sivával és a többi félistennel együtt Svétadvípára, Visnu bolygójára utazzon.

Mindezekből kiderül, hogy veszély esetén az illetékes bolygó felügyelő félistene vagy félistennője Brahmához, az univerzum teremtőjéhez és urához, ő pedig a Legfelsőbbhöz, Ksíródakasájí Visnuhoz fordulhat segítségért. Ha az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krsna valamilyen avatarként alászáll ebbe az univerzumba, akkor az mindig Visnun keresztül történik. Ezt a Visnut azért hívják Ksíródakasájí-nak, mert a Tejóceán* a lakhelye. Őelé még Brahmá sem járulhat személyesen, neki is a tejóceán(1) partján kell állnia. A védikus írások arról is tudósítanak bennünket, hogy nemcsak Földünkön, hanem más bolygókon is vannak tengerek és óceánok, de esetleg nem sós vizet, hanem olaj-, alkohol- vagy tejszerű anyagot tartalmaznak.

Miután megérkeztek a Tejóceán partjára, Brahmá a Purusa-szúkta, a védikus mantrák között különösen nagy fontosságú himnusz éneklésével hódolt Visnu-nak, aki a múltban már többször is megmentette a Földet (egyszer például egy óriási vadkan formájában nyújtott segítséget).

A félisteneknek úgy tűnt, mintha a Legfelsőbb válasz nélkül hagyta volna fohászukat, ezért Brahmá, hogy képes legyen Visnu üzenetét felfogni, leült és meditálni kezdett.

Ez a tudásszerzés védikus módja. Miként a Srímad-Bhágavatam első slókája (verse) írja, Brahmá már az univerzum megteremtése előtt hasonlóképpen, meditációval, vagyis a szívén keresztül sajátította el a Védák transzcendentális tudományát (téné brahma hrdá).

Mivel az üzenetet ezúttal is csak Brahmá érthette meg, Visnu szavait ő tolmácsolta a félisteneknek: „Ne aggódjatok, az Istenség Legfelsőbb Személyisége hamarosan meg fog jelenni a Földön leghatalmasabb személyes energiáival együtt. Missziója a bhakták oltalmazása, a démoni emberek elpusztítása, és az igazi vallás elveinek újra alapozása lesz. Szeretné, ha földi tartózkodásának ideje alatt a félistenek mellette lennének, és közreműködnének feladata végrehajtásában. Szülessenek meg hát nyomban a Jadu dinasztiában, Krsna is ott fog majd megjelenni, ha eljön az ideje.” (Az itt használt kifejezés – tatprijártham – arra utal, hogy a félistenek Krsna megörvendeztetése végett születnek a Földre. Mindenkit félistennek kell tekinteni tehát, aki kizárólag Isten szolgálatának él.) A félistenek azt is megtudták, hogy Sri Krsna előtt még Ananta – az Ő teljesértékű kiterjedése, aki lelki teste milliónyi kígyófején a kozmosz bolygóit tartja – és az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeit elbűvölő Májá, a Legfelsőbb külső, illuzórikus energiája is meg fog születni a Földön.

Miután bíztató szavaival megnyugtatta Bhúmit és a félisteneket, az ősatyák (pradzsápatik) atyja hazaindult Brahmalókára, az univerzum legmagasabb szintű élettel rendelkező bolygójára.
Akkoriban a Földön Súraszéna király, a Jadu dinasztia feje volt Mathurá és Súraszéna tartományok ura. Mathurá az ő idejében vált a Jadu királyok fővárosává. Azért esett választásuk éppen erre a településre, mert jámbor család lévén tudták: Srí Krsna Dvárakához hasonlóan Mathurában is örökké jelen van.
Egyszer Súraszéna fia, Vaszudeva Dévakíval kötött házassága után hazafelé tartott ifjú feleségével. Fogatának hajtására a Bhódzsa dinasztiához tartozó Ugraszéna fia, Kansza vállalkozott, hogy így járjon leánytestvére kedvébe. A védikus civilizáció szokásai szerint házasságkötés után az ifjú párt a feleség bátyja egészen az após házáig kíséri, mivel a menyasszonynak nagyon fájdalmas búcsút vennie a szülői háztól.
Dévaka igen kedvelte leányát, ezért négyszáz aranydíszes elefántot, tizenötezer feldíszített lovat és több száz aranyszerszámos hintót adományozott hozományként, sőt kíséretképpen kétszáz fiatal leányt is rendelt Dévakí mellé.

Ezek az ősrégi házassági szokások még ma is élnek Indiában. Eszerint a menyasszony számos barátnőjével együtt költözik a vőlegényhez. Bár szolgálólányoknak nevezik őket, inkább a barátnő szerepét hivatottak betölteni.

A fiatal pár hintóját zenészek követték, akik kagylókürtök, harsonák és különféle dobok kellemes és messzehangzó muzsikájával köszöntötték a nevezetes eseményt. A Kansza vezette díszes menet nagy vidámsággal haladt, amikor a felhők közül egyszerre csak félelmetes égi szózat harsant:
,,Óh, Kansza, milyen ostoba is vagy te! Ha tudnád, hogy azok kocsiját hajtod, akiknek nyolcadik fiúgyermeke végét vet majd életednek!”

Amint meghallotta az égi jóslatot, Kansza – aki nemzetsége legdémonibb természetű uralkodójának hírében állt – kirántott karddal Devakíhoz ugrott, s a hajánál fogva megragadta húgát, hogy végezzen vele. Vaszudéva, aki eddig döbbenten figyelte az eseményeket, most hirtelen közéjük lépett, s tartalmas, meggyőző szavakkal igyekezett lecsillapítani kegyetlen rokonát:

„Kedves sógorom, Kansza! Mi történt veled, hogy nemes létedre egy ártatlan nőt akarsz megölni, aki ráadásul a saját húgod, és éppen szent esküvőjét tartja? Hiszen te vagy a Bhódzsa dinasztia legfényesebb királya, akit mindenki, mint legvitézebb harcost és legdicsőbb uralkodót ismer! Ennyire félnél a haláltól? Mihelyt megszületik az ember, elindul a halál felé vivő úton. Minden perc, minden pillanat a vég felé sodor: például, ha valaki betöltötte a huszonötödik életévét, ez azt jelenti, hogy huszonöt esztendővel került közelebb a halálhoz. Láthatod, a vég elkerülhetetlen, miért kellene hát félned? Lehet, hogy ma, lehet, hogy csak száz év múlva ér utol a halál, ám kivédeni mégsem tudod. Félni nincs okod, hiszen a halál csak a mulandó testet pusztítja el. Amikor a test megszűnik működni, felbomlik és elvegyül az anyagi természet öt elemével, az élőlény pedig új testet kap az anyagi természet törvényei, illetve saját karmája szerint. A születéssel és halállal mindaddig számolni kell, amíg az anyagi világhoz vonzódik, kötődik a dzsíva. Ha az ember ingoványos területen jár, előbb lábát óvatosan előrenyújtva kitapogatja a talajt, s csak akkor lép tovább, ha szilárd földet érez a talpa alatt. Ily módon cserélődnek a testek is, így vándorol a lélek. Figyeld csak meg egyszer, milyen óvatosan araszol a hernyó ágról ágra! Ugyanígy váltja az élőlény is testeit, a felsőbb hatalmak döntése szerint.
Jelenlegi testünk leginkább egy álomképhez hasonlítható. Az alvó ember képzelete megannyi testet szül, de ébredés után ezekről legtöbbször megfeledkezünk. A nappal látott hegyek és az arany emléke álmunkban összemosódik, s így néha aranyhegyet látunk. Az is előfordulhat, hogy éjnek idején „valódi” testünkről megfeledkezve úgy véljük, a fellegek között szárnyalunk. Ugyanígy végső soron a fizikai test sem más, mint szellemi tevékenységünk terméke, s az elfelejtett álomhoz hasonlóan jelenlegi testünkben sem emlékezünk előző léteinkre.

Az elme csapongó természetű. Olykorvonzódik valamihez, másszor visszautasítja ugyanazt. Ez a szüntelen vonzódás, taszítás az érzékek öt tárgyának – forma, íz, illat, hang és tapintás – tudható be, amikkel a vágyakozó elme minduntalan kapcsolatba kerül. A fizikai testet az anyagi természet az élőlény kívánságai, pontosabban a halál pillanatában leginkább domináló gondolatai vágyai alapján adja. így születik meg újra az anyagi világban a lélek, hogy élvezze vagy elszenvedje korábbi tetteinek gyümölcsét, a teste kínálta lehetőségek szerint. Mindaddig képtelenek vagyunk az előző létünkből örökölt szellemi hajlamaink szerint örülni vagy szenvedni, míg nem rendelkezünk egy sajátságos fizikai testtel.

A Nap, a Hold és a többi fénylő égitest tükröződik a vizén, olajon vagy más folyadékon. A hullámok fodrozódnak a vizén, a Hold tükörképe megrebben, s ezért úgy fog tűnni, maga a Hold is mozog, holott az mozdulatlan marad. Hasonlóan: tulajdonképpen a dzsíva is független a folyton változó anyagi testektől, melyek mind elméjének termékei. Egyedül az illúzió, a májá bűvkörébe kerülve azonosítja magát valaki a testével; ez a feltételekhez kötött lét. Az emberként született élőlény például az emberi társadalom tagjának, ezenkívül egy bizonyos nemzet fiának, egy sajátságos hely lakosának hiszi magát. Ez természetesen téves önazonosítás. Az elme ilyen illuzórikus elképzelései és vágyai csak újabb testi létet eredményeznek, holott a jfvának erre semmi szüksége. Ezért könyörgöm, kedves sógorom, ne engedj elméd és tested követelésének!”
Vaszudéva mindent elkövetett Kansza haragjának csillapítása érdekében. Hivatkozott a házasságkötés áldásos napjára, s azt is megemlítette, hogy Dévakí Kansza ifjabb leánytestvére, akit a bátynak mindig meg kell védelmeznie, mintha csak saját gyermekéről lenne szó. Vaszudéva célzott arra is, hogy húga megölésével Kansza igen rossz nevet szerezne magának.

Jegyzet:

1. ksíra tejet jelent

1990/2.