Polihisztorok

Leonardo és Michelangelo

Két név a művészettörténetben, két olyan személy, akik mindketten maradandó nyomot hagytak a világon, ráadásul kortársak a cinquecento fénykorában, művészfejedelmek. Nevükhöz fűződnek a világ talán leghíresebb művészeti alkotásai: a Dávid és a Mona Lisa, a Szent Péter-székesegyház kupolája és a Vitruviuszi ember, a Mózes és a mérnöki mestermunkák, a Sixtusi kápolna mennyezetén az Ádám teremtése vagy az Utolsó vacsora, a Pieta és az anatómiai tanulmányrajzok… Két olyan személy, akik sokat tudtak a szépről, sokat az esztétikáról, sokat az emberről, és nem keveset az Istenről. Tőlük és róluk válogatunk szemelvényeket a tengernyi irodalomból, hogy közelebb kerüljünk a mindkettejüket körüllengő titkokhoz.

Michelangelo Buonarotti: Dávid (1504)

Michelangelo Buonarroti: Dávid (1504)

Leonardo di ser Pietro da Vinci (1452-1519)

„Nemcsak testi szépsége volt olyan, hogy sohase lehetett eléggé magasztalni, hanem minden cselekedetében kimondhatatlan kecsesség nyilvánult meg, s olyan nagy és olyan sajátságos tehetséggel volt megáldva, hogy bármivel foglalkozott is, könnyedén és tökéletesen megbirkózott a nehézségekkel. Nagy ereje volt, s ez ügyességgel, bátorsággal s mindig nemes, királyi nagylelkűséggel párosult. Hírneve annyira elterjedt, hogy nemcsak életében tartották becsben, hanem halála után a későbbi nemzedékek még nagyobb tisztelettel adóztak neki.” (Vasari)

„Ócsárolod a festészetet, amely egyedül képes utánozni a természet látható műveit?… valóban tudomány a festészet, és a természet édes gyermeke, hiszen a természet hozta a világra; vagyis, jobban mondva, nevezzük a természet unokájának, mivel a látható dolgok mind a természetből származtak, és a festészet belőlük született. Tehát méltán nevezhetjük a természet unokájának és az Istennel rokonságban lévőnek.” (Leonardo: Trattato della pittura)

„Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel. Márpedig ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak, és valójában megtörténik, hogy ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét, ami a dolgokkal nem esik meg, ha megvan a bizonyosságuk.” (Leonardo: Trattato della pittura, Tudomány és művészet)

Az arckép

„Leonardo hozzákezdett Francesco del Giocondo részére feleségének, Mona Lisának megfestéséhez; négy évig keményen dolgozott a képen, de nem fejezte be; … ezen az arcon … aprólékos gonddal minden kicsi részlet meg van festve. Hiszen a szem csillog és nedves, és folyton úgy néz, mintha eleven volna; a szemek körül látható kékes árnyalat, és a haj is olyan, hogy ehhez hasonlót csak a legnagyobb finomsággal lehet csinálni. A szemöldök úgy van megfestve, hogy szinte látni lehet, hogyan nőnek ki az egyes szálak a testből: egyik helyen sűrűbben, másik helyen ritkábban, a bőr pórusait követve; nem is lehetnének természetesebbek. Az orr szép, gyengéd, rózsás lyukaival elevennek látszik. A száj hasítéka, amelynek piros szöglete egyesül az arcbőrrel, igazán úgy tetszik, mintha nem festmény, hanem emberi test része volna. Ha az ember figyelmesen nézi, szinte látja a nyakgödörben az érverést – igazán elmondhatjuk: ez a kép úgy van megfestve, hogy minden derék művésznek rettegnie és félnie kell, bárki legyen is az illető. Leonardo, mivel Mona Lisa gyönyörű szép volt, a következő fogással élt: miközben a hölgyet festette, mindig hívott valakit, aki énekelt vagy muzsikált, folyton bohócokat tartott, hogy felvidítsák a modellt, hogy elűzzék a komolyságot, mert ez gyakran elfogja azokat, akiknek a portréját festik. A Leonardo festette portrén pedig oly bájos mosoly látszik, hogy ha az ember ránéz, inkább isteninek, mint emberinek gondolja; csodálatos műnek tartották ezt a képet, hiszen az eleven arc se lehetne különb…” (Vasari)

Mona Lisa mosolya

„A festő talán csak egy archaikus mosoly rabszolgájává lett, mint ahogy sokan hiszik. De valahányszor végigmegyek a Louvre palotájának hűvös termein, és megállok az előtt a különös alak előtt, aki márványszéken ül, miközben úgy veszik körül a fantasztikus sziklák, mintha nem is kövek, hanem halovány, tengeralatti fénypászmák lennének, nos valahányszor meglátom őt, ezt suttogom magamban: »Öregebb ő, mint a sziklák, amelyek között pihen; olyan, mint a vámpír: már régen meghalt, és megismerte a sírbolt titkait; lemerült a tengerek mélyére, s elrabolta az ottani világ sápatag fényeit; keleti kalmárokkal alkudozott ritka vásznakért; Lédaként a trójai Heléné anyja volt, Szent Annaként pedig Mária anyja; s mindez nem volt több számára, mint a lantok és fuvolák hangja; s mindez arcának állandóan változó, mégis állandó, finom vonalain, szemhéjának és kezének« árnyalatain fejeződik ki.« És így szólok barátomhoz: »Ez a teremtmény, amely ilyen különösen emelkedik ki a víz mellett, azt fejezi ki, ami után az ember ezer éve vágyakozik.« A barátom pedig így felel: »Az ő feje az, amelyre ránehezedik a világvégék súlya, a szempillája kissé fáradt.« Így aztán a kép fontossá válik számunkra, szebbnek látjuk, mint amilyen valójában. Felfed előttünk egy titkot, amit valójában ő maga sem ismer; a misztikus próza olyan édes a fülünknek, mint az a fuvolaszó, ami a Gioconda ajkára varázsolta azt a titokzatos és megrontó mosolyt.” (Wilde)

A titkos műhely és az ejtőernyő

Olasz kutatók megtalálták Firenzében Leonardo da Vincinek azt a műhelyét, melyben a repüléshez szükséges eszközöket kísérletezte ki. A műhelyről már eddig is tudták, hogy létezett, mivel Leonardo levelezésében több helyen is említést tesz róla, pontos helyét azonban eddig nem sikerült feltárni. Most azonban három olasz kutató a Santissima Annunziata-bazilika és a Katonai Földrajzi Intézet között megtalálta da Vinci titkos műhelyét. A bazilika alagsorában felfedezett helyiség falán olyan freskókat fedeztek fel, melyek kísértetiesen hasonlítanak da Vinci képeire. A most megtalált műhely a XVI. században még a bazilikát birtokló rend tulajdona volt, de a kolostor egy részét már akkor vendégszobává alakították át.

A repülés Leonardo egyik nagy szerelme volt, szárnyas masinákat és ejtőernyőt is tervezett. Az ő elképzelései alapján épített, piramis alakú ejtőernyővel 2008 tavaszán kísérletezett a svájci Olivier Vietti-Teppa. Pontosan követte az 1485-ből származó vázlatokat és leírásokat, mindössze a szerkezet anyagát cserélte korszerűbbre. Helikopterből, próbaugrás nélkül vetette ki magát 650 méter magasból a kísérletező, aki szerencsésen földet is ért. (National Geographic & MNO)

La Gioconda

A világ talán legismertebb festménye a Leonardo által készített Mona Lisa arckép. Vasari 1550 táján a gazdag firenzei selyemkereskedő, Francesco del Giocondo hitvesét, Lisa Gherardinit nevezte meg a képmás modelljének, de az elmúlt ötszáz év alatt rengeteg találgatás és fantázia fogalmazódott meg a kép kapcsán, hátha a művész édesanyja, szeretője, az uralkodó kitartottja vagy netán maga a művész látható?! Igyekeztek számítógépes technikával egymásra másolni Leonardo feltételezett időskori önarcképét és a titokzatos mosolyú asszony képét. 2008 elején azonban német kutatók perdöntő bizonyítékra leltek.

A Heidelberg Egyetem könyvtárának szakértői olyan könyvet találtak gyűjteményükben, amelynek tulajdonosa 1503 októberében széljegyzeteket hagyott a Cicero leveleit tartalmazó kötet margóján, és azokból egyértelműen kiderül, hogy tényleg Lisa Gherardini állhatott modellt a mesternek. A feljegyzéseket Agostino Vespucci, a festő egyik ismerőse vetette papírra. A kommentárban Leonardót Apellész görög művészhez hasonlította, és szerinte a férfiegyszerre három festményen dolgozott, amelyek közül az egyik Lisa del Giocondo portréja volt.

A Mona Lisa mítoszát fokozta az évszázad műkincsrablása, mikor 1911-ben Vincenzo Perugia egyszerűen leakasztotta a falról és kisétált vele a Louvre-ból. A patrióta tolvaj két év múlva Itáliában akarta értékesíteni a festményt, s ugyan elfogták, de csekély büntetéssel megúszta. 1913 decemberében több olasz múzeumban is bemutatják, mielőtt különvonaton visszavitték volna Párizsba. 1963-ban két hónapig Washingtonban állították ki, ekkor 1.6 millió látogatót vonzott, 1974-ben pedig Tokióban és a moszkvai Puskin Múzeumban mutatták be, ahol kétmillió ember tekintette meg.

És a mosoly… a földkerekség legismertebb mosolya, amit szintén alávetettek tudományos elemzésnek is. Sigmund Freud szerint ebben a mosolyban Leonardónak az édesanyja iránti erotikus vonzalma tükröződik (mi más is tükröződne Freud elméjében?). Mások ártatlannak, sejtelmesnek, vagy éppen hívogatónak érzik a mosolyt. Ketté kell választani azonban Gioconda mosolyát: egyfelől a készítés technikájára, másrészt a visszatükrözött érzelmek skálájára.

Jacques Franck francia festő és művészettörténész szerint Leonardo technikai bravúrja az úgynevezett sfumato, azaz lebegtetés, aminek titka a fény és árnyék szinte észrevehetetlen átmenete egymásba. A több rétegű alapozás és a leheletvékony festékrétegek, a szabad szemmel nem is látható ecsetvonások segítik a hatást. Leonardo a mikrofelosztás módszerét alkalmazta. Az imprimatúra nevezetű alapozással enyhén sárgás színt adott, majd a kontrasztok létrehozásához fogott hozzá, igen oldott, vöröses színeket alkalmazva. Ezt követően nagyon gondosan újra kiemelte az árnyékokat, finom vonalkázó, árnyalásos technikával. Ezt újabb, fátyolos hatású imprimatúra réteg követte, amely betakarta és álcázta a formát. Egymást követték a mind finomabb, nagyon oldott ecsetvonások, minden réteget újra elfedett ez a türelmesen felhordott fátyol, s az egész vastagsága nem haladja meg az 1-2 millimétert. A modell szája és szeme körüli legsötétebb felületek éppen a legvékonyabb festékrétegek. Leonardo vagy harminc alkalommal is elvégezte ezt a műveletet az arcon, s feltehetően nagyítóval dolgozott, mert harmincad vagy negyvened milliméter vastagságú rétegekről volt szó. Ezért is tartott a munka évekig. A vonalkás árnyalás a római idők óta használatos módszer a mélység megadására, az olajfestmény pedig maga is lehetővé teszi a domborzatot. Leonardo a két módszer szintézisét valósította meg abbeli törekvésében, hogy különleges felületet teremtsen – magyarázta el a művészettörténész.

Infravörös kamerákkal, rendkívül nagy felbontású fényképezőgépekkel, háromdimenziós lézerkamerával és számítógépes elemzéssel derítették ki, hogy a bal szemöldök fölött látható egy egyetlen szőrszálú ecsettel meghúzott vonás, amely igazolja, eredetileg volt szemöldöke és szempillája Giocondának. A feltevések szerint egyes részletek a lerakódó szennyeződések és festékrétegek elhalványulása miatt akár el is tűnhettek, illetve a művész menet közben is változtatott a képen, például a ruházaton, vagy a testhelyzeten.
A mosoly okát a legtöbben a várandósságban jelölik meg: az arcképet Lisa Gherardini harmadik gyermekének születésére rendelték meg. Az eredeti ruházat, az áttetsző köpeny is a várandós nők XVI. századi elterjedt viseletéhez tartozott.

Margaret Livingstone professzorasszony, a Harward kutatója szerint a mosoly alacsony térfrekvenciákban, rejtett módon fogalmazódik meg, így az jobban látszik, ha az ember periférikus látását használja, vagyis távolból, illetve például a száj helyett a szemébe nézve tekint a képre. A titokzatos mosoly rögtön eltűnik, ha Mona Lisa ajkán keressük a boldogságot. Mások az emberi látásérzékelés „háttérzajának” tulajdonítják a mosoly titkát, míg mások az arcizmok potenciális mosolyát említik, vagyis a mosoly lehetőségét, amit lelki szemeink öntudatlanul is tényleges mosollyá egészítenek ki. Az emberi agy eme képkiegészítő képességét használta volna Leonardo mester, amikor ilyen dinamikus, de nem egyértelmű képet festett? Mintha a művészek a tudomány előtt jártak volna néhány évszázaddal… Az Amszterdami Egyetem kutatói egy amerikai érzel emfelismerő számítógépes rendszerrel vizsgálták a képet. A képmást egy térbeli koponyára ültették át és az emberi arc detektált kifejezéseivel vetették egybe.

A program viszonyítási alapja a számos fiatal, fehér, európai nő semleges arckifejezésének egyesítéséből előállított generikus arckép. Többek között az ajkak hajlását, a szem körüli ráncokat elemezték. Ennek alapján kiderült, hogy a régen feltételezett meglepetés alig játszik szerepet a titokzatos mosolyban. Ehelyett Mona Lisa mosolyában főként a boldogság dominál: 83%-ban. Emellett ambivalens érzések is tükröződnek az arcon: 9% undor vagy elégedetlenség, 6% félelem és 2% harag. Közömbösség azonban 1%-nál is kevesebb, meglepetés viszont egyáltalán nem azonosítható. Meglehet, Gioconda mosolya összetett érzéseket tükröz, hiszen az emberi érzelmek nem vegytiszták, ámde mégsem hagy senkit közömbösen…

Mereskovszkij: Leonardo da Vinci

„A dicsőség szerzése valamivel több, mint a szerzés dicsősége. Gondold meg, hogy sok-sok bölcselő, akik gazdagságban születtek, önkéntes szegénységre ítélték magukat, hogy be ne mocskolják lelküket a gazdagsággal.”

A rikító színek megkapják a tömeg figyelmét. Az igaz művész azonban nem a csőcselék tetszését keresi, hanem a választottakét. Büszkeségét és célját ne a csillogó színekben keresse, hanem abban, hogy képében valami, a csodával hasonlatos dolog jusson kifejezésre, hogy az árnyék és a fény a lapos felületet domborúvá tegye rajta. Aki megvetve az árnyékot föláldozza azt a szín kedvéért, ahhoz a fecsegőhöz hasonlatos, aki üres és hazug szavak kedvéért föláldozza a beszéd értelmét.

Az a mester, akinek csomós, csontos keze van, szívesen rajzol ugyanilyen csomós, csontoskezű embereket és ez megismétlődik minden más testrésznél, mert minden embernek tetszenek az olyan arcok és alakok, amelyek az ő arcával és alakjával hasonlatosak. Ezért van az, hogy ha a művész nem szép, alakjaihoz szintén nem szép arcokat választ ki, és megfordítva. Vigyázz, hogy azok a férfiak és nők, akiket képeden lerajzolsz, ne lássanak nővéreknek és ikreknek, sem szépségükben, sem szörnyetegségükben; – olyan hiba ez, amelyben sok művész szenved. Mert a művészetben nincs veszedelmesebb és árulóbb hiba, mint saját testünk utánzása. Azt hiszem, ez abból származik, hogy a lélek a saját testének művésze: valamikor, amikor alkotta és mintázta a testét, saját képére és hasonlatosságára alkotta és mintázta; és most, amikor ecset és festék segítségével megint új alakot kell alkotnia, a legszívesebben ismétli azt az alakot, amelyben egyszer már megtestesült.

A festészet első terméke az a vonal volt, amelyet a nap által a falra vetített emberi árnyék körül rajzoltak.

Művész, a te erőd a magány, ha egyedül vagy, egészen önmagadé vagy, ha pedig akárcsak egyetlen barátoddal vagy együtt, csak félig vagy a magadé, vagy barátod szerénytelenségének megfelelően még kevésbé…”

Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni (1475-1564)

„Az én vidámságom a mélabú…” (Michelangelo)

Különös, vad magányos ember volt. (…) Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak. Saját szavai: „Sokan azt mondják, hogy a neves művészek különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember… Egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán megvalósítsa, ami a rendeltetése.” (Francesco da Hollanda portugál festő feljegyzései alapján)

„Életmódjában mindig nagyon mértékletes volt. Táplálékot nem élvezet céljából vett magához, hanem inkább szükségszerűségből. Különösen ha munkájával foglalatoskodott: beérte egy darab kenyérrel és még azt is munka közben ette.” – Így tudósít Condivi, és Vasari még jobban aláhúzza ezt, mikor így ír: „Michelangelo gazdag volt, de szegény ember módjára élt.” (JAHN) „Az Isten nem a szeretetben, hanem a szeretőben lakozik, a szeretett lény csupán az isteni lelkesültség eszköze.” (Michelangelo)

„A szépség a fölösleges dolgok eltávolítása.” (Michelangelo)

Michelangelo fiúk iránti vonzalmát évszázadokig elhallgatták, eltitkolták. Költeményeit előzetes változtatásokkal publikálták: a szerelmes versekből eltüntettek minden férfiúi vonatkozást. A signor szót átcserélték signorára, a hímnemű névmásokat és utalásokat nőneműekre. Ezen változtatások miatt azonban több helyen a mondatszerkezetet is át kellett alakítani és több kifejezést szelídebbel helyettesíteni. Ezeknek az átdolgozásoknak eredményeként sok esetben nemcsak a férfivonatkozások tűntek el, hanem a jellegzetesen michelangelói vonások is. Az első eredeti szövegű kiadás csak 1863- ban jelent meg.
Annak ellenére, hogy Michelangelo nyíltan vállalta a fiúkhoz való vonzódását, a testi szerelmet legyőzendő, elfojtandó vágynak tekintette, és igazodva a platóni tanításhoz, a testi kapcsolatot, vonzódást igyekezett áthelyezni szellemi síkra.

A pletykákra Michelangelo életírója és barátja, Condivi így reflektált: „Szerette a test szépségét, mint olyasvalaki, aki alaposan ismeri azt; ebből aztán egyes érzéki emberek, akik képtelenek megérteni a szépség szeretetét, ha nem buja és becstelen, okot merítettek arra, hogy rosszakat gondoljanak és mondjanak róla; mintha Szókratész nem szerette volna gyöngéden a gyönyörű ifjút, Alkibiadészt.”

„Végletes leegyszerűsítésben így lehetne összefoglalni a platonizmusnak, illetve szerelemtanának főbb gondolatait: Isten szeretetből teremtette a világot, teremtményeibe viszont vágyat ojtott, hogy feléje törekedjenek. Ez a vágy a szeretet, aminek mozgatója a szépség, illetve a szépség utáni vágy. E vágynak három foka van: lehet pusztán érzéki, ez az állaté; lehet eszes, ez az emberé; és lehet intellektuális, ez az angyaloké. A szépség, amin a vágy fölgyúl, Isten visszfénye; minden egyedi szépségben a Szépség ősképe, ideája tükröződik. A szerelem a testi szépségtől lobban föl, de a szellemi szférába kell emelkednie: az egyediben az ideát kell megpillantania. Így lesz a szerelem afféle misztikus út ebben a szemléletben: testiből lelkibe, egyediből az abszolút Szépség szemléletébe.” (Michelangelo)

Michelangelo a reneszánsz fia: olthatatlanul vonzódik a szépséghez, elsősorban az embertest szépségéhez (a természet iránt nem volt túlságos érzéke, illetve érdeklődése). Szinte letépi a ruhát a testről, hogy úgy tétessen vele vallomást önnön szépségéről. De közben Savonarolának a profán szépséget elítélő szava is ott visszhangzik benne, ott lappang a sejtjeiben, ott bujkál a vérében: nem tud szabadulni tőle. Nem ismeri az örömet, a mosoly derűjét – ilyen érzelmeket sohasem ábrázolt. Alakjai tehernek érzik az életet. Nem lázadnak ellene, de örömet sem találnak benne: vannak, mert sorsuk létre ítélte őket.

Michelangelo egyik időskori szonettje:

A legjobb művész sem tud olyan eszmét,
mit fölöslegével nem rejt a kő
magába; s csak az elmét követő
kéz bonthatja ki burkából a testét.
(Rónay György fordítása)

A Pieta

„Soha egyetlen szobrász se higgye magáról, bármilyen ritka művész is, hogy a körvonalak szépségében vagy a kecsességben különbet alkothat ennél a Pičtánál, vagy netán erejét megfeszítve olyan finoman, tisztán tudja megmunkálni a márványt, amilyen mesterien Michelangelo megmunkálta, hiszen ez a szobor igazi képet nyújt a művészet minden értékéről és hatalmáról. Az isteni redőkön kívül sok más szép részlet is van a művön; láthatjuk a halott Krisztust; szebb testet, mesteribben megformált tagokat el se képzelhet emberfia, az akt csontjai fölött kirajzolódó erek, izmok, inak a lehető legtökéletesebbek, nincs olyan halott, aki ennél holtabbnak tetszene. Arcának vonásai hihetetlenül szelídek, a karok, a test, a lábszárak ízületei és porcikái harmonikusan illeszkednek össze, a csuklók tökéletesen ki vannak dolgozva, az erek nemkülönben; bizony az ember csak ámul-bámul: hogyan is tudott a művészkéz hallatlanul rövid idő alatt ilyen csodálatos, isteni alkotást létrehozni; mert kétségkívül csoda, hogy a kezdetben teljesen alaktalan kő olyan tökéletes formát kaphatott, amilyet a természet az eleven testnek csak nagy fáradság árán tud megadni. Michelangelo szeretete, és a fáradság, amit a szobor kifaragására fordított, rábírta a mestert, hogy – amit különben nem szokott megtenni – rávésse nevét, mégpedig a Miasszonyunk keblén látható övre…” (Vasari)

A Mária mellén átvetett szalagon ez olvasható: „Michael Angelus Bonarotus Florentinus Facibat”– az egyetlen szignatúra, amelyet művein valaha is alkalmazott.

Ádám teremtése

„Ez olyan formában vált a legszélesebb körben ismert jelképpé, ahogyan azt Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetén megfestette. Más művészek ezt a jelenetet rendszerint a Paradicsom dús fái közé helyezték, ő azonban mindent elhagyott, ami felaprózhatná a figyelmet. A földből formált ember puszta földön fekszik. Termete már készen van, atletikus tökéletessége mutatja a reneszánsznak az emberről alkotott felfogását: szép és nagy dolgokra hivatott. A döntő pillanat tanúi vagyunk: Isten most ad életet az anyagnak. Hogyan? Mutatóujja hegyével megérinti Ádám ujja hegyét. Míg Ádám teste a föld, Isten teste pedig a köpeny sötét hátterébe simul, találkozó kezük élesen kirajzolódik az ég világossága előtt, így a néző figyelme nyomban erre irányul. Ellentétek fokozzák egymást: az élet a legnagyobb csoda, és annak a hatalmas csodának a titka és ereje két parányi ujjhegy érintkezése révén pattan a teremtőből a teremtménybe. Pillanatnyi kétség sem lehet afelől, honnan hová áramlik: Ádám kézfeje csuklójánál még ernyedt, karját térdével támasztja, arcán kábult félálom jegyei ülnek. Meztelensége még csak szembetűnőbb lesz azáltal, hogy az Istent gazdag leplek lengik körül, a földön való egyedülvalóság pedig azáltal, hogy teremtőjét angyalok serege kíséri.” (Cifka)

Erdei Levente

2008/49.