Hogyan csináljunk filmet a buddhizmusról?

– Bernardo Bertolucci, jó estét kívánok! Az ön filmjei mindig nagy eseményt jelentenek. Trintignint a Konformistában, Marlon Brando Az utolsó tangó Párizsban című filmben és a Depardieu-De Niro páros a Huszadik század-ban mind-mind felejthetetlen alakítás marad. A kilenc Oscar-díjat elnyert Az utolsó császár című filmnek pedig sikerült hatalmas csodálatot kiváltania a mozirajongókból és lázba hozni az egész nagyközönséget. Franciaországban is vetítették a kis Buddhá-t, mely pazar körképet fest huszonöt évszázad történelméről, amely elválasztja napjaink Amerikáját és a Himalája mélyébe tett varázslatos utazást. Míg Az utolsó császár Kínában játszódott, a kis Buddha helyszíne ezúttal Tibet. Mivel bűvölte el önt ennyire a Kelet világa?
BB: – Körülbelül tíz évvel ezelőtt szinte lehetetlennek éreztem filmet készíteni Olaszországról, mivel úgymond a levegőben éreztem a korrupciót.

– Már akkor?
– Igen, ha például a bírósági vizsgálatokra gondolunk, melyeket nem folytattak le olyan tisztességesen, mint az utóbbi hónapokban Olaszországban, és azt hiszem, hogy ebben nem is tévedtem.

– Tehát ez a Nyugat elutasítása is volt, nemcsak a Kelet vonzása?
– Az volt a vágyam, hogy elmehessek felkutatni egy olyan helyet, ahol ihletet meríthetek egy filmhez. Tudja, egy filmes számára a valóság olyan, mint egy írónak a szavak. Tehát ha önt le akarnám írni íróként, akkor úgy írnám le, hogy például mályvaszínű smink és így tovább. Ha viszont filmesként le kellene filmeznem, akkor a szavak helyébe egész egyszerűen ön lépne, tehát az arca és a szemei. Ezért mondom azt, hogy egy filmes gyenge a valósággal szemben. Az olaszországi valóság pedig olyan tíz évvel ezelőtt filmezhetetlennek tűnt számomra. Jelen volt a korrupció és mindaz, ami a korrupcióval jár, például a cinizmus. Ezért azt mondtam magamnak, hogy a lehető legmesszebbre el akarok innen menni, és így jutottam el Kínába.

– Az utolsó császár című filmmel.
– Igen, Az utolsó császárral. Majd a Szaharában is jártam, a Tea a Szaharában című filmmel, ezenkívül Észak-Indiában, Nepálban és Bhutánban is.

– Nézzük akkor a történetet. Nehéz így elmesélni egy film történetét, de ami igazán meglepő az az, hogy ez a történet mentes az erőszaktól, az erotikától és igencsak idealizált. Persze nehéz feladat megkérni egy filmrendezőt, hogy foglalja össze pár szóban filmje történetét…
– Igen, képzelje el, hogy egy napon valaki kopogtat az ajtaján: két tibeti láma, akik sajátos humorukkal, életörömükkel és bájukkal belépnek az ajtón, és azt mondják: lehetséges, hogy az ott lakó kilencéves gyermek egy öreg tibeti mester, egy fontos szellemi vezető reinkarnációja.

– Tegyük akkor hozzá, hogy egy seattle-i gyermekről van szó…
– Persze, nem is önről beszélek, hanem a filmbeli családról, mely egy fiatal párból, anyából és apából, valamint egy gyermekből áll.

– Egy szokványos amerikai család…
– Igen, akik egy Seattle nevű városban élnek, amely Ázsiára, a Csendes-óceánra néz. A szülők között pedig kis nézeteltérés támad azt illetően, hogyan döntsenek, engedjék-e a dolgot… de a gyermeket teljesen elbűvöli az előtte álló kaland, és megkérdezi az idős lámáktól, mi is az a buddhizmus. Az idős lámák pedig beszélnek róla, és ekkor mesélnek el neki néhány epizódot a fiatal Sziddhárta herceg életéből, akiből Buddha lett a későbbiekben. Így tehát egyrészt itt van Amerika, a jelen, másrészt pedig a múlt, egy igen erős kontraszttal a kettő között.

– A múlt pedig huszonöt évszázadra nyúlik vissza, vagyis Sziddhárta herceg életét mutatja be, akiből Buddha lett.
– Igen.Előzőleg azt javasolták nekem, hogy egyszerűen készítsek filmet Buddha életéről. De ez nem érdekelt. Ami inkább érdekelt, az az, hogy egy huszonöt évszázaddal ezelőtt élt ember gondolkodásmódja milyen visszhangot kelt a jelenben, bennünk.

– Sziddhárta herceg a történet kezdetén többek között idealista is. Nem úgy értem, hogy ostoba lenne, hanem hogy nem tudja, mi az erőszak, a betegség, a szenvedés és a halál, hiszen rendkívüli védelemben él, egészen huszonöt éves koráig. Aztán kilép a világba és felfedezi mindezt.
– Másrészt pedig egy elbűvölő herceg és úgymond Csipkerózsika is, aki még sosem lépett ki palotájából, de egyszer csak hirtelen felébred.

– Tetszik önnek, amikor azt mondják, hogy néhol igen naiv a történet, mint egy igazi képeskönyvben?
– Tudja a film elején látható egy kijelentés a film céljáról. A film kezdetén annak legelső szavai a következők: Egyszer volt, hol nem volt… Ez tehát egy kijelentés arról, miért is van ez így. Amikor elmentem a dalai lámához, hogy elmondjam neki, filmet fogok készíteni a buddhizmusról, először is közöltem vele, hogy nem vagyok buddhista. Erre azt felelte: „Tökéletes, akkor megvan hozzá a szükséges tárgyilagossága!” Majd hozzátettem, hogy olyen filmet szeretnék készíteni, melyet a gyerekek is megnézhetnek. Ezután azt mondtam magamban: „De hát mi mindannyian gyerekek vagyunk, még a nyugaton élő felnőttek is, hiszen semmit sem tudunk a buddhizmusról.” Ezért a film rendkívül egyszerű, sőt néhol kicsit naiv nyelvezetet alkalmaz, mert úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy sikerüljön kitárnunk az ablakot egy olyan tájra, melyet egyáltalán nem ismerünk.

– A buddhizmus pedig napjainkban éppen hogy divattá vált nyugaton. Vajon azért van ez, mert szembenáll a nyugati életvitellel, mert a tolerancia üzenetét hordozza, vagy mert csodálatot éreznénk pontosan az iránt a dalai láma iránt, akiről ön is beszélt, aki Nobel-békedíjat kapott? Ön szerint miért divatos a buddhizmus, illetve önt mi vonzotta benne? Mert mondta ugyan, hogy nem buddhista, de azért kacérkodik a buddhizmussal, ha szabad így mondanom…
– Azt hiszem, sok olyan dolgot felsorolt az imént, amelyek által a buddhizmus napjainkban képes választ adni számos kérdésre, melyeket mindenki feltesz magának, de általában nem kapunk rájuk választ, ahogy az előbb mondta. Ilyen a tolerancia is. Úgy érzem, hogy ami személy szerint engem rendkívül mélyen megérintett … itt a tibeti buddhizmusról beszélek, amelyről a film is szól. Vannak ezenkívül más buddhista irányzatok is: a zen, a nicsiren Japánban, illetve a theraváda Srí Lankán, Délkelet-Ázsiában, Vietnamban, Kambodzsában, Burmában és Thaiföldön. A film a tibeti buddhizmusról szól. Izgalmas felfedezés volt számomra látni, hogy ezek a hegyi emberek, akik a világ tetején élnek, és még érezni a ruhájukon a jak vajával készült tea illatát, képesek voltak megalkotni egy filozófiát és egy olyan, logikára és dialektikára épülő tudományágat, melyet hihetetlen kifinomultság jellemez, és az egész egyszerűen rendkívüli. Én nagyon kedvelem a kontrasztokat, a meglepetéseket, és ezektől a tibetiektől annyi mindent tanulhatunk, főleg azt a fantasztikus életörömöt. Még a számkivetettség fájdalma ellenére is – hiszen tudjuk, hogy Tibet 1959 óta kínai megszállás alatt álló ország. Még így is képesek az életörö mükkel „megfertőzni” másokat.

– Végezetül még a filmmel kapcsolatban: úgy tűnik, ez az első olyan filmje, mely pozitív véget ér.
– Igen, ezen én magam is egy kicsit meg vagyok lepve, mivel minden eddigi filmem inkább tragédiával végződött, nagy kérdőjellel zárult, illetve kicsit drámai volt a vége: szenvedés és a többi, igen… Itt viszont ez egy olyan befejezés, amely … akik látták a filmet, azt mondják, nagyon megható, másrészt pedig, ezt az új francia szót épp most tanultam: nagyon megnyugtató. …

2008/49.