A juhász

Még kislány voltam, amikor barátnőmmel játszadozva anyukáját hallgattuk, amint az iskolából hazajőve kedves emlékeiről beszélt. Épp azt mesélte, hogy milyen érdekes dolog történt. Ugyanis feltette azt a kérdést az osztályban, hogy: “Ki mi szeretne lenni, ha majd felnő?” Erre valakitől azt a feleletet kapta: – Juhász.

Miért van az, hogy a hosszú diákévekből oly kevés dologra emlékszem, de ez a válasz szűnni nem akaróan, mint egy más világ igéző vonzása örökre rabul ejtette szívem?! E titok talán végleg rejtve marad előttem, de mégis a röpke élet játékos színdarabjának jó humorú kegyes Rendezője néha-néha parányi fénysugárral valamit felcsillant belőle.

Így történt az első tiszteletteljes rácsodálkozás arra a bölcs pásztorra, akivel egy iskola környéki séta alkalmával, a gyerekekkel bukkantunk. Ő mesélt és mesélt. Az állati lélek mibenlétéről, a természet törvényeiről, hűséges segítőik, a kutyák neveléséről. Így lett orvos, tanár, tudós és filozófus egy személyben, a szemünkben. Csöndben hallgattam és lassan egyre mélyebben szégyelltem magam, hisz majdnem egyidősek lehettünk azzal a fiúval, de úgy éreztem, hogy ő valóban tud és él valamit, mivel szemben az én tanulással töltött elmúlt tizenöt évem egy papírdarabnak tűnt csupán. Így vált egyre vonzóbbá számomra az egyszerű emberek mezítelen természetessége, a szív bölcsességével felékesítve.

Aztán eltelt sok év és egy borongós hangulatban ismét egy “ragyogó” juhász sétált velem szembe. Csúnya volt, fekete, ráncos, foghíjas, ujjatlan, de igazi! Nála már csak a kutyája volt rútabb. Olyan se kicsi, se nagy, első fele hosszú szőrű, középtől a farkáig meg rövid. Egy gyönyörű tavaszi napon történt a nagy találkozás, amikoris egy vidéki ünnepség alkalmával nem szerettem volna a szent és vidám társaságot a szívemben feltoluló szomorúsággal elrontani, így jobbnak láttam “kisétálni” magam ebből a “mélyedésből”. Így történt, hogy csöndben a fohásszal társulva a puszta perzselő magányában egy elhagyatott kúriára bukkantam.

Oldalában, mint egy festményen, ott állt botjára támaszkodva, subájában a juhász az állatokkal körülvéve. Megpillantva hirtelen és “szerényen”, azt hittem, a lelki világba értem, ahol a Jóisten vár rám éppen. Pár pillanatig meredten néztem a képet és próbáltam eldönteni, igazi-e vagy valóban egy más világba csöppentem. Aztán mozogni kezdett a kép és én is közelebb merészkedtem. Majd két-három órát beszélgettünk és életének eredeti, regénybe illő, izzó elevensége meszszire űzte szívem egének viharfelhőit.

Valóban más világ volt ez. Itt szabad volt az állatoknak olykor a tilosban legelészni: – Hadd legyen nekik is Karácsonyuk néha! – melyért persze a szomszéd gazdákkal gyűlt meg a baja. Ilyenkor legény volt a talpán és a maga higgadt, de véres komolyságával csöndben megkérdezte a forrongó szemű tulajtól: – Mit gondol, a juhász csak az állát támasztani hordja magával ezt a botot? – Majd be is mutatta, mire való az a gyönyörű rézfejű darab. Persze azért a tanyavilágnak sajátságos törvényei vannak, ahol a számlát máshogy mérik, de mindenképp ki kell fizetni! Itt bújhat meg kártya vagy asszonydolog homályában a hiányzó négy-öt ujj rejtélye. Aztán mesélt arról, hogy bár egy kezén meg tudja számolni (!), hányszor járt életében templomban, de Húsvétkor mindig ad a papnak öt-hat birkát. Persze a pap is szerette volna ezt némileg honorálni, mire ő azt mondta: – Annyit úgysem tud adni, amennyit ér, úgyhogy inkább fogadja el jó szívvel, én is úgy adom!

A legédesebb emlék mégis a kutyája maradt. Mindvégig észre se vettem, mikor is beszélgetésünk vége fele megkérdeztem, hogy honnan tudják az állatok, hogy épp azon a keskeny kis ösvényen kell mindannyiuknak tovább haladniuk. Erre keményen én is megkaptam a magamét, hogy nem vettem észre, hogy ő mindvégig jelelt a kutyával?! Majd a fennmaradó időben kizárólag a négylábút figyeltem. Izzó szemeivel, láthatatlanul csak a juhászt leste és a legkisebb rezdülésére nyomban mint dúvad, tökéletes precízséggel tette a dolgát.

Teljesen elrabolta a szívem. A rettenthetetlen hűség és az eleven szolgálatkészség magasiskolájának fényes emléke marad ő. Szeretnék én is ilyen elszánt, következetes és eltökélt lenni a rám szánt dolgokban, törekvéseimben, életemben.

Bozsó Ágnes

2006/43.