Tér-idő ikonográfia – Visnu a kozmikus őskígyón

A kompozíció és a szerkezet a képzőművészeti alkotások két jellemző vonása. Az alkotást vizsgálva szinte indifferens a tudatosság és ösztönösség aránya, bár utólag minden a szándékosság hatását kelti. Mikor elkészül egy kompozíció, a különböző elemek közötti összefüggés határozza meg a szerkezetet, ami kifejezheti az egyes alkotórészek közötti kapcsolatrendszert, a mellé-, vagy alárendeltségi viszonyt. A kirajzolódó szerkezet minden esetben értékrendet közvetít, utal a történeti háttérre, integrál. Mint ilyen, jellemző lehet egy adott filozófiai környezetre, s a szerkezet jantra-szerű formája rengeteg háttér-információt is közvetít. A szerkesztési elvek szigorú jelentéshordozó szerepének szemléltetése végett két domborművet mutatunk be, azonos témában, de kicsit eltérő feldolgozásban.

Visnu teremtő álma

Vizsgálódásunk első képe az elórai barlangok egyikében látható kőfaragás (XV. Barlang 8. sz. képe). Visnu, a teremtés fenntartó istensége megpihen a végtelenség kozmikus kígyóján, Ádisésán. Visnuban benne vibrál az új világ teremtésének potenciája, bár maga a teremtés aktusa még nem ment végbe. Visnu időről időre visszavonul a megnyilvánult anyagi teremtéstől s belemerül teremtő szendergésébe, a jóganidrába. Ilyenkor a nyugalmat s a végtelenséget szimbolizáló kozmikus kígyó, Ádisésa tekervényein pihen meg.
Lábait hitvese, Laksmí, a jószerencse istennője masszírozza. A társas viszony nagyon intim, egyben alázatos mozzanata ez. Laksmí a pihenés időszakát is ébren töltve igyekszik elmélyültebb relaxációt biztosítani imádottjának. Mint ismeretes, valakinek a lába porát venni a tisztelet egyik legmagasabb fokát jelenti a hindu világban. A láb masszírozása erre a tiszteletre utal, Visnu részéről pedig Laksmí teljes elfogadását fejezi ki, akinek közeledését teljes biztonságban és ellazultságban fogadja.

A képen Visnu köldökéből egy hosszú szárú lótusz emelkedik ki, amely Brahmát, az új teremtés mérnökét tartja szirmai között. Visnut négy karral ábrázolják, ami mindenhatóságát és a halandókkal szembeni megkülönböztetett, isteni helyzetét jelzi. Ezúttal Visnu mind a négy keze üres, eszköztelenül merül bele a visszavonulásba. Az egyébként kezeiben hordott attribútumai megszemélyesültek, s követő testületet alkotva két további kísérővel együtt Visnu lábainál foglalnak helyet.

E képszerű domborművön, s a hasonló alkotásokon is meglelhetjük a szerkesztés elemeit, fölfedezhetjük az egyes motívumok összefüggéseit, amik a kép hátterében meghúzódó gondolatiságra utalnak. Az alapvonalak közül a legfontosabbak a függőleges és vízszintes tagoló tengelyek. A vertikális szerkesztés szimmetriatengelye a középoszlop (madhja-szútra), míg a horizontálisé a középsík (madhja-prasztha). A felület középpontja (madhja-bindu) egyben a kép energia-központja is. Az alkotás ebben az egydimenziós pontban kapcsolható össze a felsőbb világgal. A kép szerkezete egyszerű panel, szinte tökéletes négyzet, egy körrel és nyolc átmérővel. A szerkezeti vonalak bizonyos tereket zárnak közre vagy választanak el egymástól, ami jelentést hordoz. Ám a szerkesztés nemcsak a teret, hanem az időt is tagolja, s mindkettőnek vannak vertikális és horizontális összetevői.

Vertikális metszetek

A középoszlop mentén, a H-B húrral párhuzamos H’- B’ húr zárja közre a központi teret, ami egyben Visnu testének is középpontja, bal vállától a térdéig. Visnu csípője fölött Brahmá helyezkedik el, alatta pedig a kísérő testület két tagja. A mellékfigurák helyzete utal az univerzumban betöltött szerepükre: Brahmá az energia-középpont fölött helyezkedik el, abból nyeri alkotó képességét, a kísérők pedig a heverő Visnu alatt ülnek, csöndesen tisztelve és szolgálva őt. Szép szimbólum Laksmí és Ádisésa azonos köríven történő elhelyezése, ami szintén utalás a helyzetükre. Visnu az Időtlenségben, a Végtelenben pihen, örök társa éber figyelemmel kíséri, de a szerkezet perifériáján helyezkedik el, szolgálatkész szeretetben kötődik hozzá.

Horizontális metszetek

A középsík E-E’ tengelye Visnu jobb felső könyökétől a bal lábfejéig tart, a középső pont, a kép szerkezeti középpontja pedig a középoszlop és a középsík metszéspontjában, az öv vonalában, Visnu köldökénél található. Ez az életenergia csakrájának helye, hiszen Visnu a teremtés fenntartásának életvédelmező istensége, a mindent átható. Ha a középpont Visnu első csakrájánál volna, az a férfi energiát hangsúlyozná, s Brahmá és az alsó kísérő alakját felezve a tökéletes szimmetria semlegességét adná a képnek.

Az F’-D húr Visnu jobb felső kézfejétől indul, a szemein keresztül s bal vállán áthaladva a karja vonalában érkezik Laksmí fejéhez, arcához. Ez a tengely a két alak tekintetét köti össze, szintén együvé tartozásukra utalva.

A kép elrendezésén belül a horizontális irányok a kép szerkezetét adják, míg a vertikális irányok a kép ritmusát erősítik. Mindez egy finom szimmetriára épül, amiből kiemelkedik az első pillantásra alig felfedezhető kompozíció. A különféle szerkezeti elemek a kép kiemelt vagy kevésbé kiemelt részeit foglalják magukba. A belső négyzet Visnu testének középpontját fedi, míg a teljes test a négyzet metszéspontja köré írható körbe foglalható bele. Szinte minden egyéb ezen a körön belül található, kivéve Brahmá fejét és az előre ültetett kísérő alakját.

Ha a középoszlop és a középsík végpontjai által meghatározott, sarkára állított négyzetet 45°-kal elforgatjuk, az így kapott E’AEA’ négyzet Visnu testét teljes kiteljesedésben ábrázolja, s felöleli a magasban ülő Brahmát és a négy kísérőt is. Visnu jobb felső karja adja a szöget, amely szerint elforgattuk a négyzetet. Az A csúcs felső szögét Brahmá alakja nem szimmetrikusan zárja, ellenben az E csúcsot Visnu lábfejei töltik ki, az A’ csúcsot pedig két kísérő. Ez a forgatás utalás lehet az anyagi világ dimenzióira.

Időmetszetek

A képen a horizontális irány uralkodik, amit időnként a dimbes-dombos szerkezet tör meg. A jelentős átlók az FF’ és a DD’. (A továbbiakban nemcsak az ábrán szereplő vonalak jelentését elemezzük!)

Az EA vonal Visnu bal alsó lábszárától indul, a másik lábszárat kísérő EA’ vonallal szöget zár be, ami a könyöknél levő csúcs tükörképe. A C’EG’ pontokat összekötő szakaszok Laksmí energiaközpontjából indulva foglalják magukba Visnu egész testét, kivéve Brahmá felé nyúló fölemelt kezét, ami utalás az alkotás folyamatára.
Visnu bal keze a bal combján fekszik, és nem teljesen párhuzamos a DF’ húr vonalával. A kar vonala (E’D) Laksmí arcánál fut össze a DF’ húrral.

A DD’ és az FF’ átlók nagyjából egyformán erősek, mint a horizontális tengely módosulatai.

A pillanat kiáramlásának tekinthetjük őket, melyek széles hullámaikkal az elmélyülésre emlékeztetnek.

Egészen más a BB’ és HH’ átlók funkciója, amik az előzőekhez képest 90°-kal elforgatva helyezkednek el, így Visnu testének középső részén áthaladva éppen megtörik a hullámzást.

A BB’ és az AC’ vonalak által határolt területen található a kép magja, a kezeivel Brahmá felé mutató Visnu felsőteste. Ezt az irányt erősíti a mezőn kívül eső jobb felső karja is, maga a sáv pedig felöleli Visnu köldökét és a szívét, s eljut az első kísérőtől a tetőpontig, ahol az új világ mérnöke foglal helyet a megvilágosodás lótuszán.

A HH’ kiegészítő szöget záró átló a négy közül a legkevésbé fontos, Visnu felsőtestének irányát adja meg. A harmadik kísérő testének bal oldalvonalát követve fut át Visnu testével párhuzamosan.

A B’F’ és HD pontokat összekötő alakzat fölfelé nyitott trapéz formát mutat. Alapja a négy testet öltött attribútum, fölöttük Sésa kígyó négy spirálja, valamint Visnu karjainak jelentős részét is magába foglalja. A trapézon belül elhelyezkedő A’F’D háromszög Visnu központi terét foglalja magába. A teste alatti spirálok szimmetrikusan helyezkednek el, a negyedik pedig rejtve a jobb alsó kar alatt.

A GG’ rézsútos átlónak szintén szerepe van a kompozícióban, a középpontból kiindulva a bal alsó kar, valamint a korona vonalát követi. A középpontból a panel alsó metszéspontjai felé induló sugarak a négy kísérőt zárják közre. Ez a felület két egymással szemközti szimmetrikus részre tagolódik.

Az átlók jelentős szerepet játszanak a kompozícióban, mindemellett a képet uraló fekvő testhelyzet nyugalmat és békét áraszt. A domináns horizontális elrendezés szinte rezzenésmentes nyugalmat sugároz. A felemelkedő és leszálló vonalak különösebb ellentmondó erő nélkül, harmonikusan és kényelmesen áradnak egymásba.

A mellékfigurák Visnu nyugalmát és békéjét szolgálják, védelmezik. Laksmí és Ádisésa védelmezőn hajlik Visnu fölé fejtől és lábtól, a kísérők pedig csöndes őrként helyezkednek el a spirálok alatt. Időközben az új világ kozmikus lótusza hajt ki Visnu köldökéből. Némán ringatózik, kecsesen, magában hordva az új világ mérnökét, Brahmát. Visnu teste a teljes nyugalomban lévő univerzumot szimbolizálja, alakjának hullámzó, dimbes- dombos vonulata a teremtés ősvizének mélységeit idézi fel. Visnu és a végtelen ősóceán egyek; az ősóceán egyben a kozmikus magzatvíz, minden lehetőség tengere, minden élet forrása. Az ősóceán vizének lendülete van jelen Visnu lélegzetében. Nyugodt légzésritmusa kelti a teremtés ősvizének békés hullámzását, hiszen Visnu most szendereg. A mély, csendes légzés áthat mindent és az eljövetelt, a beteljesülést reméli. Mélységes álomba merül, benne érlelődik a teremtés aktusa. Egyik kezét, mintha álmában önkéntelenül mozgatná, felfelé emeli, mintegy rámutatva, beismerve, hogy az élet börtöne is az ő testéből sarjad ki.

Visnu szendergő álma

A második képünk egy Mahábalipuramból való alkotás, az i.sz. VII. századból. Ez is Visnu témájának feldolgozása, eltérő megfogalmazásban. A képen nem jelenik meg Brahmá, ellenben jelen van két ellenséges dánava, Madhu és Kaitabha, akik bunkósbottal felfegyverkezve készen állnak arra, hogy lerombolják a Visnu köldökéből születendő új világot.
Visnut ezúttal kétkezűként ábrázolják, nincsenek nála attribútumai. Fekvőhelye Ádisésa spiráljaiból formálódik, s a képen két egymással beszélgető látogatót is láthatunk, egyikük térdel, a másik a vízben áll. Talán ők Visnu két fő attribútumának, a harci korongnak (szudarsan csakra) és a lótuszvirágnak (padma) a megszemélyesülései, értelemszerűen valószínűleg ez utóbbi áll a vízben.

A háttérben, a szendergő Visnu fölött egy testes kísérő és egy mennyei nimfa (apszarasz) élvezettel szelik át a levegőeget. Ők akár Visnu további attribútumainak megszemélyesítői lehetnek, a pánycsadzsanja nevezetű kagylóhéj-kürtnek és a kaumódakí nevezetű buzogánynak. Ezen a képen Laksmí megjelenése eltérő, de szintén szerető tisztelet jellemzi: szent meghajlásban köszönti urát. Mozdulatának iránya és helye a középponton áthaladó átlóval azonos, így éppen ezt a középpontot erősíti, s az alkotó energia előtti tisztelgését fejezi ki. A kép dinamikáját az Ádisésa és a dánavák közötti feszültség, a védelem és a támadás kettőssége adja meg. A két szélsőséges feszültségpontot Visnu nyugodt testvonala köti össze.

A képmező megnyújtott horizontális téglalap alakú, melyben a középoszlop leszálló vonala a két repülő alak között, Visnu ágyékán keresztül a térdelő kísérők kezén és lábfején átfutva érkezik meg a talapzatra (AA’). A vonal itt valóban a legalsóbb csakra, a férfierő, az alkotás szintjén keresztül húzódik. A középsík Ádisésa kígyó csuklyájának tövéből indul, keresztülfut Visnu vállán, majd végig az egész fekvő testen, lábai között, egészen a dánavák csípőjéig. Ez a vonal alkotja a kompozíció gerincét (EE’).
A középpont Visnu ágyékán, a múládhara csakrán, a vízelem központján helyezkedik el. A középpontból kiindulva a panel magasságában megrajzolt kör négy átlója határozza meg a kép vezérvonalait, amik a panel végéig nyúlóan a vertikális és horizontális szerkesztés segítői.

A kör két oldalán a vertikális érintők elkülönítik a panel központját, amelyben a horizontális szerkezet van túlsúlyban. Így alakul ki két alárendelt téglalap, melyet a vízszintes tengely köt össze. A panel középső mezejében fekszik Visnu, Ádisésa testén. A vastagabb tekervények alkotják az alapzatot, míg az öt kisebb tekervény a kényelmes díványt. A bal oldali téglalapon láthatjuk az őskígyó legkülső tekervényeit és a csuklyáját, míg a jobb oldali téglalapban az ellenséges dánavákat. A térrendezés könnyebb áttekintését szolgálja a két segédkör berajzolása, melyek középpontjai a horizontális tengelyen helyezkednek el, a vertikális húrok egy-egy metszéspontjában. A két segédkör túlnyúlik az oldalfalon, és négy-négy átmérőjük óvatosan újra felosztja a teret. A három kör átlói érdekes hálózatot alkotnak, egyben a téglalap egyes pontjait jelölik ki.

Vertikális metszetek

A középoszlop (AA’) mentén a BH-B’H’ pontok által határolt terület fogja közre a központi teret, melyben a két repülő alakot, Visnu felső lábszárát és derekát, valamint az egyik térdelő kísérőt találjuk, aki a bal oldali repülő alakkal egy vonalban van. A levegőben szálló mennyei nimfa alatti terület üres, ezáltal hangsúlyosabbá válik, míg a panel alján a másik három figura korlátok közé kényszerültsége alárendeltséget fejez ki.

Az ellenséges dánavák csoportja a vertikális szerkezet egyensúlyát biztosítja az őskígyó csuklyájával és tekervényeivel átellenben, a hódoló Laksmí pedig a panel alsó részén a túloldali kísérő kiegyensúlyozó figurája. A középső övezetben jobb felől Visnu arca, illetve bal felől lábfejei szimmetrikusan helyezkednek el, mellkasa és combjai szintén egyensúlyt teremtenek.

A két repülő alak a panel tengelyében, a felső régióban helyezkedik el. Szerepük a tisztelgő elfogadás, aminek kifejezéséhez saját térrel rendelkeznek. A panel alsó részén a Laksmíval átellenben elhelyezkedő két kísérő alakja balra tolja a térrendezést, ami véglegesen megtöri a monotóniát, és keringést hoz a kompozícióba. A másik ritmusváltás is a vertikális térmegosztásban rejlik: a középpontból a központi kör határai felé haladva csökken a függőleges mezők szélessége (lásd ABA’H és bCGg), amely ritmus a szélső, oszlopszerű mezők egymásutániságában megismétlődik. A szélső mezők visszafogott támfalai a központi négyszögnek, amely magában foglalja Visnu fekvő testét.

Horizontális metszetek

A GG’ és CC’ vonalak egyfelől a központi kör átlói, másrészt négy háromszöget jelölnek ki a térből. A CC’ vonal egyébként Laksmí kivételével a kép összes szereplőjét, illetve csoportját érinti. A felső, csúcsára állított háromszög a két repülő alakkal a tiszta tér felülete, míg átellenben, az alapján álló alsó háromszög olyan keret, amelynek vonalait Laksmí hódoló testtartása, illetve az egyik kísérő mellkasi átlója határoz meg, s amely magában foglalja a másik, térdelő kísérőt. A jobb és bal oldali háromszögek határozzák meg a központi kör köré írható négyzet oldalait. A bal oldali háromszögben Visnu felsőteste és a kígyó csuklyáinak egy része, míg a jobb oldali háromszög Visnu lábait és Laksmí torzóját foglalja magában. Jóllehet a kép Visnu passzivitását tükrözi, az ellenséges dánavák mégis mintegy Visnu lába „alatt” helyezkednek el, sejtetve a legyőzettetést, a Visnuval szembeni alávetettséget. A középsík vonalára írt további két kör átlói (Bcc’, B’cc, H’ff és Hff’) a periférikus tömegekhez kapcsolódnak, mégis szervesen összetartoznak a kompozíció központjával, akár egy háló vagy az idegszálak. A területi fáziseltolás révén magukban hordják a távolságot és a heterogén elemeket, mégis belső kohéziót gerjesztenek, ami a nagy tömegek vertikális-horizontális irányultságának feszültségében valósul meg.

Időmetszetek

A kompozícióban az időfelosztás másképp érvényesül, mint a térrendezés. A vázlat egyszerűsítése érdekében elhagyhatók az oldalsó kiegészítő körök. A figurák mozdulatai négy fontos átló mentén helyezkednek el, a központi átlók az FF’ és a DD’, valamint a BB’ és HH’ pontok között húzódnak.

A kígyó csuklyáin és Visnu fején át haránt futó húrok az arc irányát jelzik a perspektívában (például BE’), míg átellenben a két ellenséges dánava egymás mögé sorolt alakja a Visnu ábrázolásában megfogalmazott kiáradó perspektíva recesszióját tükrözi. A képi megfogalmazás ezzel is a dánaváknak a pozitív Visnuval szembeni ellentett pólusosságát, negativitását hangsúlyozza. A dánavák kétszemélyes csoportjának a középpontból a D és F pontok felé futó fő vonalai szerves kapcsolatot teremtenek a figurák között.

Az összes idővonal Visnu testének horizontális tagolódását tükrözi, egyben kapcsolatot teremt a panel függőlegesen elhelyezkedő régiói között. Az őskígyó tekervényei Visnu övével párhuzamosan ereszkednek alá, s egyben a repülő figurák és az első kísérő alakjának dőlését is meghatározza az Abb’ tengely mentén. A kozmikus kígyó csuklyái félkörívben sorakoznak, így más térfelosztást adnak. Lokális fókuszuk Visnu arca, a csuklyák hajlásszöge mégis a BB’ tengely felé mutat. A HH’ tengely kisebb jelentőségű, a dánavák refl exióját tükrözi. A dánavák vertikális csomópontja nem egyszerűen függőleges lezárás, mert a kiegészítő szögek és vonalak feszültséggel teli mozgalmasságot kölcsönöznek a képnek.

A relief jellegzetessége a felület mélységi tagolása, a faragás különböző felületi szintjeinek megkülönböztetése. A panel alsó mezője, valamint a szélső oszlopok a falfelület felszínéig nyúlnak, míg Visnu alakja egész hosszában a fal mélységébe befelé van faragva, a repülő alakokkal egyetemben. A mélységi szintek tagoltságának ellenére a kompozíció vonalai nem szenvednek csorbát, mindenütt tartják az irányt. Ez figyelemre méltó perspektivikus teljesítmény. A kép mélysége felé forduló kígyócsuklyák lejtése, illetve a túloldalon a két dánava alakja a felszíni szintet összekapcsolja a bemélyített szinttel.

Integráció, összefoglalás

Visnu itt nem a hagyományos kígyón heverő formáját mutatja, hiszen enyhén az egyik oldalára fordulva látjuk. A szigorúan horizontális elrendezés némi dimbesdombos töréssel a mély alvás hatását kelti. Teljes nyugalomban, a külső világtól visszavonultan belemerül a jóganidrába, a kozmikus isteni szendergésbe, az isteni tudatosság enyhet adó, anyagtalan dimenziójába.

Visnu szendergése mégsem olyan, mint az elórai faragványon. Amaz teljes békét és harmóniát áraszt, emez feszültséggel telik meg, egy éles és hirtelen, antagonisztikus formakapcsolódáson keresztül. A vízszintes irány Sésanága, Visnuval a hasán, a másik pedig a dánavák függőleges elhelyezkedése egy csoportban. A horizontális és vertikális irányok felosztják a teret, s két különböző identitást, a pozitív és a negatív erőt, két összeegyeztethetetlen hangulatot fogalmaznak meg, melyek között inkább feszültség van, mint harmónia. Mégis egy integrált, láthatatlan teljesség fűzi össze őket, mert a világ alkotó és romboló aspektusát foglalják magukba.

Visnu a világfenntartó jóság megtestesítője, az új teremtés örök inspirálója, az alkotó és védelmező. A két dánava a jósággal szemben a szenvedély és a tompaság minőségét jelzi. Ők testesítik meg a világ-forgás végét, az örök sötétséget, a lelki munka és a spirituális érzelmek csődjét. Erre a negatív ellenpólusra ugyanakkor mégis szükség van, hiszen a régi elpusztításával ők adnak teret az új teremtésnek. Visnu és a dánavák tehát ellentétes erőket jelölnek, egymással szöges ellentétben, 90°-os metszésben. A kép ezt az ellentétet hangsúlyozza: amikor a jóság alszik, a szenvedély és a tudatlanság éber; Visnu tétlenül hever, a dánavák talpra szökkennek. Ugyanakkor a jóság nemcsak birtokosa a középrésznek, hanem középponti körívvel körül is írja a kompozíciót. Visnut és szolgáló híveinek fürge kis alakjait egy kompozíciós kör köti össze. Ez a felület teljes fényben fürdik, alakjai lágyan, jól érthetően, kevés árnyékkal vannak megfogalmazva.

Ezzel szemben a központi körön kívül a sötétség uralkodik: alakjai mély faragásúak, ami sötét árnyékot ad nekik, így fokozva szerepüket. Bal felől Ádisésa közömbös ereje érvényesül, ami nem támadja Visnu teremtő és fenntartó jóságát, hanem szolgálja, oltalmazza azt. Ezzel szemben a dánavák betöréssel fenyegetik a védett, belső területet, s készek arra, hogy a majdan Visnu köldökéből kiemelkedő teremtést elpusztítsák. Ádisésa csuklyái azonban védelmezően terjednek ki, a misztikus kör fölé hajolva oltalmazzák a leendő világ születési helyét a gonosz fenyegetésétől. A dráma a horizontális és vertikális formai csoportok összecsapásában, egyszersmind szintézisében fogalmazódik meg. A kép a mitológia egyik primordiális kérdését fogalmazza meg: a Fény és a Sötétség, a Teremtés és Pusztítás örök harcát, ami az élet és a fennmaradás örökérvényű fejlődésének szimbóluma.

Ubornyák Katalin

(Cikkünk Alice Bonner kutatásai alapján készült, ld: BONNER, ALICE: Principles of Composition in Hindu Sculpture – Cave Temple Period, Motilal Banarsidass Publishers, New Delhi 1990.)

2006/43.