Az érem két oldala – Az én-tudat dimenziói

Az út a klasszikus ókor óta a lelki fejlődés egyik szinonimája, azóta is hány és hány ember keresi a saját útját, hány ember járja a maga útját. Az életút kifejezés mindemellett sejteni engedi az élet és a lelki fejlődés szoros összefüggését, mondhatnánk az igazi élet a spirituális élet. Az embert a szellemi meggyőződés lehetősége különbözteti meg más élőlényektől. Ekkor beszélhetünk ember-életről.

Az ember igazi énje, legbensőbb mibenléte pedig különböző rétegeken keresztül fejthető meg. Az ember külső énje a brutális, állati, anyagi burok. Sajnálatos módon már ezen a szinten meghazudtolja az állatokat az ember, hisz a vadak csak éhségből ölnek, az ember-állat viszont kéjjel, szükségtelenül is. De amiben valóban többnek kellene lennie az embernek a többi lénynél, az a morális énje, amely erkölcsi normák meghatározottságában él. Ez a morális én azt a mélyen rejlő őstudatosságot tükrözi, aminek az ember ösztönösen, a születésénél, sőt a létezésénél fogva a birtokában van. Minden egyéb ennek az őstudásnak a kiegészítése és magyarázata csupán. Ha ezt sikerül a felszínre hoznia, olyan egyetemes princípium vezérelheti, amely lehetővé teszi a végső cél, a tökéletesség elérését. E normák nem ketrecet jelentenek a számára, hanem alapokat, amire építkezve eligazodhat saját életútja során. A morális én mintha a kanti kategorikus imperatívuszra reagálna.

A morális én fölött a kulturális én következik, amely befolyásolhatja, fölülírhatja a morális én diktátumait. Neveltetés, műveltség, szocializáció, oktatás, szubkultúrák, tisztánlátási igény, gondolkodás, szintéziskészség vagy éppen analitikus erő, értékrend őrző vagy értékvesztő tendenciák mind-mind befolyásolják a kulturális ént. A kulturális ént valójában két részre kell osztanunk. Az első az ösztönösebb, a diffúzabb természetű valódi kulturális én, a másik a koncentráltabb intellektuális én. Az előbbi ősibb, mélyebben gyökerező, kevésbé kontrollálható, éppen ezért vészhelyzetekben jobban érvényesülő tényező. A kultúra szerves jelenség, szinte alig szakad el a természeti tényezőktől. Éppúgy hatja át egy-egy élőlény tudatát, mint ahogyan a tudat hatja át a szervezetet: diffúz módon. A Kirlián-jelenség is erre utal: amputált testrészek aurája látszik a felvételeken, a test finomabb kisugárzása a hús-vér szervezet csonkolása mellett is teljes marad. Ha képesek volnánk egy-egy emberi közösség Kirlián-képét rögzíteni, vajon tartalmazná a már eltávozott tagjainak lenyomatát is? Az elholt ősök árnyéka is ott tükröződne a felvételen? Hiszen a nagyon súlyos személyiségű emberek lenyomata velünk marad: szeretteink kedves emléke, vagy ellenségeink sötét fellege gyanánt.

A tudat éppoly diffúz jelenség, akár a kultúra. A tudat a fizikai szervezet egy-egy részegységének kiesése mellett is megőrzi teljességét, s kedvező körülmények között újra érvényre jut. A tudat az élő szervezet minden részét áthatja, sőt, a testen kívüli léte sokak számára tudományos szempontból is igazoltnak mutatkozik. Éppen ezért a misztika a tudat önálló egzisztenciájáról beszél, s úgy tartják, nem az anyag magas fokú szerveződése a tudat, hanem ellenkezőleg, a tudat alacsony rezgésszintje az anyag. A szerves és diffúz tudathoz hasonlítható a kultúra, szemben a racionális és koncentrált intelligenciához fogható civilizációval.

Hogy a tudat mennyire diffúz, azt jól tükrözi a fák kollektív tudata. Egyes megfigyelések szerint az erdőtől távolabb álló fa idővel megkapja ugyanazt a betegséget, mint az erdő állománya, holott ez biológiai vagy epidemiológiai szempontból nem volna indokolt. Mintha az erdő kollektív tudata átnyúlna a távolságon, illetve az árva fa együtt érezne erdei társaival. Még érzékletesebb a száz majom példája, amit japán kutatók figyeltek meg. Az egyik szigeten egy majom elkezdte megmosni a gyümölcsöt, mielőtt elfogyasztotta volna. Falkatársai követték a példáját, ami egy közösségen belül természetes. Az már kevésbé természetes, hogy miután a gyümölcsmosó majmok száma elérte a százat, egy nagy távolságban, másik szigeten élő populáció egyedei is mosni kezdték a banánt, mielőtt elfogyasztották azt. Száz egyed gyakorlata beíródott a faj közös, kollektív tudatosságába. Mit ír be a mi jelenlétünk és gyakorlatunk az emberiség kollektív tudatába?

A diffúz tudatossággal szemben kell beszéljünk a koncentrált intelligenciáról. Ez jobbára a központi idegrendszerre, annak is agyi működéseire korlátozódik. A vegetatív működések java része a gerincvelőhöz kapcsolódik. Az intelligencia produktumokban, teljesítményben gondolkodik, a tudat egzisztenciában. Amennyiben a koncentrált intelligencia szerve, az agykoponya megsérül, az intelligencia működése megszűnik, ellentétben a túlélésre sokkal alkalmasabb tudattal. Ebben a vonatkozásban a tudat egzisztenciális jellegű tényező, az intelligencia pedig inkább kognitív jellegű.

Ehhez hasonló a kultúra és a civilizáció viszonyrendszere is. A kultúra szervesen hat, beépül az emberek tudatába, az anyatejjel szívható magunkba. Nem igényel letelepedést, nem helyhez kötött, s ha olykor el is tűnik, meg nem semmisül, sőt, kellő feltételek között újra érvényre jut. A kultúra sokszor nem írásos formában öröklődik, hanem a mítoszban, a közös múltban vagy jövőben, a közös szellemben, vagy a vállalt sorsközösségben. A kultúra nem követel városokat, nem feltétlenül tárgyiasult, írott és letelepült. Diffúz módon hat, ezért megszüntetni is nehezebb. A civilizáció (a latin civitas ország szóból) a letelepült, városias, írott és tárgyiasult “kultúrát” jelöli. A nagy civilizációk általában összeomlanak, az emberi kultúra azonban nem szűnik meg létezni.

A civilizációt az emberi társadalom olyasfajta állapotának tekintik, amelyben a “barbár” állapotokon felülemelkedve rendezett társadalomban egyesül s így nagyobb műveltségre lesz alkalmas. Tágabb értelemben a gazdasági, társadalmi és szellemi műveltség összessége, szűkebb értelemben viszont csak az anyagi fejlődés, szemben a szellemi fejlődéssel. A civilizáció tehát az életet teszi itt és most kényelmesebbé, ezért a kényelem kultuszát akár a profanizálódás gyomnövényének is tekinthetjük. Ezzel szemben a kultúra a morális, etikai normákat hangsúlyozza, az élet teljességét szemléli. Inspirál ugyan a civilizáció nyújtotta jó és kellemes dolgok használatára, de a közösség, vagy legszélesebb körben mindenki üdve és hosszú távú sikere, jóléte érdekében. A kultúra – mint műveltség – csillapítja a hitvány és áldatlan állapotokat, s magasabb nívóra emeli az emberek tudatát.

A kulturális én felsőbb, mondhatni erőteljesebb része az intellektuális, intelligens én, amely racionalitásával sokszor fölülbírálja az ember ösztönösebb kulturális énjét. Pedig szinte mindenki az első szerelemre esküszik, az első benyomásra alapoz, amit ha a “józan” számítás fölülbírál, általában csalódás lesz a vége.

A kétszintű kulturális én után az emberi lét egyik nagyon fontos területe, az érzelmi én következik, amit már az ókorban is fölismertek: Omnia vincit amor. A zabolátlan érzelmi én rengeteg visszásságot eredményez. A fegyelmezetlenség egyik első jele a kicsapongás és az ezzel együtt járó kielégületlenség. Hiába a sóvárgás és az eszeveszett próbálkozás a még több élvezet és gyönyör kipréselésére, a hiány egyre csak fokozódik. A következő tünet a mértékvesztés, felfokozottság. Amint az ember boldogság-vágya kikerül a kontrollálható szférából, a látszólagos beteljesülés kétségkívül eufóriával jár. Nagyfokú fellobbanás, majd, az érzés megfakulásával még nagyobb amplitúdójú kiégettség, kiábrándulás az eredmény. A rendezetlen érzelmi én végső csalódottságba torkollhat, aminek beláthatatlan következményei vannak. Az érzelmi én mérhetetlen örömöket és feneketlen szenvedéseket él át, bár ezek objektív valósága erősen kétséges. Ez is tükrözi az érzelmi én szubjektív voltát. Mivel az érzelmek nem mérhetők – eltekintve a fiziológiás reakcióktól, de ezek a test tünetei, nem pedig az érzések dimenziói – ezért szubjektív jellegük tény. E szubjektív érzelmek összessége mégis képes objektív lenyomatot képezni, nevezhetjük ezt az emberi faj emocionális ujjlenyomatának. Az érzelmek harmóniájához az igaz – jó – szép hármasa nagymértékben hozzájárul, s minél “objektívabb”, vagyis minél kevésbé egocentrikus az érzelmi én, annál egyetemesebb és szertesugárzóbb az adott ember. A természetes érzelmi kibontakozás szárnyakat ad, sőt, legfelsőbb szinten a megismerés egyik leghitelesebb eszközévé válhat.

Az ember énjei közül végsőnek az isteni szikra-énjét tekintjük, amely által az individuum megismerheti az istenit: lélek által a Lelket, amikor az ember nem “tükör által, homályosan, hanem színről színre” lát, az abszolút tudatosság szintjén szemléli önmagát és a mindenséget. Nevezhetjük ezt a megvilágosodottság állapotának, vagy a vélt személyiség halálának. Ahogyan a földbe vetett magnak meg kell ahhoz semmisülnie ahhoz, hogy csírájából új növény fejlődhessék, a hamis egonak is meg kell szűnnie az igazi személyiség megszületéséhez. Nem is halál ez, hanem metamorfózis, vagy inkább a zárófüggöny az utolsó felvonás végén, amikor a színészek lassan levedlik kosztümjeiket és visszanyerik eredeti mivoltukat. A földi szereposztás az önös érdekek terepe, a lelki ön-felismerés pedig a visszahelyezkedés az eredendő harmóniába.

Dante harmincöt éves volt, mikor az emberélet útjának felére ért. Túl a krisztusi koron – a harminc körüli kibontakozáson és a néhány évre rá következő megmérettetésen, megfeszíttetésen. Ha az életévekben számolunk, akkor hetven éves életpályát feltételezhetünk – ma sem sokkal több a születéskor várható élettartam Magyarországon. Ha viszont az emberi ének skáláját tekintjük, ott a félút a kulturális én, az egyik legkiterjedtebb én-terület.

A különböző ének sűrűjében el is lehet tévedni, az igaz út elvesztése finoman kódolt üzenet. Benne rejlik az igaz út ismerete. Hogy létezik igaz út, ez a középkor nagy reménysége. Az eltévedés azonban értékrendi válságot jelent, a morális én zátonyra futását. Az élet erdejében Danténak a bűnök szörnyetegei állják útját, vagyis az eltévedés akár eltévelyedés is lehet. A letérés vagy kitérő nem az út végleges megtagadása, hanem választott, vagy kényszerű lépés. Remény szerint csak ideig-óráig tart, s utána újult erővel folytathatja útját. Mintha egy-egy bukás után az ember fokozottabb erővel, lelkesedéssel törekedne a tökéletességre.

Az erdő azonban sűrű és sötét: a csábítások és bűnök sokasága teszi szinte áthatolhatatlanná, a morális én kompromittálódásával együtt járó tudatzavar vagy értékvesztés pedig elhomályosítja a szellemi horizontot. Az anyagi világ ősbozótja szinte átjárhatatlan. A kompromittált morális én, és a zűrzavarba fulladt kulturális én számára az érzelmi én jelenthet kiutat, a tiszta, szublimált érzelmek – Dante esetében az elholt Beatrice iránti, testileg immár beteljesülhetetlen szerelme – vezethetnek a megismerés és a megtisztulás magasabb dimenzióiba. A szakrális megismerésben az isteni odaadás segít a világ szövevényeinek átjárásában. A szilárd erkölcsi énhez józan kulturális én, és meleg érzelmi én szükséges: tiszta ész – és jó szív.

A pálya befutása során poklokkal találkozhat az ember, később a purgatórium tisztító tüzén keresztül végül a paradicsomba érhet. Mintha az isteni színjáték a kibontakozó kulturális én, a tudatosulás egyik lépcsőjén kezdődne, s haladna tovább a játék, remélhetőleg nem az infernális végkifejlet, nem egy ördögi kör felé, hanem az isteni szikra megtisztult önismerete, a megvalósuló paradicsom felé.

Az éremnek két oldala van: ha az egyiket nézem, fej, ha a másikat, írás, mégis ugyanaz az érme. Mintha az élet volna ez az érme. “Az emberélet útjának felén…” saját érméjét forgathatja az ember: fej? írás? siker, avagy kudarc? Életünk eddigi menetét tekinthetjük akár a megpróbáltatások özönének, a sanyarú és hátráltató körülmények deprimáló összjátékának, a fizikai, szellemi és lelki megrokkanás melegágyának. Az igazi kudarc az, amit nem lát be az ember, amit nem ismer, mert amit ismer, abból tovább is tud lépni. Meglehet, mindaz, amit végigéltünk, karmánk mérges fájának baljós termése, de mindezt tekinthetjük tisztulásnak, felkészülésnek, sőt áldásnak is. Márpedig az áldás sokszor álruhában érkezik…

Tornyai Ödön

2006/43.