Hangdimenziók

A kozmikus egység háttérsugárzása helyett az elektromos hálózat rezgése hat ránk észrevétlen. A világteremtő logosz helyett hazugság reszketteti meg a levegőt, pedig a hangot sokkal nagyobb becsben kellene tartanunk. Az indiai ősi bölcselet isteni eredetűnek tekinti a hangot, amely éteri szinten betölti a mindenséget.

Akár misztikus irodalmi alkotásról, akár meditációs formulákról, mantrákról van szó, a hangrezgés az emberi tudat működésének különféle síkjain más-más hatást vált ki. India misztikus bölcselői szerint a hangnak négy fázisa ismeretes, amely az emberi tudat négy állapotával állítható párhuzamba.

Éber állapotban (dzságrat), az értelem kifelé irányul, az érzékszervek észlelő tevékenysége zajlik, ami minden ember számára közös, ezért ezt egyetemes (vaisvánara) tudatállapotnak nevezik. Ide kapcsolódik a kimondott (vaikharí) hang, a hangképzés szerveivel kapcsolatos külsődleges hangalak, a beszédkészség, az artikuláció s a beszéd általában.

Álom (szvapna) során az értelem befelé irányul, csak a belső érzék, az elme működik, a többi érzékszerv pihen. Ennek a fázisnak sugárzó (taidzsasza) a neve. Ehhez a tudatsíkhoz a közbülső (madhjama), vagy álomhang köthető. Ez már nem légrezgés, hanem gondolat, mentális működés, amely az értelemmel kapcsolatos.

Az álomtalan mélyalvó állapotban (szusupta) az alvó nem érez vágyat, nem lát álmot, viszont tudata misztikus kommunikációra is képes lehet, ezért e fázis neve megismerő (prágja). Ehhez a szinthez egy még finomabb hang-aspektus köthető, nevezetesen a fogalmi jelentés. A szó s az általa jelölt fogalom elválaszthatatlanok egymástól, ami potenciális állapotot teremt. A harmadik szinten a „tudó” lélek magasabb szintű kognitív képességeket nyer, megkapja az isteni látásmódot Ezen a szinten értelmezik még az önmagától zengő misztikus szívhangokat (anáhata-hang): „Először a tücsök (szólal meg), utána a finom nádsíp hangja, majd mint a zápor hangja hallik. És harangok. És gongok. És különféle dobok (szólnak).” (Gherenda-szanhitá) Az anáhata-hang nem a véráram, vagy a szívműködés zaja, hanem a szívműködés megváltozása a hang hatására!

Végül a negyedik tudatállapot (turija) a transzcendens sík, mikor az értelem sem befelé, sem kifelé nem irányul, hanem lelki felismerése szerint az ember lelke észleli a Legfelsőbbet. Ez a szamádhi, a transz állapota. Ide kötődik a hang felsőbb (pará) állapota, a beszéd végső síkja, a tiszta transzcendens hangvibráció, Isten auditív megnyilvánulása (sabda brahman), ami nem más, mint a szent név. Jóllehet a transzcendens mantrák erről a síkról erednek, hatásuk mégis az első szinten, kimondott formában érvényesül leginkább. A mantrák zengésének különböző metódusait alkalmazzák, a néma elmélkedéstől a halk zsolozsmáig (dzsapa), a szent szövegek énekbeszéd-szerű előadásától a hangszerekkel kísért meditatív énekig, vagy a lendületes, énekes-táncos felvonulásokig (kírtan).

A misztikus narratíva – legyen akár mantra, akár cizellált formájú irodalmi alkotás – többféle síkon hat. Az elsődleges benyomás a biológiai, fiziológiai hatás, a hallásközpont stimulálása. Átélhetőség szempontjából az itt érvényesülő hatások – dinamika, ritmus, zsongás, zenei kíséret vagy ének, stb. – bárki számára közvetlenül értelmezhetők. A második benyomás a mentális hatás, az érzelmek, a hangulat változása, amely értelmi felfogás nélkül is érzékelhető. Lehet ez egyfajta önpihentetés, vagy akár serkentés, ami visszahat a fiziológiás szintre, és például a vérnyomás, az agyhullámok vagy a szívritmus változásában mérhető. A harmadik fázis a kognitív észlelés, amikor az ember a narratíva jelentését is felfogja és értelmezi. Bizonyos esetekben a megértés hozzásegít az átéléshez, máskor éppen ellenkezőleg, a tudatos működés gátolja az érzelmi átélést. Végül a negyedik a lelki hatásmechanizmus, ami a hívő érzéseire rezonálva a narratíva eszmeisége, misztikus értelme szerint alakul, s vagy a meditáció gyakorlatát erősíti az élményanyaggal, vagy az istenélmény abszolút síkon elképzelt tartalmát teszi kitapinthatóvá.

E négy fázis könnyen szemléltethető egy példán. Az upanisadok egyik verse így hangzik eredeti szanszkrt nyelven: aszató má, szad gamaja; tamaszó má dzsjótir gamaja; mrtjor má, amrtau gamaja. (Brhadáranjaka-upanisad 1.3.28.) Kimondva e vers legföljebb a ritmus és a hangzás ereje révén gyakorol hatást az első és a második szinten. A kognitív észleléshez a fordításra is szükségünk van, ami így hangzik: „A valótlanból vezess a valósba, a sötétségből vezess a világosságba, a halálból vezess a halhatatlanságba!” A fohász emelkedett szelleme, esedező, örök életre vágyódó hangulata az értelmünket is megragadja. A szöveg további része bizonyos magyarázatot tartalmaz, a titkos jelentés kibontását, miszerint mind a valótlanság, mind a sötétség a halált, megsemmisülést jelenti, a valós-ság és fény pedig az öröklétet és halhatatlanságot. Az utolsó fogalompár explicite is ugyanezt jelenti ki. Az igazán misztikus élményt viszont a mester interpretációja képes feltárni.

A valótlanság az anyagi rabságot jelzi, az illúzió világát, amely fátyolként rejti a valós valóságot. Isten imádatához képest minden egyebet valótlannak tartanak a bölcsek. A bengáli szeretetmisztika ugyanakkor a viharfelleghez hasonló színű – tehát „sötét” – Krsna, valamint a holdsugárhoz hasonlatos – tehát „világos” – Rádhá kettőse, az isteni pár körül forog. A „sötétségből a világosságba” fordulat az isteni pár imádatának titkait sejteti, nevezetesen a hívő figyelmének átrétegződését a maszkulin Istenről a feminin Istennőre, mert a szeretetmisztika teológiája szerint Isten közvetlen imádatánál magasabb rendű a legbensőségesebb híveinek nyújtott szolgálat. Így nem a szerető Isten, hanem az Istent szeretők szolgálata emeli ki az embert a mulandóságból, s helyezi a rajongó odaadás pozitív és progresszív halhatatlanságának közegébe. E gondolatsor finomságai a szeretetmisztika esztétikai kultúrájának ismeretében, illetve a személyes rajongás révén élhető át teljes mélységében.

A kimondott szótól a kimondhatatlanig rendkívül sok lépcső ível egyre följebb az emberi megismerés és átérzés tudatosságában. Amíg az ember ki tudja mondani a mantráját, tud imádkozni, vagy tanít, még nem érkezett célba, még nincs igazi eksztázisban, mert annak egyik tünete éppen a hallgatagság, a hang elcsuklása.

A kifejezhetetlenség összefügg az indus misztika valóságszemléletével, aminek a személyes és kollektív tapasztalás az első szintjeit jelenti, az intuíció a harmadik, a kifejezhetetlenül transzcendens a negyedik és a kifejezhetően transzcendens az ötödik. Ennek a dimenziónak a meghallása, meglátása, megtapasztalása, majd pedig kifejezése az igazi fordulat, a felsőfokú misztérium. Ennek közlésére pedig a transzcendens töltésű művészet, illetve a művészi fokú spiritualitás a legmegfelelőbb eszköz.

Rácz Géza

2006/43.