Vámbéry Ármin

Vámbéry Ármin (eredetileg Bamberger, majd Wamberger) 1832. március 19-én született Szentgyörgyön (Szinnyei József szerint Dunaszerdahelyen). Édesapja röviddel születése után halt meg az 1830-ban kitört nagy kolerajárvány egyik utolsó áldozataként.

Sanyarú gyerekkora volt, csak három évig járt iskolába, mert mostohaatyja testvéreivel együtt elküldte a szülői háztól, hogy maguk keressék kenyerüket. Vámbéry ekkor 12 éves volt. Előbb egy női szabónál inaskodott, majd egy kocsmároshoz szegődött nevelőnek, hol házi teendőket is teljesített. Mikor összegyűjtött némi pénzt, a szentgyörgyi, majd a pozsonyi gimnáziumban folytatta tanulmányait. Diákéveit megkeserítette bal lábának bénulása, ami miatt később is csak bicegve tudott járni. Nyelvtehetségére már korán felfigyeltek, s a házitanítóskodás évei alatt számos híres férfiúval megismerkedett (a turkológus Hammer- Purgstal, Reguly Antal, Eötvös József stb.), akik aztán egyengették pályáját. Huszonöt éves korára csaknem ugyanennyi nyelvet ismert. Elsősorban a keleti nyelvek érdekelték, s így Törökországba vezetett első keleti útja, melynek költségeit Eötvös József állta. 1857-től 1863- ig Törökországban élt és dolgozott, s az ott folytatott tudományos munkásságát az MTA 1860-ban levelező tagsággal és a következő – a perzsiai – útjának anyagi támogatásával honorálta.

Vámbéry Resid efendi-ként dervisruhában járta végig Perzsia, Afganisztán és Közép-Ázsia számos térségét (Tebriz-Teherán-Kungráde-Khiva-Buhara-Szamarkand- Karsi-Herat-Meshed-Teherán). Érdemes megemlíteni, hogy az álruhára nem azért volt szükség, mert Vámbéry „frengi”, azaz európai volt – hiszen számos európai utazó járt már őelőtte is azon a vidéken –, hanem azért, mert az európai hatalmak – elsősorban Oroszország és Anglia – folyamatosan beavatkoztak, hol fegyveresen, hol csak anyagi támogatással, kém- és lázítótevékenységgel a térség kisebb-nagyobb fegyveres konfl iktusaiba. Ezért fajulhatott odáig a helyzet, hogy a helyiek minden európait potenciális kémnek tekintettek, s az elfogott európai örülhetett, ha jókora summáért a családja kiválthatta.

Utazásainak tapasztalataiból többek között Londonban és Párizsban is számos előadást tartott, s a számos nyelven írt tanulmányai révén európai hírű tudóssá vált. 1865-ben kinevezték a Pesti Egyetem tanítójává, de csak 1870-ben lett a keleti nyelvek tanszékének tanára, miután a zsidó hitről áttért a református vallásra. Az MTA 1876-ban választotta rendes taggá, 1893-tól tiszteletbeli, rá egy évre igazgató tag. 1894 őszén a szultán engedélyével az 1896. évi millenniumi kiállításra történő anyaggyűjtés céljából bebocsátást nyert a kincstárba. Nemzeti történelmünk számos ereklyéjét és kulturális emlékét foglalta jegyzékbe, közöttük Mátyás király gyertyatartóit, és II. Rákóczi Ferenc rodostói lakásának egyes tárgyait. A Vámbéry által feltárt magyar műkincsek egy részét később a szultán Magyarországnak ajándékozta. Vámbéry Ármin 1905-ben vonult nyugalomba, s 1913. szeptember 15-én Budapesten halt meg.

Sokoldalú tudományos munkásságának legmaradandóbb területe az etnográfia. Közép-ázsiai utazásának és tudományos búvárlatainak eredményeként született meg az egész törökség összefoglaló etnográfiai rajza (A török faj ethnologiai és ethnografiai tekintetben. MTA, Budapest, 1885.). Úttörő jelentőségű Vámbéry munkássága a török filológiában. Nyelvészeti munkássága a magyar nyelv eredetének és rokonsági viszonyainak felderítése terén a honi tudományos berkekben nagy vitákat indukált. Nyelvészeti kutatásai etnológiai célt is szolgáltak. A magyarok eredetéről szóló munkái egy része még mindig használható. Az ő egyetemi tanári kinevezésével vette kezdetét az orientalisztika magasabb szintű meghonosítása felsőoktatásunkban. Publicisztikai tevékenysége is jelentős, hiszen utazása alatt a készülőben lévő politikai változások sem kerülték el figyelmét, mely tudást később újságíróként Angliában is felhasznált. Legnagyobb sikert útleírásaival aratta: Közép-ázsiai utazás. Emich Gusztáv, Pest, 1865.; Vándorlásaim és élményeim Persiában. Heckenast Gusztáv, Pest, 1867.; Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából. Ráth Mór, Pest, 1868.; Keleti életképek. Athenaeum, Budapest, 1876. Önéletrajza Küzdelmeim címmel jelent meg 1905- ben, majd reprintben 2001-ben.
A magyarságról
Vámbéry törökországi tartózkodása alatt bukkant rá a Tarih-i Üngürüszre, azaz a Magyarok Krónikájára, amit Mahmud Terdzsüman, XVI. századi török történetíró fordított le Magyarországról a Török Birodalomba került ősi, latin nyelvű magyar krónikák – köztük az elveszett ősgesztával – alapján. Vámbéry 1860-ban adta be a Magyar Tudományos Akadémiára, ahol aztán a magyarság finnugor származását valló tudósok, elsősorban Budenz József „jóvoltából” elkallódott. Ennek oka az volt, hogy a krónika – többek között – a magyarok két bejöveteléről is ír, ami nem illett bele a magyar őstörténetben egyeduralomra törő finnugor elméletbe. Blaskovics József fordítása először csak 1982-ben jelent meg A magyarok története címmel.

Vámbéry Ármin utazásának okairól a következőképpen írt: „A szomj s éhhalál, rabság, kínpad, tikkasztó homokfergeteg és más ezernyi veszély, csak igen csekély árnak látszanak, ha eszembe jut azon örömteljes remény, hogy az őstörténetünk homályát oszlató fáklyához tán még én is járulhatok egy szerény szikrával. (…) Azon időnek mindenesetre be kell következnie, mikor a méltányos Európa elismeri, hogy hazánk természeti fekvése és történeténél fogva, a keleti és nyugati világ közti érintkezésben lényeges szolgálatot tehetünk, és hogy csak azon kar lehet a legbiztosabb közvetitő a nyugati czivilizatiónak Keletre való átszállitásában, mely Europát a Kelet ellen századokon át védelmezte.” (Közép-ázsiai utazás, 8–9.)

„»A magyarok eredete« című 1882-ben megjelent könyvemben nagyjában és általános vonásokban reámutattam arra az egyoldalúságra, amelybe az eddigi kutatást a magyar nép és nyelv finn-ugor elemeinek túlságos kiemelése sodorta. Hogy méltókép hívjam fel a figyelmet erre az egyoldalúságra, szükségesnek láttam, hogy a bizonyító anyagot a filológiának és etnológiának minden területén felhasználjam, kiemelve természetesen, hogy a magyar nyelv keveréknyelv és hogy az etnosz, már a legkezdetben mutatkozó finn-ugor és török-tatár keveredés ellenére, későbbi fejlődésében inkább a törökség felé hajlik, kulturális, etikai és politikai fejlődésben világosan török jelleget mutat. (…) De nemcsak a nemzeti hiúság, hanem a feladat nehézsége is okozta, hogy a magyarság eredetének kérdését mindeddig nem sikerült megoldanunk.” (A magyarság bölcsőjénél, 5–7.)
A dervisségről
„Bizonyára észrevetted már eddig” – monda jó utitársam, – hogy nem csak én egyedül, hanem valamennyi collegánk, a fiatalok úgy mint az öregek, fatihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehez már most neked is hozzá kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rumban [Törökországban] nincs szokásban; hanem itt kivánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy dervisnek adod ki magad, és nem teljesited tökéletesen a dervis szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhitatos jámbor arczot és oszszad a fatihát (áldást); nefeszt (szent leheletet) is osztogathatsz, ha betegekhez hínak, és ne feledd soha azonnal kinyujtani kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek efféle szent mesterségből élünk s mindig kész is náluk egy kis adomány.” (Közép-ázsiai utazás, 45.)

„Az ájtatos pap Nyugaton beéri egy alkotójához intézett buzgó imádsággal, Isten iránti szeretettel és tisztelettel akar eltelve lenni, s ezen érzelmeket gondosan ápolva, azon van, hogy minél mélyebb gyökeret verjenek a szivében. A keletinek ezen eljárás hidegnek tetszik, ő az isteni tiszteletet ihlett rajongásokban, fékevesztett kitörésekben akarja nyilvánitani, esztelenné akar válni, s a testtől ideiglenesen elválasztott szellemben, a teremtmény számára a legjobb utat látja, melyen alkotójához közeledhessék, s a legbiztosabbat, hogy az istenséggel összeköttetésbe léphessen.” (Keleti életképek, 234.)
Közép-Ázsia muszlimjairól és nomádjairól
„Igy kelle lassankint megszoknom az erények és bünök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentétességeit, a mik a keleten mindenütt, de főkép Közép-Ázsiában leginkább fellelhetők, főkép ott, hol az Iszlam, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta álpolgárisodásának magvait. Ellenben a nem müszülman nomádok a világon a legjobb emberek.” (Közép-ázsiai utazás, 56.)

„Közép-Ázsiában általános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor is, a deszturkhan-t (egy többnyire szennyes durvaszövetü tarka asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) felteriteni, s a vendégnek legalább néhány falatot ennie kell. „Nem lehet többet enni”, ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak faragatlannak tartják.” (Közép-ázsiai utazás, 123.)

Vaddisznókaland: „Kulchan fia ezenközben megfogta elszaladt lovunkat s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyan csak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még a legkegyesebb müszülmant is nedsisz, azaz tisztátlanul küldi a másvilágra, s a purgatoriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem tisztulhat meg egészen.” (Közép-ázsiai utazás, 68.)

A molláról: „A Molla [a vallástudományban járatos tekintélyes úr] – igy nevezik őt par excellence – a turkmanoknál, még az ellenséges törzseknél is minden sátorban a ház ura volt, s nem csak megkülönböztetésekkel de ajándékokkal is elhalmoztatott, a mi nekem is, ki az ő tanitványa szerepét játszám, több posztónemezbül való imaszőnyeget (namazdzsi) jövedelmezett, meg egy turkman felöltőt és egy prémes kucsmát, a mi a turkmanok nemzeti fövege.” (Közép-ázsiai utazás, 53.)

Az ál-vallásosságról: „Mindent elkövettem, hogy a derék oszmanlik becsületét a vallás dolgában megmentsem, s habár néha pirulva el kelle mondanom a „pater peccavi”-t [„atyám, vétkeztem”], bensőmben csak szerencsét kivánhattam a törököknek, hogy a „meghamisitott iszlam” befolyása alatt némely jó tulajdonságokat és szép jellemvonásokat vettek fel, míg a tiszta vallás partjain mosdó hitsorsosaiknál csak rút hazugságot, szenteskedést és tettetést találunk. Gyakran kelle részt vennem a Khalka-ban (gyürü vagy kör); midőn t. i. jámborok ima után közel egymáshoz egy körben leguggolnak, hogy tevedsüh-be (elmélkedés) vagy a mint nyugati mohamedánok mondják, murakebé-be elmélyedve isten nagyságáról, a próféta dicsőségéről és a földi lét semmiségéről elmélkedjenek. Ha az idegen ez embereket fejökön nagy turbánnal, szemöket lesütve, ölbe csüggő karokkal e helyzetbe látja, azt kell hinnie, hogy mindnyájan fensőbb lények, kik a földi lét terhét le akarják magokról vetni, s az arab mondást: „a világ szemétdomb, s a kik utána vágyódnak, kutyák” mélyen felvették magokba. Tovább szemlélve őket, látjuk hogy a mély elmélkedésből sokan még mélyebb álomba merültek, de, ámbár vadászebekként hortyognak, nem szabad csudálkoznunk, vagy rá megjegyzést tennünk, mert a bokharai rendreigazitana, s mondaná: „Ezek a férfiak már annyira vitték, hogy még hortyogás közben is istenre s a lélek halhatatlanságára gondolnak.” (Közép-ázsiai utazás, 172–173.)

Szendrei László
2005/42.