Kéjműszer vagy transz? – Az eksztázis természetrajza
Felbőgtek a hangfalak, a fényágyúk valóságos görögtüzet varázsoltak a színpadra s megjelent a vonagló, rángatódzó előadó. A tomboló tömeg őrjöngve fogadta a borzas, rafinált rongyokba burkolt, kultikus kellékekkel telitűzdelt sztárt, a deszkák mágusát. A közönség az imádott bálvány minden rezdülését hűségesen figyelte, s utasításait nyomban követte. Ha rángatózni kellett, rángatóztak, ha lelkesedni kellett, lelkesedtek, ha sikítani kellett, sikítottak. Bodor füstök szálltak az ég felé a színpadról s a mámoros tekintetű hallgatóság soraiból is. Örömükben mécseseket gyújtottak, mámoros kavalkádban együtt táncoltak, vonaglottak a színpadon rángatódzó idollal. A közönség soraiban csillogó szemű fiatalok és mosolygós idősebbek lüktettek a dübörgő zene ritmusára. Az arcok kipirultak, volt, aki a zsebkendőjét markolászta, mások hevesen ziháltak a gyönyörűségtől, beleborzongtak az eksztázisba, sőt a mentők épp hordágyon vittek el egy ájult rajongót. Ez azonban csak tovább fokozta a tömeg őrületét, a nézők teljesen egybeolvadtak a színpaddal. Az utolsó akkord sikítva szakította át a fájdalomküszöböt, majd a színpadi fények éppúgy magukba roskadtak, mint a fölgerjedt nézők, s csengő füllel, rogyadozó lábbal, félig aléltan mindenki hazaindult, hátat fordítva a füstölgő színpadnak.
Piers Vitebsky szerint „remegés, borzongás, libabőr, ájulás, földre rogyás, ásítás, letargia, vonaglás, habzó száj, kidülledő szem, a forrósággal, hideggel és fájdalommal szembeni érzéketlenség, arcrángás, hangos zihálás, üveges tekintet. Ezek a transzállapot jellemzői. …
A transz közeli kapcsolatban van az eksztázissal, bár Rouget francia antropológus úgy érvel, hogy különbséget kell tenni köztük, mivel teljesen különböző vallási érzékenységhez tartoznak. Amíg az eksztázis nyugodtságot, csendességet és szilárdságot hoz magával, a transzállapot velejárója a mozgás, a zaj és mások jelenléte. Az eksztázis bénultságot, mozgásképtelenséget jelent, míg a transz éppen ellenkezőleg, túlmozgásosságot.”
Melyik beszámoló ijesztőbb? Korunk eksztázistechnikája, avagy a hajdani tradicionális transzállapot leírása?
Az eksztázis felindult, erősen izgatott állapot. Hevület, rajongás, olykor elragadtatás, sőt önkívület, ami kétes és másokra is veszélyes formájában tombolásba, rohamba vagy ámokfutásba is torkollhat. Az eksztázis tehát a hétköznapi élet lerázása, a „normális” tudatsík meghaladása, kívül állás. A létezés, mint legáltalánosabb kategória csúcsteljesítménye a tudatos lét, amely saját boldogságát keresi. Mondhatjuk tehát, hogy a lét célja az eksztázis, az élet célja éppen az élet meghaladása. Az ős-eksztázist a lét természetes állapotának is tekinthetjük, bár a mindennapos élettől meglehetősen idegen ez a gondolkodás. Az ilyesfajta egzisztenciális eksztázis az isteni téboly, ami a nagy szentek és misztikusok kiváltsága. Számukra ez az élet természetes módja, a felsőbb kommunikáció lehetősége, mások előtt rejtve maradó titokzatos világ.
Ezzel szemben az anyagi eksztázis illegális állapot, melynek delíriumában nem az isteni igazságokat és szépségeket látja meg az ember, hanem legyöngült tudatának rémképeit. A delírium a palackból kieresztett szellemhez hasonlatos, aki hatalmába kerítette gazdáját. Beszélhetünk tehát pozitív és negatív irányú extázisról. A spirituális rajongás nem azonos a mesterkélten gerjesztett extázissal.
A tényleges lelki eksztázis belső forrásokra támaszkodik, míg a törvénytelen eksztázis külső forrásokat keres. Csakhogy a lelki boldogság nem egyenlő az agyterületek stimulálásával. Ugyan a kéjműszert már feltalálták, ami az emberi szervezetbe beültethető szexuális pacemaker, az igazi lelki gyönyör azonban nem jön gombnyomásra.
A transz a tudat magasabb szintű működése. A tiszta, spirituális elragadtatást nem az ember irányítja, hanem az veszi át az irányítást az ember felett. Olyan ez, mint a zen íjászat – amíg az ember lő, nem jó, de amikor a nyílvessző lövődik, akkor jó. A nagy mesterek bekötött szemmel lépnek be a vaksötét terembe, és eltalálják a célt! Ez az, amikor nem az ész, nem az elme funkcionál, hanem a magasabb valóság nyilvánul meg. A tényleges transz eléréséhez hit, energia, memória és magas fokú intelligencia kell.
A világi öröm az illúzió dolgai iránti lelkesültségből, vonzalomból fakad, s az isteni elragadtatáshoz képest még a mennyei örömöket is tökéletlen érzületnek tartják, amely az eksztázist nélkülöző hitből – a kötelességtudatból, vagy az istenfélésből – fakad. Kinek milyen a hite, olyasfajta felismerésre jut.
Az enthuziaszta kifejezést tán a romantikus regényírók használták utoljára, pedig a lelkesültség eme foka igen irigylésre méltó. Meglepő azonban a szó eredete: entheosz (görög) olyasvalaki, aki Istennel van teli. Az enthuziazmus egy eszme, vagy ideál keltette szenvedélyes indulat, melynek hevében a lélek képes önmaga fölé emelkedni, a magasabb, általánosabb értékekhez, különösen vallási, etikai, esztétikai jellegű értékekhez. A XIX. század óta mindinkább értékét veszti az enthuziazmus, s úgy tűnik, már csak ideológiailag szervezett közösségekben jelenik meg. A hétköznapokból lassan kivész ez a spirituális lelkesedés, az istennel való töltekezés, hiszen gőzerővel zajlik a profanizáció, a deszakralizáció.
Varázstalanodik az élet, s az ember már nem lelkesedik az ideáljaiért sem.
A hétköznapi életben a lelki boldogsághoz képest a világi öröm van túlsúlyban. Amikor az ember természetes boldogságvágya az illúzió tükrére vetül, torzulás lesz az eredmény. A lelki boldogság lerántása az anyagi síkra gusztustalan torzulás, ám ugyanaz a cselekmény transzcendens síkon üdvös és imádandó lehet.
Az ember örömének forrása és boldogságának mikéntje lelki fejlettségéről árulkodik. A tudatlan ember öröme gyakran kárt okoz önmagának vagy másoknak. A szenvedélytől fűtött ember a kicsapongásban, orgiasztikus tobzódásban leli örömét, míg a jóság szintjén álló a művészi vagy isteni esztétikum élvezetében, még pontosabban szolgálatában. Ki milyen fejlett lelkiekben, oly mértékben érezheti át a lelki boldogságot.
Az aranykori ősharmóniához képest sajátságos eksztázis (értsd: kívül állás) a Paradicsomból történt kiűzettetés, de szerencsés módon az emberiség nem a kiűzettetés állapotában van, hanem az invitálás, a meghívottság állapotában. Hiszen a létet csak egy lépés választja el az eksztázistól…
Erdei Levente
2005/42.
