Hegedű
A világ legnagyobb zeneszerzőit ihlette komponálásra a hegedű, amit a hangszerek királynőjének tartanak. Más-más néven, nagyon kicsi alak és méreti változatokkal Afrika, Indonézia, Óceánia az ősidőkben is használt már rezonátoros és rezonátor nélküli áll-, vagy lábas megtámasztású két-három húros, vonóval megszólaltatott, hegedűhöz hasonló hangszereket.
A mai hegedű európai elődei a X. század körüli lyra, fidula, rebec és viella nevű vonós hangszerek. A Grove és a Riemann zenei lexikonok szerint a rebec-et 1279-től említik a kéziratok, melyek szerint a hangszer keletről került Európába. Ha megvizsgáljuk a hegedűk ősének tartott háromhúros rebec-et (latin: rubeba, rubella), akkor az afrikai ud-ot, az óegyiptomi kéthúros, alján trapézra szélesedő rebab-ot, vagy az indiai pena-t (Manipur), pulluval-t (Kerala) és a szarinda-t vagy a dotara-t (Tripula) is ugyanolyan joggal kell említenünk. B.C. Deva indiai zenei enciklopédiájában a hegedű őse dotara néven a dél-indiai Tripula tartományból származik, s a Rámájana eposz táncos-zenés előadásának ősi hangszereként szerepel.
Lehet, hogy vitát kavarok a felvetéssel, de sem arab, sem európai készítési kísérleteit nem tartom annyira meggyőző származási bizonyítéknak, mint az Ázsiában, így Indiában mutatkozó nyomokat.
A mai hegedű sok-sok régi változat után, mai formájában valószínűsíthetően a XV-XVI. századi Európában készített alakjában és felépítésében lett igazán közismert. A XVII. század során tovább tökéletesítették, s lassan a legnépszerűbb vonós hangszerré vált. A gyártás fénykora a XVIII. század eleje, Cremona. Itt működtek a leghíresebb hegedűkészítők: az Amati- és Guarneri-család, valamint a két Stradivari műhelye. Olyan megmunkálást, faanyagokat és lakkozást használtak, ami ma már ismeretlen.
Mindenképpen figyelemre méltó, hogy ez az időszak a felfedezések kora, amikor az európaiak távol-keleti földrészek felkutatására indultak.
Megemlítendő, hogy az alakjában és rezonátordobozában kissé eltérő méretű, de felépítésében hasonló brácsa (mélyhegedű, viola) és a cselló (kisbőgő vagy violoncselló) is a hegedűkhöz tartozik.
A vonó őse az íj forma, az ívesen feszített eszköz, amelynek alakja, nagysága, fogásmódja és vonásneme a különböző méretű hangszereknél más és más. A húrtartó láb alakja, formájának laposabb, vagy domborúbb kialakítása koronként és hangzásideálban tér el.
A nagybetűs ZENE eredeti célja szakrális, az indiai Védák megfogalmazása szerint az „elme lecsendesítése Isten elfogadása előtt”. Ez az ideál egybecseng a fent említett mesterhegedű-készítők gondolatával, akik a földöntúli hangzás felé szerettek volna közelíteni. Az ős- hegedűk afrikai és ázsiai használata, illetve használója is különleges alkalmakra szorítkozik. Ugyanakkor az európai zenében kora barokktól egészen napjainkig a kamara- és szimfonikus zenekarok együttesének és hangszínének felét a hegedűk adják.
A leghíresebb hegedűszólisták, vagy virtuóz vonósok még a szépírókat is regényírásra ihlették (lásd Cremonai hegedűs, vagy Az ördöghegedűs). Országh, Szigeti József, Székely, Zatureczky Ede, Pallagi, Yehudi Menuhin, az Ojsztrahok, Jascha Heifetz, Gidon Kramer és más európai hegedűsök mind Isten ajándékának nevezték a hangszerek „királynőjét”, ami a zene és a hegedű szentségének modern kori visszacsengése.
Váray László
Széchenyi István Egyetem, Győr
2005/42/69.
