Per amorem Dei!- Látogatás egy bolgár kolostorban

Tavasz volt, nagyon tavasz… Cseresznyevirágzásra érkeztünk. Az ösvény elhagyatottabb melléke valóságos virágszőnyeg, illatok, méhecskék, csicsergés – az ember közel érezheti magát a Mindenséghez! Barlang száján leereszkedünk, a mécses inkább vakít, mint világít, bukdácsolunk a kövek közt, de fölemelő az élmény. A föld gyomra, mint az újjászülő anyaméh – a világrajövetel élménye mellett elhalványul a fáradtság. Patakban gázolunk, a köveken csobog a víz. Szalamadra-fészek az egyik öböl: a tűzben éghetetlen misztikus állat a vízben tenyészik… Kerülgetjük a rég elhagyott, töviságból s kőből rakott kerítéseket – jószágok még sehol, bár a tél már messzi szállt, s zöldell a legelő. A patak partján mégis rengeteg a patanyom, csak mi nem találkoztuk sem emberrel, sem jószággal.

A kaptató egyre magasabbra visz, lassan a fák közül kijutunk a tisztásra, a következő domb, majd az utána következő, s a rákövetkező – majd elakad a lélegzet, mert feltárul a hófödte távlat. Elcsöndesül a szív, mély a lélegzet, majdnem sóhaj. Összetöpörödik a napok gondja, hordalék csak a nyomorúság és szárnyal a szellem. A léleknek kell a távlat. Éles a Nap, tiszta a lég, kiszakad a halk mondat – Per amorem Dei! Az Isten szerelmére!

Tudom, hosszú még a visszaút. Hátat fordítok a szinte végtelen távlatnak, vissza az erdei ösvényre.
A lombok közül kibontakozó magaslaton kolostor állt, távol, nagyon távol a világ zajától. Magas falai erődszerűek, tetejét metszett kőlapok fedik, boltozatos kőalagút vezet az udvarra – mintha évszázadokkal léptünk volna vissza. Ketten lakják, sokan látogatják.

Az atya fiatal, neve Nektári, természete ambróziás. A kisangyal rendbe tartozik. Több ez a noviciátusnál, kevesebb a remeteségnél, akik naponta csak néhányszor szólnak, tartózkodnak a hústól és megtartóztatják a húst. Az atya nem kenetteljes, életvidám inkább, de komoly is, ha kell; nagyszakállú, de ifjú, lelkes és szívélyes.

Már várt. Előkészítette ölelését és vendégszeretetét. Megpihenünk. Az ablak a távolba néz, alattunk a mélység. Zöld, zöld, zöld, mintha a természet mindent meg akarna gyógyítani ezzel a zöld áradattal. Korai és hűvös az est, másnap korai a pirkadat. A falkerítés szélénél várom, hívogatom a Napot, s közben mellém telepszik egy kis pacsirta. Egészen addig társam, amíg szüksége van rám – együtt várjuk a fény megszületését. Ő tovarebben, mi menni készülődünk. Az atya búcsúzik. Keze öreg papírlapot motoz: iromány a mindenségről. Az atya ott marad, de az üzenet velünk tart…
Nektári atya: A magasabb igazságokról
Emberi lényekként a hatalmas isteni teremtésnek, a Természetnek elválaszthatatlan részei vagyunk, s a teremtő azzal tisztelt meg, hogy érzelmeimen keresztül találkozhatom a Természettel. Mikor a természetben járok-kelek, a legmagasabb fokú szabadságot élem át, és a teljes bizonyosságot, hogy senki sem árthat nekem, lévén a természet kiszakíthatatlan szerves része vagyok. A természetben világok sokaságát fedezem fel, s e mikro- és makro méretek a legmagasabb fokú szabadságról árulkodnak. Nem az anyag szabadságáról, hanem az érzések szabadságáról, a korlátlanság szabadságáról, amilyen érzésekre a messze szálló tekintet sóvárog. Ez az érzés semmi más, mint tökéletes szabadság a lények számára, elmúlás, halál nélkül. Ott minden hibátlan kapcsolatban áll a lények lényével, az érzések érzésével, az általunk ismert és nem ismert világok megszámlálhatatlan sokaságának örök és végső javával, Ő a legfőbb minden téren – az örök átalakulásban leledző gyönyör.

A mindenség minden egyes szegmense a gyönyör egy fajtája, s tudjuk, a valóban áldott világmindenség végső oka Isten. Vagyis Ő, az ezerszer áldott is gyönyör, méghozzá a gyönyörök gyönyöre. Ő az életteremtő orgazmus, ahol a halál nem megsemmisülés, hanem az örök élet folytatódása Istenben. Időbeliség ott nem létezik, mert a kronológia a korlátozottság szimbóluma, márpedig a Legfelsőbbet nem korlátozza semmi. A teremtés is végtelen, semmi sem zárja le, legföljebb a magas mennybolt, ahol az Ezerszer Áldott nyomott hagyott maga után, hogy megtaláljuk Őt. Életadó szellemének örök lenyomata a gigantikus makrokozmoszba imprimálódik, amelyhez képest az ember szinte nem is létezik, de a szemünk előtt rejtve maradó legparányibb mikrokozmoszra is rásütötte pecsétjét. Mérhetetlen könyörületessége folytán azonban az ember számára látható nyomot is hagyott.

Ő a mindenség, de miért tévelyedtünk el háborítatlan békességétől? Miért veszett bele az ember az anyagba, ami csupán a korlátolt elme fanyar gyümölcse? Az emberiség végső hibája a kiszakadás az isteni világból és a belefeledkezés az anyagba. Olyannyira átadja magát az ember a korlátozott dolgoknak, hogy már magasabb rendűnek hiszi magát a természetnél, s az istenadta örök harmóniát összetéveszti a hatalommal és a mindenek fölötti uralkodással. Ennek az önáltatásnak, balszerencsének egyetlen oka van, mint ahogy minden háborúnak, gyilkosságnak és rablásnak is csak egy oka van – az Isten szemében oly utálatos, mocskos és aljas egoizmus.

Az isteni hívás mindenkihez szól: „Feledkezz meg önmagadról, s gyere! Olyasmire tanítalak, amit senki mástól nem kaphatsz meg! Én vagyok a végső szeretet, mindent és mindenkit szeretek, s én megtanítalak erre a szeretetre. Át meg átitatom szívedet isteni érzésekkel, amikre földi halandó nem taníthat. Légy a társam, s reád száll az áldás: bennem megleled örök és korlátlan szabadságodat. Az én örök szabadságomnak nincsen határa, s a te szabadságodnak sem lesz korlátja. Hagyd az anyagot, jobbat adok én néked annál! Olyasmit, ami az érzéseken szövődik, a végtelen érzésekben. Végtelen mód átérezhetsz engem, én ezt az ajándékot adom néked.”

Az egoizmus a legnagyobb akadály, amely elválaszt Istentől, s az anyagi gyűjtögetésre sarkallja az embert. Csakhogy a világon minden önmagában áll, érzéseinken kívül nem birtokolhatunk semmit. Érzéseink pedig kétfélék: elemiek vagy isteniek. Az ember elemi igényei a jó társaság, finom étel, a kényelem, a testi szerelem, pénz, hírnév, amik az isteni érzésekben semmivé foszlanak, nem is léteznek. Az isteni érzések másfélék, az ember a végtelen és magasztos égbolt részének érzi magát, s megleli a maga teljes és tökéletes szabadságát. A végtelen Isten parányi részének kezdi érezni magát, akin keresztül mégis végtelenné lesz. Jöjj az isteni világba!

2005/42.