Férfi és női elv az óind filozófiában

Az emberi gondolkodás mindig is kereste az analógiákat saját élete és a mindenség léte, illetve az isteni dimenziók között. Ég atya és Föld anya közös gyermeke az ember, s az olümposzi istenek emberiek, nagyon emberiek, mintha titáni tettekre termett, halhatatlanná vált halandók volnának csupán.

A tudományos vizsgálódást évszázadok óta áthatja az evolúciós szemlélet: az alacsonyabb rendűtől haladunk a magasabb rendű felé, a sötétségből a világosság felé. Ez egy kozmikus cikluson belül meglehet helytálló szemlélet, de ha az életet a dolgok hullámtermészete alapján képzeljük el, a felszálló ágat leszálló ág kell kövesse, vagyis a “fejlődés” nem mindig az alacsonyabbtól tart a magasabb felé. A hegycsúcsra is néha völgybe alászállva jut fel az ember.

Az evolúciós szemlélet a vallástudományban is teret nyert, s így sematikusan vázolják föl az ember spirituális-szellemi fejlődésének vonalát, a természeti erők hiedelmétől a totemisztikus imádatig, a mitikus természetvallástól az antropomorf istenképig, ezen belül a sokistenhittől az egyistenhitig, majd tovább a személytelen végső princípiumba vetett hitig, a legvégső stádium pedig talán a természettudományba vetett hit, illetve a hit kiiktatása?

Az efféle lineáris gondolkodás meglehet, alkalmas az objektum vizsgálatára, de aligha alkalmas a dolgok szellemének megragadására. A holisztikus, egészleges szemléletmód inkább alkalmas erre. A tapasztalat is azt igazolja, hogy a különböző vallásos jelenségek egyszerre, mellérendelőleg vannak jelen.

“Amint fent, úgy lent” – szól a hermészi mondás, s a misztikus látásmód feltárja ennek rejtelmeit. Ha a világmindenség egyetlen végső forrásból származik, akkor a metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel. A szellemi-vallási pluralizmus is erre a közös forrásra vezethető vissza, a kérdés csupán az, egyik-másik folyamatnak milyen mélységben sikerül megragadnia az Abszolút Igazságot? A nyugati, természettudományos szellem számára az eleven test is holt anyag csupán, míg a spirituális szemlélet számára a holt anyag is eleven test.

A jóga bölcselete a fent és lent viszonyáról kétféle nézetet fogalmazott meg. Az óind bölcselet ismeretelméleti ágában (védánta) tapintható ki leginkább e két szélsőséges nézet. Az úgynevezett nem-kettős (advaita) védánta szerint “lent” valójában nincs is, a világ puszta káprázat, a jelenségekkel és a személyiség tudatával együtt valótlan. Ehhez az abszurd gondolkodásmódhoz képest a másik nézet, a személyes Istent imádó, és az egyéni lét örö voltát hirdető dualista védánta iskolák a tükörkép hasonlatot vallják. Eszerint a földi világ az éginek a vetülete, eltorzult tükröződése. Így a világ jelenségei mintegy kópiái az eredetinek, s a világban nem létezhet olyasmi, aminek ne volna meg az isteni előképe.

Joggal nevezik ezt az iskolát dualistának, amely a szent kettősségben ragadja meg a mindenség lényegét. A tükörkép-világban a kettősségek az ellentétpárokban mutatkoznak meg – hideg-meleg, jó-rossz, fény-árnyék – egymást feltételező, de gyakorlatilag kibékíthetetlen szembenállásban. Ezzel szemben az égi világban a kettősség nem ellentétként, hanem a harmónia szükségszerű összetevőjeként van jelen, alkotó és termékeny módon valósul meg az egység a sokrétűségben. A dualitást tehát nemcsak az Isten-ember, abszolút-relatív, vagy égi-földi viszonylatában tételezik, hanem az abszolút síkon belül is relációról, azaz viszonyrendszerről beszélnek. A viszonyt feltételező dualizmus egyik legszembeötlőbb területe a nemek különbsége. Anyagi síkon a nemiség hihetetlenül erős biológiai és faji meghatározottság, ami a természet minden vetületében benne rejlik, sőt a magasabb természetre is érvényesnek tekintik.

Ennek a szemléletnek ezernyi megnyilvánulásával találkozunk, s nemcsak az indiai világszemléletben. A kereszténység maszkulin istenképét szervesen egészíti ki az istenanya, Mária kultusza. A kínai jin-jang kettős cseppformája egymásba ölelkezik, sőt fejrészében az ellentétpár magját is magában hordozza: a feketében fehér petty, a fehérben a fekete. A Nap fényes és maszkulin, a Hold hűvös és feminin. A férfi olyan, akár a villám – azaz egymagában is megállja a helyét –, a nő viszont olyan, akár a lótusz, azért nyílik, hogy kelyhébe fogadja a döngicsélő méhecskét. A buddhizmus ikonográfiája is ismer fekete és fehér férfi-női alakot, illetve kettejük egységét.

A hinduizmust is szervesen át meg áthatja a dualista szemlélet: föld és ég, anyag és lélek, a világ megnyilvánult és visszahúzódott állapota (vjakta-avjakta), egyéni lélek és Felsőlélek (átman-Paramátman) csak néhány példa. Feltétlenül említésre méltó a tudás és a bölcsesség kettőse (gjána-vigjána), illetve a kinyilatkoztatás és a szent hagyomány (sruti-szmrti) párosa, amik egy-egy kategória fokozatait tükrözik. Ide sorolható az illúzió (májá) felosztása is, melynek durvább vetülete az Istentől elválasztó nagy káprázat (mahá-májá), eredeti vetülete pedig az Istennel összekötő kapocs-káprázat (jóga-májá), amely éppen az isteni fenség elrejtésével teszi közvetlenebbé ember és Isten viszonyát.

A női-férfi princípium a dualizmus másik nagy területe. A Siva-hívők misztikája a szanszkrt nyelv hangzókészletében is ezt a dualizmust fedezi föl: a magánhangzók energia-természetűek, azaz saktik, az isteni tudás, akarat és cselekvő erő megnyilvánulásai, a mássalhangzók pedig az objektív anyagi világ princípiumait, a tattvákat szimbolizálják. Legszembeötlőbben azonban a hindu pantheon tükrözi a férfi-női jelenlétet. A nemek szerinti tagolódást a földi, az égi és a transzcendens síkon is értelmezik. A földön férfi és nő, az égben a kozmikus feladatokat ellátó férfias fénylények és párjaik, abszolút síkon pedig a maszkulin végső forrás, vagy Isten, s a mindenségként kiáradó női energiája. A világpusztító Siva mellett mindig ott a párja, Déví, az istennő, Brahmát, a kozmikus felelőst a tudás és ékesszólás istennője, Szaraszvatí kíséri, a világmindenséget fenntartó Visnu mellett pedig a szerencse istennője, Laksmí áll. A férfi-nő koncepció egyfelől szimbolikus, a teremtő erőt, s a kiáradó eredményt jelképezi, amit a szeretet aktusaként is felfoghatunk. A Nap (Visnu) titka a szeretet, aminek gyümölcse az élet, s az élet titka szintúgy a szeretet, amely örök életre szüli az embert. Ennek az isteni szeretetnek a legszebb kifejeződése a feketés bőrű ifjú, Krsna, és a holdsugárhoz hasonlatos ezüstfehér Rádhá szerelme. Krsna a szépség Istene, Rádhá pedig a szeretet istennője. Az örökifjú hősben ismerik föl az Abszolútum végső vonásait, amikre saját szeretet-energiájának megszemélyesítője, Rádhá reagál.

Jellemző a hindu bölcselet költőiségére e végső isteni tulajdonságok megfogalmazása. Az Abszolútnak abszolút sok vonást tulajdonítanak, azaz megszámlálhatatlanul sok vonást. E mérhetetlen halmazból emelnek ki hatvannégy tulajdonságot, melyek közül jónéhánnyal az ember is rendelkezhet. Ez is tükrözi a mindenség összes elemének szerves összefüggéseit. Az emberi/isteni tulajdonságok teljességét – a hatvannégyből ötvenet – Brahmá, a kozmosz első teremtett lénye birtokolja. Nála többet Siva, nála is többet – hatvanat – Visnu.

A fennmaradó négy tulajdonság, Krsna sajátságai jól tükrözik az áhítat jógájának hihetetlenül esztétikus és rajongásteli istenképét, ami messze túlmutat a haragvó, netán büntető, de még a teremtő Isten koncepcióján is. Krsna végső tulajdonságai tehát: csábítóan vonzó környezete, nektárédes kedvtelései, bűvös fuvolaszava s végül páratlan testi szépsége. E vonásokra egyedül az isteni szeretet, vagyis Rádhá képes reagálni. Az áhítat útjának végső eszménye tehát szépség és szeretet, Krsna és Rádhá, ami a férfi-női dualitás isteni tisztaságú, emblematikus ősképe.

Különösképp tanulságos az isteni tulajdonságok mélyebb magyarázata. Krsna sosincs egyedül. Hiába monoteisztikus a róla alkotott felfogás, környezetében mindig ott vannak hívei a bhakták, akik maguk is az isteni energia megnyilvánulásai. Környezetét Krsna szerepei szerint más és másféleképpen képzelik el. Uralkodóként pompás udvartartás veszi körül, hercegként megküzd az igazság győzelméért, eredeti helyzetében azonban idilli környezetben, pásztorok közt él, s maga is egyszerű életmódot folytat hívei körében. A szanszkrt guna szó tulajdonságot, vonást, köteléket jelent, ami szimbolikusan az örök társak mélységes szeretetét és ragaszkodását jelzi, amely “megköti” Istent, mádhurja pedig édességet, édes ízt jelent. Más magyarázók guna-mádhurja helyett préma-mádhurját említenek, vagyis az istenszeretet édességét, melynek megtestesítői Krsna tiszta hívei, lényegét pedig a hívek rajongása adja. Krsna környezetének édességére Rádhá a szavaival reagál, vagyis magasztalja a bhaktákat. Krsna játékai, kedvtelései egy aktív Istent mutatnak, aki helyrebillenti az igazság megbomlott egyensúlyát, megvédelmezi és fölszabadítja híveit, megfenyíti a gonoszokat. Ezzel a hétköznapi vallásosság alapelveit szilárdítja meg, legfőbb hivatása azonban nem ez, hanem híveinek megörvendeztetése. Krsna kedvtelései magasztosak és csodásak, egyszerűek és szeretetteljesek, vonzóak és meghökkentőek – nem csoda, hogy Rádhikának néha elakad a lélegzete a meglepetéstől. A nektárédes kedvtelések azonban elrabolják az ember szívét, s így egész életét (prána) Istennek szenteli, sőt, az isteni játékok jelentik számára a természetes lételemet. A kedvtelések elbeszéléseinek hallgatása napi gyakorlat a bhakták számára, ugyanakkor meditatív célállomás is, hiszen éppen ezekbe a meghitt isteni játékokba szeretnének bebocsátást nyerni.

Krsna emblémája a fuvola, pásztorfiúként ezzel terelgeti a legelésző borjakat. Ez az áhítat jógájának szelíd metódusát is szimbolizálja, nem a klasszikus jóga szigorú aszkézise, hanem a szívbéli önátadás, a rajongás és a szeretetteljes szolgálat a bhakti-jóga eszköztára.

Krsna tehát muzikális Isten, azonban az egyszerű fuvolaszóban benne cseng a világot rendező isteni hang, a logosz, a mantra is. Ám a fuvola nemcsak a jószágok terelgetésére való: Krsna ezzel a muzsikával hívja csatlakozásra híveit. Krsna fuvolájának fejezeteket szentel a Purána irodalom, magasztalva a hangszer dicső helyzetét. Krsnának több fuvolája van, az egyszerű nádfuvolától a díszes, drágaköves, vagy éppen márványból faragott hangszerig. A fuvola szavára Rádhiká hallása reagál, messziről is meghallja a hívogató dalt, egyben maga is jártasságot mutat a művészetekben.

Minden egyéb tulajdonságán túl azonban Istent a végső szépségben, a mindent lenyűgöző gyönyörűségben ragadják meg. Ez az áhítat jógájának utolsó szava az Abszolútum tulajdonságairól. Istent nem testetlen princípiumként képzelik el, hanem transzcendens, múlhatatlan formában. A rúpa szó jelentése egyfelől test, másrészt ezüst, sőt, Rádhá-Krsna egyik legmeghittebb szolgájának is a neve. A nemesfém érték, s Krsna testi szépségét Rádhá a látásával érzékeli, le sem tudja venni róla a szemét. Sőt, a hagyomány szerint Rádhá világtalanul született, szemei zárva voltak, mindaddig, amíg bölcsője fölé nem hajolt a látogatóba érkező Krsna…

A férfi-női princípium tehát a hívek eszmei rendszerében is jelen van, s mindennapi életükben is tükröződik. Ezért például a kvalifikált családfőt istenként tisztelik otthon, míg a ház asszonya az otthon istennője.

A továbbiakban összefoglaljuk a férfi-női princípium néhány további aspektusát a hindu pantheon, a buddhizmus, az emberi test, valamint egyéb szempontok vonatkozásában.

B. K. Tírtha
2005/42.