Fordítás vagy értelmezés?

A szanszkrt nyelv precíz szerkezetű, mégis költőien érzékeny. Olykor a különféle – akár egymásnak ellentmondani látszó – értelmezések árnyalják a képet, többféle szempontból megvilágítva azt. A továbbiakban néhány példán keresztül megkíséreljük érzékeltetni az eltérő szövegértelmezésekhez vezető okokat.

Hangzóváltozás

A szanszkrt mondatban a szavak találkozásainál hangzóváltozás lép fel, élőszóban éppúgy mint írásban, a jelenség neve szandhi (“összeillesztés”). Így ha egy szó a betűre végződik, s a mondat következő szava is a betűvel kezdődik, a két magánhangzó á hanggá olvad össze. Ám az összeolvadás eredményeként akkor is á hangot kapunk, ha a két találkozó magánhangzó közül valamelyik vagy akár mindkettő á, s ez már a szöveg többértelműségéhez vezethet. Lássunk egy példát. A nijama szó jelentése szabály, előírás, az ágraha makacs ragaszkodás, az agraha viszont elvetés, nem-ragaszkodás (mindkettő a grah megfog, megragad szógyökből). A nijamágraha szóösszetétel így egyaránt jelentheti mindkét végletet: a szabályokhoz való makacs ragaszkodást és az előírások teljes elvetését. A nijamágraha-tól való óvás így a végletektől távolmaradva az arany közép bölcs meglelésére hívja fel figyelmet, az előírások szellemiségének követésére.

Természetesen egészen eltérő jelentéshez is vezethet az ilyen hangzóváltozás. A Mahábháratában, így a Bhagavad-gítában is Ardzsunát többször említik Gudákésa néven. Vekerdi József fordításában ez Tömörfürtű (gudá-késa), míg Bhaktivédánta Szvámínál a név jelentése: aki úrrá lett az álmon, a gudáká álom, tompaság, tunyaság, és az ísa úr, mester szavak összeillesztéséből.

Szavak eltérő jelentései

A szanszkrt a szavakat igei szógyökökből képzi, átlátható, logikus rendszer alapján. Mégis, a szavak különböző jelentései vagy jelentésárnyalatai komoly eltérésekhez vezethetnek a szövegértelmezésben.

Első példánk a Bhágavata-purána egyik verse (10.25.5), melyben Indra Krsnát szidalmazza, aki megakadályozta a tehénpásztorok néki szánt áldozatának bemutatását. A szöveg és a fordítás így hangzik: vácsálam bálisam sztabdham agjam pandita-máninam krsnam martjam upásritja gópá mé csakrur aprijam. “Fecsegő, gyerekes, szemtelen, ostoba, (mégis) bölcsnek hiszi magát. (E) halandó Krsnához fordulva a pásztorok nem tettek kedvemre.”

Srídhara Szvámí, a XV. században élt jeles kommentátor szerint azonban Szaraszvatí, a tudás istennője fohásszá változtatja e becsmérlő szavakat. A vácsála (fecsegő) szó jelentése szerinte véda-pravartaka, azaz aki a kinyilatkoztatott tudásra, a védára alapozza szavait, ám mégsem öntelt, hiszen olyan akár egy gyermek, bálisa (gyerekes). A sztabdha szó szerint állót, megállítottat, mozdulatlant, így csökönyöst vagy szemtelent is jelent, mert az ilyen ember állva marad, nem hajol meg a felsőbb tekintély előtt. Ha azonban azért marad állva, mert már nincs aki előtt meg kelljen hajolnia, akkor a szó a Legfelsőbb Létezőre utal. Az agja (nem-tudó, azaz ostoba) szó pedig arra utal, hogy nincs aki tudóbb volna nála, előtte semmi nem marad titokban. A pandita-mánin kifejezés összetett szó, a pandita jelentése bölcs, a mánin pedig elképzelő, valaminek vélő, vagy becsült értelemben használatos. Az összetétel így jelentheti azt, aki bölcsnek véli magát, vagy akit a bölcsek tisztelnek. S végül mert kedveli híveit, halandó (martja) emberi alakban mutatkozik előttük.

E példa talán játékos szócsavarásnak tűnik, ám néhány kulcsszó többféle jelentése valóban komoly eltérésekhez vezet a szövegértelmezésekben. Ilyen például az átman kifejezés, mely egyaránt használatos visszaható névmásként(1) (magam), utalhat a transzcendens lélekre, mely az élőlény legbenső önvalója, a Legfelsőbb Lélekre, azaz Istenre, s jelenthet sajátságot, jelleget vagy intellektust is. Íme egy példa a Bhagavad-gítából (6.25): átma-szamsztham manah krtvá. Az utolsó két szó jelentése: gondolva, az elmét irányítva. Az összetétel végén a szamsztham szó elhelyezkedőt, valahol tartózkodót jelent, esetünkben: ahol a gondolatok tartózkodnak. Vekerdi a fordításában visszaható névmásként értelmezi az átman szót: “gondolatait csak magára irányozza”. Bhaktivédánta Szvámí szerint azonban az átman a Legfelsőbb Lélekre utal: “elméjét egyedül a Legfelsőbb Lélekre rögzítse”. E megoldás egy korábbi versre (6.14) utal vissza, melyben Krsna így szól a jóga gyakorlójáról: “szívében Rajtam meditáljon, s Engem tegyen élete végső céljának”. S talán már meg sem lepődünk, ha a különböző értelmezési iskolákhoz tartozó neves kommentátorok többsége, mint Sankara (VIII. sz.), Rámánudzsa (XI. sz.), Madhva (XII. sz.) és a már említett Srídhara Szvámí (XV. sz.) is egy újabb értelmezést választ, mely szerint a gyakorló “gondolatait rögzítse az önvalóban”, az átman szót az élőlény transzcendens legbenső lényegeként értelmezve.

Hasonlóan többértelmű kulcsszó a bháva, jelentése lét vagy érzelem, vagy a rasza, nedv, lényeg, íz, szeretet, vonzalom jelentéssel. A szövegértelmezés szempontjából e szavak valóban nehézséget okozhatnak, kérdéseket vetnek fel, más oldalról nézve azonban mély tanulságot hordoznak. Pánini (Kr.e. IV. sz.) a jeles nyelvész szerint a szanszkrt tanulmányozásával a világ összefüggései tárulnak fel a kereső előtt. Talán arra is gondolt, hogy a szavak önmagukban is egyes fogalmak mélységes összetartozására irányítják figyelmünket. Így elválaszthatatlan lesz a lét és az érzelem, vagy a valódi lényeggé a szeretet válik.

Természetesen fordítási nehézség adódhat abból is, hogy az ind tradíció fogalmai nem feleltethetők meg egyértelműen a mai nyugati gondolkodásban használatos fogalmaknak. Talán a legérzékletesebb példa erre a dharma szó, melyet fordítanak erényként, vallásként, törvényként, jogként is. A szó tulajdonképpen a dhr (fenntart) igéből származik, s a világrendnek azt az egységes szövetét jelenti, mely áthatja a mindenség minden elemét, keresztül-kasul, miként a szövetet a lánc- és vetülékfonal.

Szóösszetételek

Míg a nyelvünkben használatos összetett szavak állandósult összetételek, addig a szanszkrtban gyakran egy teljes mellékmondatot alkalmi szóösszetételekkel fejeznek ki, különösen igaz ez a klasszikus szanszkrtra (I. század után). A szóösszetételek sokféleképpen értelmezhetők, s bár fordításkor általában a szövegösszefüggés jól eligazít, mégis maradhatnak kérdőjelek. Ezt illusztrálja az alábbi anekdota is. Egykoron gondolkodóba estek a bölcsek: vajon mit jelenthet Rámésvara város neve? A név két szó összetétele, a ráma szó Rámacsandra, a Rámájana hősének neve, míg az ísvara szó jelentése: hatalmas, úr, Isten. Birtokos szóösszetételként értelmezve “Ráma urát” jelentené, ám Ráma – tudjuk – isteni megnyilvánulás, ki lehetne hát az ő ura? Ellátogattak Rámához, s őt kérdezték. Ez Siva neve – hangzott a válasz – hiszen nagyra becsülöm őt. Hallván ezt Siva elszomorodott: Nem, nem – tiltakozott – csakis Ráma neve lehet, s jelentése “Ráma, aki maga az Úr”. A bölcsek ekkor Brahmához fordultak, ő azonban mellérendelő szóösszetételként értelmezte a város nevét: Ráma és Ísvara (ez utóbbi Siva egyik neve is).

Sugallt jelentés

Láttunk már olyan példát, melyben a szerző szándékosan játszik a szavak, a szöveg többféle értelmével. A költészetnek, különösen a misztikus költészetnek ehhez hasonló kedvelt díszítőeleme a dhvani (hang, visszhang), melyben a szöveg rejtett jelentése fontosabbá válik a közvetlen jelentésnél. Példánk Csaitanja (XVI-XVII. sz.) filozófus költő versének rövid részlete: sréjah-kairava-csandriká-vitaranam. A szöveg elsődleges jelentésében egyfajta éjszaka virágzó lótuszvirágról szól (kairava), mely a holdsugár (csandriká) érintésére nyílik: “szebb az esti lótusz, melyet a holdsugár nyitogat”. A lótuszvirág jelentésű kairava szó további jelentései játékos, hazárdőr, csaló, így Krsnára utal, aki szélhámosként elcsábítja Vradzsa fejőslánykáit, majd csalfán magukra hagyja őket. Csandriká Krsna kedvesének, Rádhikának egyik neve, így a szöveg sugalmazott jelentése szerint Krsna, Isten szép, ám igazán széppé Rádhiká szerelme teszi.

Jegyzetek:
(1) Érdekes adalék, hogy az arab naszf  szó szintén kettős értelemű, használatos visszaható névmásként, valamint a lélek alsó, állati, gonosz, szenvedélyteli felére utaló kifejezésként. Míg a szanszkrt önmagára nézve a transzvendens részt látja, az arab a leküzdendő vágyakkal teli lelket.

42/2005.
Andrássy Csongor