Drágakövek

Az alábbiakban a drágakövekről szeretnénk értekezni, de tudnivaló, hogy a drágakövek az arany foglalatban csillognak a legszebben … A nagy keménység, a pazar színjáték, a fénytörés káprázatos pompája és a ritka előfordulás tette oly becsessé a drágaköveket. Ékszereket már az őskori sírokban is találtak, s Egyiptom és a klasszikus görögség is rajongott a kövekért. A kővésés művészetét az egyiptomiak, babiloniak és asszírok is nagy készséggel művelték, de tökélyre a görögök vitték. Ezek a gemmák puhább drága- és féldrágakövekből készültek, míg a szegényebbek részére üvegpasztából csináltak lenyomatokat a vésetekről.

Hajdanán India a drágaságok, a mesés gazdagság, a maharadzsák dús keleti pompájának volt a birodalma. Ma nem így tarjuk számon Indiát, s jó ideig az első képzettársítás a nyomor, az éhínség, az elmaradottság volt Indiával kapcsolatban… Pedig ma India a világ második legnagyobb lélekszámú országa, a legnépesebb demokratikus állam, a hetedik ipari hatalom, űrprogramot és atomtechnikát alkalmaz, szoftver nagyhatalom. Nyugati normák szerint is komoly gazdasági potenciál India, s a hihetetlen nagy piaci lehetőségek nem hagyják érintetlenül a globalizálódó piacgazdaságokat. A drágakövekről szóló, látszólag ártatlan eszmefuttatás azonban azt is sejtetni engedi, hová vándorolt India természeti kincseinek jó része, hogyan lett a mesés gazdagságból – fejlődő ország?

Az óind hagyomány áldásnak tekinti a gazdagságot, a természet anyaöléből származnak a drágakövek, a tenger kincsei az igazgyöngyök. Szanszkrt nyelven a drágakő ratna, azaz ’adomány, ajándék’, mert a drágakő a félistenek ajándékaként, emberi erőfeszítés nélkül terem. A drágaköveket tartják az ásványok legértékesebb és legnagyobb hatású kincseinek.

A drágkövek mitikus eredetéről a Puránák történetei szólnak. A halhatatlanság elixírjét a félistenek és démonok együttes erővel igyekeztek megszerezni az ősóceánból, s miközben a kozmikus tejóceánt ’köpülték’, számos érték került a felszínre, köztük a drágakövek is. Ilyen ős-drágakő volt a kausztubha-ékkő, amit Visnu vett magához, s a mellkasán visel, valamint egy ékköves fülönfüggő pár, amit Aditinek, a félistenek ősanyjának ajándékozott. Az óceán kincseinek kiköpülésében nagy szerepe volt Vászuki kígyónak, így szolgálatai fejében neki, illetve birodalmának tömérdek drágakő jutott. A Nága birodalom legendás fővárosa, Bhógavatí útjai drágakövekkel voltak kirakva.
A végtelenséget szimbolizáló kozmikus királykobra, Sésa kiterjesztett csuklyája Drágaköves-sziget (mani-dvípa) néven ismeretes, olyannyira gazdag drágakövekben. A mitikus ékkövek királya a gondolat-kő (csintámani), amely minden vágyat teljesít. Hasonló különlegesség az isteni-kő (divja-ratna), amely Brahmáé volt, majd Indra paradicsomába került, s ugyanúgy teljesíti a kívánságokat. Egy másik mitikus drágakő a Nap-kedvence (szúrja-kánta), ami koncentrált napsugárból áll, roppant gyógyító ereje van, különösképp a hideglelés ellen hat. A tűzistennek, Agninak szentelt égő-kő (dahana-upala) lázcsillapító hatású, a Hold-kedvence (Csandra-kánta) pedig hűsítő hatású, lévén holdsugárból való.

A misztikus csillagászati számítások szerint a szvasztí csillagálláskor a tengerre hulló esőcseppekből igazgyöngy, a kígyó fejére hulló cseppekből pedig drágakő lesz. A Puránák a drágakövek kasztjairól beszélnek – például bráhmana- vagy súdra rubin –, s akárcsak a világ más tájain, a maga nemében a legjobb, legértékesebb dolgot nevezik drágakőnek. Vikramáditja király, a nagy műpártoló kilenc kiváló udvari költőjét is kilenc ékkőnek nevezték. A drágakövek tudományát (ratna-paríksá) Buddhabhatta és Nárájan pandit híres középkori munkái taglalják.

Öt, kilenc, vagy tizennégy drágakövet tekintenek a többinél is kiválóbbnál. A kincsek félistene Kuvéra, akinek kincstárában kilenc misztikus drágakő (nidhi) található. Innen ered a kilenc kivételes drágakő gondolata is.

A kilenc ékkő (navaratna) az alábbi: igazgyöngy (mani, muktá), rubin (padmarága), krizopráz (vaidurja), berill (góméda), gyémánt (vadzsra), korall (vidruma), keleti topáz (mánikja), smaragd (marakata) és zafír (nila). Más csoportosítás szerint a krizopráz helyett a hegyikristály (szphatika), a berill helyett pedig egy nehezen azonosítható, a Himalájából, az Indus-folyóból származó drágakő szerepel.

Az igazgyöngy szerves eredete ellenére is a drágakövek közé számít, s Visnu könnyének, illetve Siva magjának is tekintik. A smaragd hathatós ellenméreg, a rubin (padmarága jelentése: a lótusz szenvedélye) a kövek királynője. Egy szép rubinkövet sosem szabad egy hitvánnyal együtt viselni. A rubint a Kuruk szerzeményének (kuruvinda) is nevezik, ebből ered a hindi kurund szó, illetve a magyarban is ismeretes korund – ez a rubinnal és a zafírral egy csoportba tartozó kemény ásvány.

A hindu hagyomány szerint a drágakövek magukba sűrítik a bolygók és égitestek hatását, ráadásul a Föld méhének láthatatlan sugaraiból kristályosodnak ki.

Indiában a családi ékköveket idegenek szinte nem is láthatták, és csak kivételes alkalmakkor viselték őket, akkor is csak rövid időre. Nemzedékeken keresztül öröklődtek ezek az ékszerek, s még a legnagyobb anyagi ínség idején sem bocsátották őket áruba. Olykor előfordult, hogy templomoknak ajándékozták a drágaságokat, hogy az oltár szobrait ékesítse.

A személyes ékszereket gyakran vagy szinte állandóan viselik, de csak az a személy, akié az adott drágaság. A személyes ékkő színe változásával figyelmeztet a közelgő veszedelemre, avagy jó szerencsére: ha elsötétedik, nehézség várható, ha kivilágosodik, minden jóra fordul.

A drágaköveket misztikus hatásaik miatt is nagyra becsülték. Gyógyító, erőt adó, baljós befolyásokat elhárító hatást tulajdonítanak az ékköveknek. Amulettként is viselnek köveket, sőt nagy ritkán porrá zúzva és italban elkeverve belsőleg is használják. A kilencköves ékszert – a kilenc említett drágakő felhasználásával készült ékszert – különösen hatásosnak tartják. A türkizről úgy tudják, a kígyómarástól véd, az ónix pedig démonűző hatású. A porított igazgyöngynek gyógyhatást tulajdonítanak. Jó orvosság ez a gyönge szemre, sőt, az embrionális gyöngyök a lepra ellen is hatásosak – mondják az arab források.

Más köveknek baljós hatást tulajdonítanak, de bizonyos jelek mind az áldásos, mind a baljós hatásokat erősíthetik. Ezért tartják fontosnak a kövek alapos szemrevételezését, mielőtt személyes használatba vennék. A világos árnyalatú kövek esetében – elsősorban a gyémántokban – az alábbi hibákat sorolják fel: 1) karcolás (rékhá), ami mérgezést vonz, sőt, kígyó- vagy skorpiómarás veszélyének teszi ki a viselőjét; 2) csepp (bindu), sötét vagy vérszínű petty, ami a viselő életét és vagyonát veszélyezteti; 3) repedés (ccshéda), ami barátok vagy más szerettek elvesztését vonja magával; 4) folt (kalanka), ami megvetést, személyes jó hír romlását eredményezi; 5) varjúláb (kákapáda), egy pontból kiinduló repedések, karcolások, ami pusztulást és halált hoz; 6) hasadás (trasza), a kő teljes repedése, ami nagyon baljós jelnek számít és még Indrát is letaszíthatja trónjáról.

A sötét árnyalatú köveken, elsősorban a rubinokon a következő jeleket azonosítják: 1) kettős árnyalat (dvicshája) – barátok halálát jelzi; 2) deformáció (virúpa), mint egy madárláb-forma – megaláztatást vonz; 3) erőszak (szamvégá) – a hasadékszerű jel fegyveres sebesülést von magával; 4) tejesség (aszóvana), ha a kő olyan, mintha tejbe mártották volna – bajt, veszedelmet vonz; 5) mézcsepp (kókila) – veszélyezteti a hírnevet, a vagyont és az életet; 6) színvesztés (dzsara) – pénzügyi veszteséget eredményez; 7) füstösség (dhúmra) – villámcsapást vonz.
A drágakövek királya a gyémánt. India régóta híres gyémántjainak nagyságáról és pompás ragyogásáról. A gyémántokról Marco Polo azt jegyezte fel, hogy Madras vidékén áradások után a folyómedrekben bőséggel találni drágaköveket. A Szindbád történetekben megörökített húscafatos kincsszerzést is megemlíti, miszerint a gyémántkutatók húsdarabokat hajítottak a meredek szurdokok mélyére, amik rátapadtak a gyémántokra. A sasok leszálltak a mélybe, elragadták a koncot, s vele együtt a drágakövet is. A kincsvadászok aztán kiáltásaikkal elriasztották a madarakat a bércről, s megszerezték a kincseket. Plinius és más antik szerzők azt tartották, hogy a gyémántokat kecskevérrel lágyították volna meg. Ezek az elképzelések azt a szokást sejtetik, hogy a bányák megnyitásakor állatot áldoztak, ezzel akarván kiengesztelni a kincseket őrző szellemeket. Később a Goa partvidéken megtelepedő keresztények kaparintották meg a drágakőkereskedést, az indiai gyémántbányákról pedig Tavernier francia utazó számolt be elsőként a XVII. század közepén. Az indiai gyémántlelőhelyek három vidéken találhatók: a Dekkán-fennsík keleti részén, a Pennárés Son folyók vidékén – ahonnan a Golkonda gyémántok származnak, másodjára Madras vidékén, főként a Krsná és a Godávari folyó deltájában, valamint Chota Nagpur környékén. Itt fekszenek a pannai bányák, amelyekről egy legendás történet maradt fenn. Egykor egy szent ember érkezett a vidékre, egy oly hatalmas gyémánttal, mint egy kocsikerék. A helybéli maharadzsa meg akarta kaparintani a drágakövet, de az apró darabokra törött, a mostanság talált kövek is ennek a darabkái. A pannai gyémántok általában kis méretűek, viszont annál változatosabb színűek, a víztisztától a tejfehér, rózsás, sárga, zöldes és barnás árnyalatokon át egészen a feketéig.

Chota Nagpur és Sambalpur bányáiból igen értékes kövek kerültek elő. Egy furcsa történet azt mutatja, hogyan szüretelték az indiai „pénztermő fákat” az angolok. Chota Nagpur rádzsája a turbánján viselt egy 40.000 korabeli rúpia értékű gyémántot. Camac ezredes, angol helytartó 1772-ben komoly sereg élén látogatta meg az uralkodót, s azt tanácsolta neki, hogy örök barátságuk jeleként cseréljék el fejfedőjüket: a rádzsa turbánjáért szívesen odaadja kalapját. A rádzsa nem mert ellenkezni, de nem csinált jó üzletet.
Tavernier szerint korának egyik legnagyobb, 20.000 font (1806-os árfolyamon!) értékű csiszolt gyémántja a toszkán nagyherceg birtokában volt, a legnagyobb kő pedig a 900.000 font értékű Nagymogul volt. 1650-ben találták, de a története bizonytalan. Mondják, meglelése után hamarosan nyoma veszett, míg más kutatók a Koh-i-Noor gyémánttal azonosítják. Az utóbbi elnevezés jelentése hegyi fény. A legenda szerint ezt a Mahábhárata egyik hőse viselte, majd 1304-ben Ala-ud-dín delhi szultán megszerezte a málwai rádzsától. Később, 1526-ban Vikramadzsit rádzsától Babar mogul császár fiához, Humajunhoz került Agrában. Humajunnak menekülnie kellett Indiából, s a perzsiai Tahmasp sahra bízta a drágaságot. Végül a Dekkánon Aurangzeb kincstárába került ajándék gyanánt, mert a feltételezések szerint az ő elődeit illette a kő. Úgy tartják, amíg Perzsiában őrizték a követ, kettévágták, s egyik része lett az orosz cári jogart ékesítő Orlow-gyémánt, a másik darab pedig még mindig Perzsiában van. Annyi bizonyos, hogy a Koh-i-Noor gyémántot Nádir perzsa sah 1738-ban ragadta el a mogul kincstárból, majd utódai kezéből végül Randzsit Szingh 1839-ben szerezte vissza. A Dzsagannáth-templomnak adományozta, de tíz évvel később, a szikh uralom végén brit kézre került. Mikor az angolok annektálták Pandzsábot, a lahore-i állami kincstár teljes készletét elkobozta a Brit Kelet-Indiai Társaság. Lord Lawrence felöltőjének zsebébe csúsztatta a követ s teljesen megfeledkezett róla, olyannyira, hogy amikor szolgája néhány nappal később visszaadta neki, azt hitte, értéktelen üvegdarab. Végül Viktória királynőnek ajándékozták, s így a brit koronaékszerek közé került.
Egy másik híres indiai drágakő a Pitt- vagy Régens-gyémánt, amit a világ legnagyobb és legszebb kövének tartanak. Thomas Pitt előbb feketekereskedelemmel foglalkozott, majd később madrasi kormányzó lett belőle. Az értékes követ 10.000 fontért vásárolta, majd 1717-ben az orléans-i hercegnek 133.333 fontért adta tovább. I. Napóleon a kardmarkolata gombján viselte talizmánként.

Az Indiában lévő egyik legszebb gyémánt a Brazíliában 1853-ban lelt Dél Csillaga. Khaderáo, barodai gaikwar vásárolta meg 90.000 fontért, s mielőtt viselni kezdte volna, Ganapati templomában ajánlotta fel. Az uralkodó nyakéken a Dél Csillaga alatt a 45.000 font értékű Drezda Csillaga függ.

Egyes kövek baljós sorsa a tulajdonosaikat is átok alatt tartotta. Ilyen a dél-indiai Kisztna-folyó bányáiból való Hope-gyémánt. Jean Baptiste Tavernier 1642-ben egy templomból lopta el a követ, de nem gazdagodott meg az ügylet folytán. Csúfos bukás lett a sora, nyomorban és száműzetésben halt meg: megvadult kutyafalka marcangolta szét. A követ XIV. Lajos vásárolta meg, majd a szerencsétlen sorsú XVI. Lajoshoz került örökség útján, akit kivégeztek. A Francia Forradalom idején nyoma veszett, majd később egy németalföldi gyémántmetsző, bizonyos Rudolf Flas tulajdonában bukkant fel. Fals fia ellopta a gyémántot, s az apa belehalt a bánatba, míg a fiú öngyilkos lett. Ekkor vásárolta meg egy angol borbély, Henry Hope, akiről a követ elnevezték. Ezután Hope unokájáé lett a kő, akinek felesége megszökött a szeretőjével. A férfi eladta a követ, nyomorban halt meg, hűtlen felesége pedig súrolónő lett. A következő tulajdonos, a New York-i Josef Frankel tönkrement, s a követ a török Abdul Hamid, az ’átkozott’ vette meg. Kedvenc ágyasának ajándékozta, aki viszont főbe lőtte magát, Hamid pedig megbukott és száműzetésbe kényszerült. Ekkor a kő egy görög kereskedőhöz, Simon Montharideshez került, aki családjával együtt szakadékba zuhant és szörnyethalt. Ezután egy francia ékszerész, Jacques Colet lett az új tulajdonos, aki megbolondult, majd az orosz Fjodor Kanyitovszkíj herceg a Folies Berg?re egyik táncosnőjének ajándékozta. Másnap a herceg megölte a nőt, majd őt is leszúrták. A továbbiakban a kő az amerikai multimilliomosnőhöz, Edward McLean feleségéhez került. A mágnásnő fia autóbalesetben, leánya altató túladagolásban halt meg, ő maga pedig elvált és elmegyógyintézetben végezte. Halálakor 1947-ben a Hope-gyémántot Harry Winston New York-i ékszerkereskedő vette meg, aki tíz évvel később, postai úton – három dollár portóval és százötven dollár értékbiztosítással – ismeretlen indokból a Smithsonian Institute-nak adományozta… Talán így akart megszabadulni a szentséggyalázásból szerzett lopott gyémánt végzetes hatásától?

A rubin fő lelőhelye Burma és Ceylon. A kő finomságát nyelvük hegyével tapintják ki az indusok; a legjobb az a kő, amely a leghűvösebb és a legkeményebb. A rubin tisztaságát pedig úgy vizsgálják, hogy viaszdarabbal ragadják meg a legkeskenyebb pontján, s a fény felé tartva megvizsgálják. Az egyik legnagyobb burmai rubint háromfelé hasították; az egyik darabot ellopták, a másik Calcuttába került, a harmadik pedig oly tündöklő volt, hogy az asszony, aki megtalálta, még éjszaka is látta a fonalat rokkáján a drágakő fényében.

Zafírt Indiában a Kaveri és a Godavari folyók völgyeiben bányásznak, valamint Kasmírban. Dzsaipur számít a drágakő-kereskedelem egyik központjának, ahol a feldolgozás is jelentős. A korallt hasonlóképp kedvelik, s mivel az óceánból szerzik, talizmánhatást tulajdonítanak neki. A lilás hegyikristály az indiai ametiszt, a sárgás a füstkvarc. A mogulok is kedvelték a drágaköveket, az achátot, az opált és egyebeket, amiket márványberakáshoz is használtak a delhi és agrai paloták fogadócsarnokaiban, vagy a Tadzs Mahalban.

Végül a tenger kincséről, az igazgyöngyről azt kell tudnunk, hogy természetes lelőhelyei közé az indiai partvidék valamint az Arab-öböl tartozik. Itt már Nagy Sándor kora óta folyik a kitermelés. Megaszthenész követ jegyezte föl, mennyire kedvelték az ókori Indiában az igazgyöngyöt, s Plinius megemlíti a legendát, miszerint a gyöngykagylóknak éppúgy királyuk van, akár a méheknek királynőjük. Ha sikerül a kagylókirályt a hálóba gyűjteni, a telep többi kagylója is jön vele, de ha elmenekül a király, a többieket sem lehet megkaparintani.

Jordanus 1330-ban látogatott Indiába, mikor is a Manáröböl gyöngyhalászait is felkereste. Már ekkor nyolcezer csónakot alkalmaztak. Később, a XVI. században Caesar Fredericke beszámol a gyöngyhalászokról, akik nyolctíz öl (15-20 méter) mélységből hozzák fel a kagylókat. Ekkortájt három-négyezer ember csak a gyöngyhalászatból élt, de igazán szép gyöngyöket csak nagy ritkán találtak. Többnyire selejtes gyöngyök kerültek a felszínre, amiket súlyra adtak el vagy porrá zúztak. A Menár-öböl 1794 táján brit kézre került, s az igazgyöngyökből húzott jövedelem évi 7.000 fontra rúgott. India legszebb igazgyöngy nyaklánca a Scindiah família családi ékszerei közt található.
Erdei Levente

2005/41.