Gondolatok William Blake: Menny és Pokol házasságáról

A tiltott gyümölcs a legédesebb. Ezt tapasztaltam akkor is, amikor a könyvtárban feladatomat félbehagyva először kezembe vettem William Blake verseskötetét. Irodalommal foglalkozom, de sajnos hivatalból. Ezért – paradox módon – ritkán adatik meg az örömelvű olvasás élvezete. Elegem lett, s elérkezettnek láttam az időt, hogy kedvemre mazsolázzak a könyvtár polcain:
William Blake: Menny és pokol házassága
Előhang

Rintrah bőg, a fojtó légbe rázza tüzeit;
Mohó felhőraj száll alá.
Veszélyes ösvényen szelíden járt
Az igaz ember a halál
Völgyében hajdanán.
Rózsákat plántált, hol tövis tenyész
S a kopár táj felett
Mézért döng a méh.

Az ösvényt akkor beültette ő,
S fakadt forrás és folyó
Síron, sziklatömbökön,
S fehér csonton vörösen
Termett az agyag.

Míg a könnyű ösvényről a gaz
Veszélyes útra tért: az igazat
Lökte sivárabb ég alá.

Kígyó setteng, gyűrüzik
Szelíd, alázkodó,
S az igaz tombol a pusztán, ahol
Oroszlán tébolyog.

Rintrah bőg, a fojtó légbe rázza tüzeit; Mohó felhőraj száll alá.
Új Menny kezdődött, harminchárom év telt el a jövetele óta, s most az Örök Pokol is újjáéled. S íme! Swedenborg a sírnál ülő angyal: az ő írásai az összehajtott halotti gyolcsok. Most van Edom uralma, most tér vissza Ádám a Paradicsomba. Lásd Ézsaiás 34. és 35. fejezetét.
Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet.
Ilyen ellentétekből fakad az, amit a vallásos szívű Jónak és Rossznak nevez. A Jó a tétlen, s az Észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység.
A Jó a Menny, a Rossz a Pokol.

Kevés olyan művet olvastam, mely annyira fölvillanyozott és fölbosszantott volna, mint a Menny és pokol házassága. És mivel felbosszantott, igen termékeny és lázadó gondolatokat ébresztett bennem. Nem is történhetett volna másként, hiszen a Menny és pokol házasságát is a lázadó szellem ihlette.

Nem vagyok híve annak, hogy a műveket a keletkezésük korával magyarázzák. Az igazi műalkotások örökifjak és minden korban megérintik az embert, mert valójában ezek az örök igazság kapui. De a Menny és pokol házasságával kapcsolatban mégis fontosnak érzem, hogy egy rövid szellemtörténeti áttekintést adjak, persze az én sajátos nézőpontomból.

Ez a mű 1790 és 1793 között keletkezett. Abban az időben, amikor az ész százada a francia forradalom véres terrorjába bukott. Európa-szerte kezdett megingani a klaszszicista világkép, mely a szellemi lét és a világ harmóniáját hirdette. A XVIII. század vége a romantika első generációjának ideje. A romantika már tagadta a lét és a világ harmóniáját, inkább hittek abban, hogy a dolgok olyanná válnak, amilyennek gondoljuk őket. Ennek a gondolatnak a szerves része az ész által felállított korlátok áthágása. Ez poétikai szinten a műfajok tudatos keverésében nyilvánult meg. Társadalmi szinten pedig a konvenciók áthágásában.

Nagy-Britannia már száz éve túl van ekkortájt saját polgári forradalmán, és mintául szolgál minden európai ország forradalmi törekvéseinek. A tudomány területén szintén vezető szerepet tölt be, hiszen Newton volt az, aki évszázadokra meghatározta a tudományos fizikai világképet. Newton fizikája azt a hitet táplálta, hogy a világmindenség matematikailag kiszámítható, mindent a számok és a mértékegységek határoznak meg. Ez a gondolkodásmód a társadalomban puritánságban nyilvánult meg, és ez jelentette a gondolati alapjait az angol kapitalizmusnak is. Az érzelmek és az emberségesség így hamar kiszorult az új világképből. Blake végül is ezért tartotta Newtont Bacon és Locke után a harmadik legkártékonyabb embernek. Blake azzal vádolta Newtont, hogy megfosztja az embereket a képzeletüktől, és ahelyett, hogy a végesben szemlélné a végtelent, a végtelent szabdalja véges darabokra. Ez Blake szemében a legnagyobb bűn, amit ember elkövethet. Mit jelent ez? A newtoni tudomány arra törekszik, hogy a világot alkotó részeket elkülönítse egymástól, definiálja azokat és a logika segítségével leírja azt a rendszert, amely szerint a világ részei egymásba kapcsolódnak. Ehhez két dolgot kell feltételezni: egyrészt, hogy a világ az értelem segítségével befogható, másrészt, hogy a világ statikus olyan értelemben, hogy a szabályai sosem változnak. Leginkább egy óraműhöz hasonlítható. Itt elérkeztünk a deizmus alaptételéhez, mely azt állítja, hogy miután Isten megteremtette a világot, magára hagyta azt. Az a törekvés, hogy a világ részeit definiálják és szabályait egyenletekben leírják, végül is a világ intellektuális birtokbavételével egyenértékű. Ami kívül esik az értelem határain – például intuíció, érzelem, vágy vagy szent elmélyülés –, az ostobaság, illúzió, erkölcstelenség vagy eretnekség. Az értelem azért nyilvánítja ezeket negatívnak, mert sehogy sem tudja beilleszteni logikai rendszerébe.

A világ görcsös birtokbavételét valójában a félelem, az Istenbe vetett bizalom hiánya motiválja. A fenti gondolkodásmód átterjedt a vallásra is. A vallás dogmák, előírások rendszerévé vált. Isten eszerint maga is egy gép, amely megfelelő viselkedés esetén megfelelő áldásban vagy kegyben részesíti „híveit”. Így vált a vallás puritán bigottsággá. Az értelem tehát magát Istent is az ellenőrzése alá kívánta (kívánja) vonni. Ez valójában vallásos köntösbe bújtatott egocentrizmus. Hamvas Béla ezért nevezte a bigott vallásos emberek közösségét A bor filozófiája című művében az ateisták legsötétebb szektájának. Ezek az emberek a Menny és pokol házasságá-ban erős iróniával angyaloknak neveztetnek. Ezért innentől kezdve az angyal szót idézőjelben használom, mert itt nem az igazi és valóban létező angyalokról van szó, csak Blake-t idézem egy szó erejéig. Onnantól kezdve, hogy az értelem kisajátította magának a vallást, az emberek a hitetlenséget hitnek nézik, az igazi hitet pedig hitetlenségnek. Ezt az állapotot ábrázolja a Menny és pokol házassága előhangja, és az ebből fakadó bizonytalanság, kapaszkodó nélküliség érződik magában a műben. Blake tüchtig „angyalai” képviselik azt a fajta „vallásosságot”, amelyet az előbb tárgyaltunk. Hogy Blake ördögei mit képviselnek, arról a naiv olvasó csak találgatni tud. Népmesékből, innen-onnan megtanultuk, kicsodák az ördögök. Kis, gonosz, bakkecskeszerű lények. Mindenféle ravaszsággal próbálják rávenni a gyanútlan embert, hogy engedjen a bűnök csábításának. Nem hivatalos keresztény forrásokból tudjuk azt is, hogy az ördög vagy sátán bukott arkangyal, aki fellázadt Isten ellen. Ezek az ismereteink azonban csődöt mondanak, mert Blake egyik mondatával egyszer rájátszik ezekre az előismereteinkre, másszor viszont ellentmond azoknak, s mindezt egyetlen koherens szövegben. Pontosan ez bosszantott fel annak idején engem is.

Rendben van, akkor ez az ördög nem az az ördög, akiről eddig én hallottam. Ha nem rossz, akkor csak jónak kell lennie! De a szöveg ezt se engedte mondanom. S egyik pillanatban egyet tudtam érteni a pokol lázadó szellemével, a másik pillanatban – egészen pontosan ugyanabban a pillanatban – viszont nem. Az ördög szózatának minden egyes tételére csak annyit tudtam mondani, hogy van benne igazság, de ez így félreérthető. Majd ezután észrevettem saját magabiztosságomat, és elgondolkoztam azon, vajon az én látásmódom helyes-e? Ezen a ponton a szöveg elérte célját. A szöveg ugyanis ki akarja mozdítani olvasóját sztereotip gondolkodásmódjából. Ez a kételkedés, amit a szöveg előidéz, nem azonos a Descartes-i racionalitás kételkedésével. A racionális embernek szilárd a meggyőződése abban, hogy érzékei pontosak, az azokra alapozott állítások helyesek. Itt viszont az olvasó önmagában kezd el kételkedni, vajon helyesen gondolta-e eddig, s újra és újra kényszerül felülvizsgálni a gondolkodásmódját. A szöveg logikai felépítése is ezt segíti elő. Az egyes emlékezetes ábrándoknak nincsen szigorú logikai szerkezete. Azt az érzést kelti az emberben, hogy az olvasó rendszeresen „elveszti a fonalat” és ráhárul az a feladat, hogy végiggondolja, vajon az új információ hogyan módosítja az addig olvasottakat. Az olvasó felépít egy rendszert magában, de a következő bekezdéstől kezdheti az egészet elölről. Nincs tehát szilárd nyugvópont. Blake állandó mozgásban tartja olvasójának elméjét. Pontosan így dolgozik a Kísértő is. Kirántja a talajt az értelmünk által gondosan felépített rendszereink alól, melynek révén a világot biztonságosnak és kiismerhetőnek látjuk, és amitől magabiztosan mozgunk benne. Mert az ember csak annyit ér, amennyi a magabiztosság elvesztése után marad belőle. Ha ez a maradék nem kielégítő, akkor elbukott, és bukásából okulva újra kell építenie saját magát, s így fejlődik. Aki elrejti magát a bukás veszélyétől, az a belső fejlődéstől rejti el magát. A kiteljesedés útja a végesből fakadó biztonság feladása, és az abszolút végtelen gyönyörűséges látványával együtt járó bizonytalanság felvállalása. Veszélyes az igaz ember útja. A Menny és pokol házassága csak ezen az úton jöhet létre. A műben rossznak nevezett erő viszi az embert ismeretlen vizekre. Ezáltal az addig felépített rendszere összeomlik, de a műben jónak nevezett értelem segítségével építi az ember rendszerét újjá, amely gazdagabb és pontosabb az előzőnél. Így a harmónia helyreáll, de ez a harmónia nem statikus, hanem dinamikus. Mindig bővül.

Blake ördöge a végtelen szemlélésére, befogadására buzdít minket, aminek következtében az emberi lét örök kíváncsiság. Lázadása csak az „angyalok” uralta világban számít lázadásnak. Azért hangsúlyozza a test és a vágyak kielégítésének fontosságát, mert az „angyalok” kettéosztották a végtelent testre és lélekre, jóra és rosszra, vágyra és erényességre, más szóval deréktól lefelé megtagadták saját magukat. Az „angyalok” számára a vágyak és élvezetek világa jelenti a legnagyobb veszélyt, ugyanis ezeket lehet a legnehezebben kontrollálni. Az „angyalok” ezért a vágyakra úgy tekintenek, mint ellenségekre, amitől meg kell szabadulni. Blake jó száz évvel előzi meg Freudot, amikor az Ördög szózatá-ban leírja az elfojtás mechanizmusát. Az ördög valójában ez ellen az elfojtás ellen lázad. Állítása szerint: „Akik elnyomják vágyaikat, azért tehetik, mert az ő vágyuk elég gyönge ahhoz, hogy megfékezzék; s a fékező értelem bitorló módon kormányozza a vonakodókat. A zabolába tört vágy lassanként tétlenné válik, s végül csak a vágy árnyékává halványul.” Egy sötét folt lesz az ember lelkén, mely rosszindulatúvá, dekonstruktívvá teszi őt. Valójában a vágyat csak egy erősebb vágy tudja semmissé tenni.

A mi korunk „angyalai” a romantika és Freud után megfordították ezt a helyzetet. Ők a deréktól fölfelé levő részüket tagadták meg. Ők már nem az intellektusukkal akarják a világot birtokba venni, hanem hedonisztikus tobzódás közepette föl akarják falni azt. A Pokol közmondásai-nak nagy részével, melyek a vágyak kiélésére és a korlátok áthágására buzdítanak, nagyon is egyetértenek. Ezeket az „angyalokat” inkább az olyan közmondások hozzák zavarba, mint például az ilyenek: „Ameddig a madár a maga szárnyán száll, nem mondhatod túlságos magasnak a röptét.”, vagy „A legfenségesebb cselekedet másvalakit magad eleibe tenni”. Vagy ez: „Az önző, mosolygós bolond és a komor, mord képű bolond: mindkettő bölcsnek akar látszani, hogy mértékül szolgálhasson.” De leginkább ez: „A róka gondoskodik magáról: de az oroszlánról az Isten gondoskodik.” Korábban említettük, hogy a világ birtokbavételét a félelem, az Istenbe vetett bizalom hiánya motiválja. Ez a bizalmatlanság a mai napig megmaradt. És mivel korunk „angyalai” bizalmatlanok Istennel szemben, ezért tudni sem akarnak róla, inkább saját magukról gondoskodnak. Az a biztos. De Blake ördöge nem Isten ellen lázad, sőt azt állítja, hogy ő maradt igazán hű hozzá. Akkor hát valójában kit képvisel az ördög? Az én tippem a következő: Blake az Ördög szózatá-nak a végén Milton Elveszett Paradicsomá-ról beszél. Azt írja, hogy Milton amikor angyalokról beszél, bilincsben ír; de szabadon, ha az ördögről. Majd ezt a gondolatsort előre egy bombasztikusnak tűnő mondattal zárja, és ebből arra következtet, Milton valójában az ördög pártján áll. Mivel igazi költő volt. Ez a mondat azonban egészen más színben tűnik föl, ha elolvassuk a Menny és pokol házasságá-nak egy másik emlékezetes ábrándját. Azt, amelyik egy ebéd utáni beszélgetést ír le Ézsaiás és Ezékiel prófétákkal. Ez a rész önmagában megérne egy misét. Hiszen ez a műnek talán a legfontosabb szakasza. Én itt csak arra a momentumra hívnám föl a figyelmet, hogy Ézsaiás és Ezékiel mint költők beszélnek saját magukról és műveikről. Ebből tehát az következne, hogy ők is az ördög hívei? Nos, én azt gondolom, hogy igen, de Isten valódi hívei is egyúttal. Mindez annyit tesz, hogy az igazán hívő emberek soha nem népszerűek, mert mindig veszélyt jelentenek az „angyalok” társadalmára, mely ezen a világon kíván berendezkedni. Blake nagyon magasra rakta a mércét, amikor azt mondta, hogy nem lehet Krisztus igaz híve az, aki nem gyakorol egyetlen művészetet sem.

Úgy vélem, ezeket a gondolatokat fejezi ki Blake későbbi próféciájában is. Itt csak meglebegteti ezeket, hogy zavarba hozza olvasóját, később azonban létrehoz egy önálló mitológiát, hogy a klasszikus és keresztény műveltségünk ne zavarja meg a megértést.

Blake messze túlhaladja a saját korát, és az utána következő korokat is, mert a világ átformálásának, vagy romantikusan szólva, átpoétizálásának kiindulópontját nem az egyénben látja, hanem a magasabb eseményekben.
Kemény András

Földényi F. László: A festészet éjszakai oldala; Kalligram Kiadó, 2004.
A cikkben felhasználtam Szegedi-Maszák Mihály gondolatait.

2005/41.