A tűz
A tűz elem az éter és a levegő megnyilvánulása után jött létre, így rendelkezik azok jellemzőivel: a hanggal és az érintéssel; s megjelenik a forma, a fény, amellyel a dolgok láthatóvá válnak. A Srímad Bhágavatam-ban olvashatjuk: „A tüzet fénye, valamint főző, emésztő, hideget elpusztító, párologtató, éhséget, szomjúságot, evést és ivást előidéző képessége által észleljük.”( S. B. 3.26.40.) A tűz legfőbb jellemzője, hogy fényt és hőt ad. Az Ájur-véda szerint az emésztés is a tűz elemhez kötődik. Ennek a tűznek az ereje – amivel főzünk, fűtünk, látunk, emésztünk – nem más, mint a Legfelsőbb:
„Én vagyok … a tűz heve…” (Bg. 7.9.)
Ha a tüzet fizikai jellemzői szerint vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy lángja egy osztódó struktúra, dinamikusan mozog, változtatja az alakját, érzékeny a környezet változásaira – ahonnan „táplálkozik”, állandó anyagátvitelek színtere, s elenyészik, ha az anyagátvitel megszakad. A természettudományos megfogalmazás eképp írja le az élőlényeket is, bár a tüzet mégsem tartják élőnek. Ezzel szemben a keleti bölcsek személyként tekintenek a tűzre és Agninak nevezik. Ő a Legfelsőbb Személy szája, melyen keresztül az Úr elfogadja az áldozati felajánlást. Szinte mindegyik ősi kultúrában megjelenik a tűz, mint az áldozat színtere. Végig kíséri az embert élete főbb eseményei során: születés, névadás, házasságkötés, halál… A tűzáldozat során a tűz az áldozat vivő közege, a parázs fölemészti a föláldozott kellékeket, a láng továbbítja a lelki világ felé a felajánlást.
Ahogy a tűz árasztja a fényt és a hőt, úgy árasztja szét a Legfelsőbb is különféle energiáit a teremtésben. Az élőlényeket pedig a tűz szikráihoz hasonlítják: a szikrák szerves részei a tűznek, nem létezhetnek attól függetlenül, s bár minőségileg egyek vele, mennyiségileg különböznek tőle.
Az anyagi létet az erdőtűzhöz hasonlítják. Öngerjesztő, mint a magától lángra lobbanó bambuszerdő. Az anyagi vágyak végtelenek, nem lehet őket kielégíteni. Még ha egy-egy pillanatra boldogságot is ér el általuk az ember, az anyagi világ kettősségéből adódóan előbb vagy utóbb szenvedés követi azt. A kéj nem más, mint a ghí (tisztított vaj), melyet anyagi vágyaink tüzére locsolunk; ha tápláljuk a lángot, akkor azt nem lehet eloltani (vagy mondhatnánk: olaj a tűzre). Az élőlény pedig akár az éjjeli lepke, akit a tűz sugárzó szépsége vonz, de amikor élvezni akarja azt, a lángoló tűz elemészti.
A tűzet minden elem közül a legtisztábbnak tekintik – a füstje ellenére, amely nem szennyezi be. Tiszta és tisztít, mégpedig úgy, hogy éget. Ahogy a magyar népi bölcsesség is vallja: „A polyva megég a tűzben, az arany pedig ott tisztul.” A tűz minden szennyes dolgot megtisztít, mint ahogy a napfény még a vizeletet is felszárítja. A lelki tudást is ilyen tisztító-tűzhöz hasonlítják, hiszen feléget minden anyagi szennyet.
A lelki tanítómester az, aki a tudás fáklyalángjával nyitja föl a tanítvány tudatlanságtól elvakult szemét. A Legfelsőbbhöz való szeretetteljes közeledés, szolgálat, az Úr Neveinek zengése feléget minden visszahatást, mely az anyagi világhoz köt minket. A megvilágosodás nem más, mint amikor a dolgok láthatóvá válnak. Amikor minden mögött Őt látjuk.
A hagyományban a családi tűzhely az otthon melegét, békéjét, oltalmát, s a hétköznapok állandóságát adja, – amit fontos volt őrizni. Indiában pedig találunk olyan templomot, ahol több mint ötszáz éve őrzik ugyanazt a lángot – mintegy szimbolizálva a lélek és isten ki nem alvó, szeretet táplálta kapcsolatát.
Mindnyájunkban lobog egy belső tűz, ami Tőle jön, amely segíti megtalálni helyünket a világban. Eldönthetjük, hogy az anyagi vágyaink kielégítésére ég a tűz bennünk – mely olthatatlan erdőtűzhöz hasonlatos -, vagy a tudás, az odaadás tüze ég bennünk, mellyel felégetünk magunk körül minden anyagi szennyeződést, s felemelkedünk a lelki megértés síkjára.
Faust Imola
2005/41.
