Kiskunsági Nemzeti Park

Magyarország második nemzeti parkja a Kiskunságban létesült 1975-ben. Kilenc törzsterületből tevődik össze, két tájvédelmi körzet (TK) és tizenhét természetvédelmi terület (TT) felügyeletét látja el mintegy 76000 hektár területen. Természeti értékeinek nemzetközi elismertségét bizonyítja, hogy területének két harmada bioszféra rezervátum, szikes tavai a Kolon-tóval együtt pedig nemzetközi jelentőségű vadvizes élőhelyek.


A törzsterületek jól elkülönülnek egymástól, mivel itt is, mint az Alföld teljes területén az 1800-as évek vízügyi átalakításai megváltoztatták a tájat. Régi vizes élőhelyek tűntek el, helyükön hosszabb szárazság hosszabb vízborítottsággal váltogatta egymást, eszerint alakult a talaj, a növényzet és persze az állatvilág is. Szikes talaj uralja a felszínt errefelé, amely igaz, hogy különlegesség, viszont az addig itt élő flóra, fauna teljesen átalakult, a szélsőséges körülményeket jól bíró fajok telepedtek meg azok helyén, amelyek elhagyták kiszáradó lakhelyüket. Ma már örülünk annak, hogy az itt megtelepedő egyedi fajok miatt európai szinten is híresnek nevezhető ez a hely, a régiek meséiből viszont az derül ki, hogy az ő gyermekkorukban, vagy apjuk, nagyapjuk korában még felhőszám költöttek a mocsarakban, mezőkön, ligeterdőkben a madarak, de nem ám néhány fajta, hanem alig győzték számon tartani őket, csak az egész évben kinn élők ismerték a szárnyas jószágok nagy részének nevét, viselkedését. Számukra a természet részeit alkották a benne élő állatok, növények csakúgy, mint ők maguk.

A régi időkben a hagyomány tiltotta a ma természetkárosításnak nevezett tevékenységet. Ahogy idővel úgy gondoltuk, már ismerjük a világot magunk körül annyira, hogy ne függjünk tőle, elkezdtük a „saját képünkre” való tervszerű átváltozatását. Az ilyen, ember által átformált területeket hívják ma kultúrtájnak, szigorúbb szóval ökológiai sivatagnak. Nézzünk meg egy tábla búzát, kukoricát! Bizony szemet gyönyörködtető látvány a sok zöld, egészen megnyugtatja az embert, ha viszont jó termést és bevételt akarunk, akkor permetezni kell, gyomirtóra, rovarölőre, gombaölőre van szükség, amivel „megvédhetjük” magunkat a természettől. A szántók környékén élő növények, állatok évről évre degradálódnak, mert kiírtjuk az eredetileg ott élő nemesebb fajokat permetezőszereinkkel, helyüket pedig átveszik az igénytelenebbek. A talajból kivett tápanyagot műtrágyákkal pótoljuk, míg az állattartás melléktermékeit a csatornába öntjük, elszennyezve ezzel vizeinket, amit utána szintén tisztítani kell, és így tovább… Felidézve nagyapáink meséit: aki leveri a fecske fészkét, annak leég a háza.

Szükség van hát olyan területekre is, ahol felismerve ezen tényezők veszélyeit, megpróbáljuk inkább segítségül hívni a természetet. Ezek lehetnek a védett területeink. Persze a nagyvárosi ember mindebből nem sokat lát, mit számít egy pár növény, állat, amiknek az utcánkban hírét sem hallani? – hangzik el egyre többször. Kinek hiányozna a báránypirosító, ha nem volna? De aki csak egyszer is észrevette, hogy önmagán kívül is létezik élet, annak nem kérdéses a biodiverzitás fontossága. Próbáljuk legalább azt megőrizni, ami megmaradt!

Mi még így is büszkék lehetünk a pusztára, a mocsarainkra, a „tönkrement”, elvizesedett régi szántókra, amelyek újra benépesülnek nőszirommal, náddal, gyékénnyel, rekettyésekkel, bennük fészkelő nagygodával, gulipánnal, függőcinegével. A zavartalanabb élőhelyeket kedvelik a cankók, kis vöcskök, az embert is elkergető bíbicek. Szürke gémek lépkednek főúri méltósággal, vagy állnak a nádas szélén lesve a halakra, kisebb madarakra. Ritka kanalas gémek szürcsölik a vizet a sekély vízben gázolva, kárókatonák szárítkoznak a kiszáradt fákon. A szikes puszta sem néptelen, bár néhol még az üröm és a veresnadrág csenkesz is lassan hódít új területet magának, a bárányparéj, sóvirág is csak ezen a tájon él szívesen.

Fontos megemlíteni a hüllők és kétéltűek világát is. A nedves réteken, mocsarakban már könnyen találunk mocsári békát, vöröshasú unkát, barna varangyot, szerencsésebb az, aki megpillant a tiszta vízfenékről levegőért felbukkanó tarajos gőtét, estefelé sétálva barna ásóbékával is találkozhatunk. A szárazabb vidéken él a ritka rézsikló, az elevenszülő gyík és a kihalás szélére jutott rákosi vipera (vipera ursinii rakosiensis), mely egyedül itt fordul elő egyre kisebb példányszámban. Sajnos a mára egymástól elszigetelődött populációi, úgy tűnik, nem képesek az önfenntartásra, így mesterséges szaporítással próbálkoznak a szakemberek. Pusztulása nagy mértékben köszönhető annak, hogy az élőhelyeik közti területek lassan kultúrtájjá váltak.

A nemzeti park főbb jellegzetességei közt megemlítendő, hogy a Felső-Kiskunsági szikes pusztán a magukat büszkén kun leszármazottaknak valló emberek ma is szívesen tartják a hagyományos állatokat, amelyek jól megélnek a nehéz körülmények dacára. A Duna-Tisza közének legnagyobb szürke marha állománya itt, Apaj mellett található.

A Felső-Kiskunsági tavak a vidék legnagyobb kiterjedésű szikes tórendszere. Különleges fizikai és kémiai sajátosságai miatt a víz egyedülálló élővilággal rendelkezik. A Duna- Tisza közének legnagyobb összefüggő szikes talajtakarója Miklapusztán található.

A Duna menti síkság és a Homokhátság között kiterjedtebb mocsárvidék húzódik. Ez a terület a Turjánvidék, ami nagy kiterjedésű lápos, mocsaras helyet jelent. Itt volt a régi Duna-meder, ez idővel feltöltődött szerves anyaggal, így tőzeges lápok keletkeztek a helyén. Élővilágára olyan különlegességek jellemzők, mint a mocsári kardvirág, poloskaszagú kosbor, légybangó, szúnyoglábú bibircsvirág, homoki árvalányhaj.

A térség legnagyobb édesvízi mocsara a Kolon-tó, amely mára a feltöltődésnek köszönhetően szinte teljesen növénytakaróval borított vizes élőhely, körülötte láprétekkel, mocsárrétekkel, láperdőkkel. Kiváló élőhely a ritkább állat- és növényfajok számára, pl.: tündérrózsa, lápi csalán, szibériai nőszirom, nádi tücsökmadár, nádi rigó, törpe egér, vidra, menyét.

A Homokhátság területe mutatja leginkább a klasszikus pusztai tájképet. A honfoglalás korától lakott vidék a tatárjáráskor kihalt, majd a török időkben az erdők fogyatkoztak meg drasztikusan, a mezővárosok óriás gulyái, nyájai a talajt tették tönkre, így keletkezett a futóhomok, végül pedig manapság a tanyavilág elszegényedése miatt megszűnik az az életforma, amelyben a régi nomád magyarok igazán magukra találtak. A homokbuckákon a legeltetés elmaradásával megtelepszenek az első pionír növények, így megáll a homok vándorlása, mára már csak kettő van közülük mozgásban. Növényei a homoki csenkesz, a homoki vértő, báránypirosító, naprózsa, és a táj különleges hangulatát adó közönséges boróka. A homokon él a hangyaleső, szöcskék ezreivel találkozunk, madarai közt egyre ritkább a szalakóta és a búbos banka. A bugaci területen hajdan sok állatot tartottak, ma már inkább csak múzeumokban találkozhatunk ennek hagyományaival.

A nemzeti park legkisebb tájegysége az Alsó-Tiszavölgyben levő Tőserdő, mindössze 1038 hektár területű. Kialakulása inkább a Tisza kanyargó folyásának köszönhető. Élővilága ma is őrzi az árterek nyüzsgő életét. A falvak magasabb pontokra épültek, hiszen az Alföld területének harmada állandóan, másik harmada időszakosan víz alatt volt.

A vidéket már csak azért is érdemes meglátogatni, mert az 1998-as téli áradás felfrissítette a környék élővilágát, így egyes vélemények szerint az alpári templomdombról letekintve szinte a honfoglalás-kori Alföld látványa tárul a szemünk elé!

Hoffer Erik

2005/40.