Eszményi nő, ideális férfi

Rámájana, az eredeti költemény

A Ráma királyról szóló történetet Indiában a legapróbb gyermektől a legvénebb aggastyánig mindenki ismeri. A két nagy eposz, a Mahábhárata és a Rámájana epizódjait hallgatják esténként már kiskoruktól fogva, ahogyan mi a  nagyanyáinktól a népmeséket. Tudjuk, sem az eposzok, sem a népmesék üzenete nem mesebeszéd, hanem a kozmikus világrend leképezése, amit a különböző kultúrák más-más eszközökkel fejeznek ki. Az ilyen üzenetek beépülnek tudatunkba és egész életünkben hatnak ránk. Az indus utcaszínházak Ráma és Krsna cselekedeteit mutatják be, a templomok képzőművészeti alkotásain ugyanezek a témák jelennek meg, s India hatalmas mozgóképgyártása is javarészt e történeteket dolgozza fel a legkülönbözőbb variációkban. A több ezer éves kultúra érezhető hatással van az egyre modernizálódó társadalomra. Az időt Keleten sem tudták megállítani, ahogy Nyugaton végképp nem, de a tradíció értékei ott legalább nem vesztek el, mint idehaza már majdnem. Vajon miért maradt meg Ráma, egy ősi mítosz főhőse az örök hűség, erkölcs és szerelem példaképeként?

A Rámájana történetét egy mondatban is megfogalmazhatjuk: Ráma herceg hősies kalandok során szerzi vissza hitvesét, Szítát, akit Rávana, a tízfejű démonszörnyeteg elrabolt.

Ráma életének szimbolikus mondandója azonban nem ilyen egyszerű. A világ egységét alkotó női és férfi princípium szétválása és egyesülése adja a mélyszerkezetet, amely a történet során kirajzolódik. Szítá és Ráma az emberben lévő emocionális és racionális kettősség megtestesítője. Ha elválnak egymástól, szenvednek a másik nélkül, akárcsak az értelmében és érzelmeiben meghasonlott ember, majd végül visszatérnek egymáshoz, hogy a világ rendje újra helyreálljon.

Válmiki, a haramiából lett szent

A hősköltemény szövegéből derül ki, hogy szerzője egy remete szent, Válmiki. Ez a bölcs korábban útonálló rablógyilkos volt, aki feleségét és három gyermekét ezzel a törvénytelen kereseti lehetőséggel tartotta el. Egy nap azonban egy szent embert támadott meg, Náradát, a mindentudó nagy misztikust, aki képességeinek köszönhetően gyakran avatkozott bele a világ lakóinak életébe.

– Miért támadsz rám? – kérdezte Nárada a rablót.

– A mindennapi betevőt keresem meg ezzel a családomnak – válaszolta Válmiki.

– A rablással nagy bűnöket követsz el. A családod az oka a vétkeidnek, s biztosan örülnek, hogy minden nap fényes portékával térsz haza. De hajlandók-e bűneid zsoldján is megosztozni véled? – kérdezte Nárada.

– Biztos vagyok benne – válaszolta meggyőződéssel a rabló, ám Nárada így szólt:

– Ne fogadkozz, hanem menj és kérdezd meg a családodat, mi a véleményük? Válmiki gyermekei és felesége azonban egyöntetűen nemlegesen válaszoltak. Válmiki életében most először szembesült az igazsággal. Könnyes szemmel oldotta el Nárada Muni rabláncát és bocsánatáért esedezett. A bölcs hosszan tanította a rablót az örök emberi eszményekről és az Istenhez fűződő kapcsolat mibenlétéről. A tanítás befejeztével Válmiki ezeréves meditációba kezdett az erdőben, s a Rámájana egyes szövegváltozatai szerint a halál jelentésű MARÁ mantrát zengve merült transzba. Ezáltal is azt kívánta magában tudatosítani, hogy az evilági élet egyszer véget ér, és emiatt nem törődhet csak az anyagi gyarapodással. A sors szerencsés fordulataként, ahogy ajkai ezt a két szótagot zengték, a hang átfordult a RÁMA mantrába, mellyel Isten egy nevét, s egyben későbbi alkotásának főalakját idézte meg. Hosszú meditációja alatt a hangyák hatalmas bolyt építettek teste köré, emiatt lett a neve Válmiki, vagyis „a hangyaboly fia”. Amikor már szent remeteként élt az erdőben, s egy tanítványával sétált, különös jelenségre lett figyelmes. Egy szerelemittas kócsagpárt látott meg, s a következő pillanatban a vörösbóbitás hímet gyilkos nyíl sebezte meg. Olyan hatalmas haragra gerjedt, hogy ajkát egy új versmértékű szózat hagyta el, melyben megátkozta a halált okozó vadászt. Slókának nevezte el az új találmányt. Szinte ideje sem volt arra, hogy eltöprengjen meggondolatlan szavain, amikor Brahmá, a világ teremtő félistene jelent meg kunyhójában, s így szólt:

„Öntsd dalba Ráma mondáját, szépen-hurkolt slókákba fond,
s míg csak hegyek emelkednek, s folyók folynak a föld szinén,
a Rámájana szép verse is világszerte körbe jár,
a Ráma-ének, szépséges versed is szájról-szájra jár.”

Az isteni kegyet és feladatot így kapta meg Válmiki, a nagy szent. Elkezdte lejegyezni hatalmas művét, az eredeti költeményt, amit Indiában kinyilatkoztatott írásként tartanak számon.

Idősíkok és világképek

A hősköltemény keletkezésének idejére vonatkozóan eltérőek a vélemények. A nyugati tudomány Kr.e. 500-300-ra teszi annak a magnak a kialakulását, amelyhez a későbbiekben más történeteket csatoltak. Néhány évszázados eltérések mutatkoznak a nyugati időszámításban is, ugyanis egyes tudósok szerint a mű Kr.u.(!) 100-200 körül került lejegyzésre. Vitaindításra rendkívül alkalmas lehet az, vajon miért gondolkodnak Keleten az időfogalomról egészen másképpen. A hinduk szerint ugyanis a korszakok ciklikusan váltják egymást, s az időkeret, amelyben mi gondolkodunk, számukra csupán kis részlete annak az idődimenziónak, amelyben ők élnek. Négy korszakot különböztetnek meg: Szatja, Trétá-, Dvápara-, Kali-juga, melyek közül az első egy eszményi aranykort jelent, a többi pedig folyamatos leépülését minden jónak. Ez a korszakolás párhuzamba állítható a Hésziodosz által lejegyzett görög korszakokkal (arany, ezüst, bronz és vaskor), de nem feltétlenül jelent azonosítást a két felfogás között. A Kali-juga – görög szóhasználattal élve – vaskor, amelyben ma élünk. A világkorszakok egymás után ismétlődnek, a vaskor után a következő időciklusban újra egy aranykor jön. Az örökkévalóság ilyen szintű megértése abszolút síkon kitágítja a hinduk időkereteit. Ráma a Trétájugában élt, amely korszak az indiai feljegyzések alapján Kr.e. 867100-ig (sic!) tartott, más számítások szerint Ráma megjelenése Kr.e. 4433. február 11-én történt – ami arra utal, hogy az őshonos kronológiában is meg oszlanak a vélemények, s talán a csillagászati világkorszakok és a történelmi Kali-juga fáziskülönbségeit is nyomon követhetjük. Ugyanakkor ne feledjük a ciklikus szemléletet, miszerint az isteni játékok újra és újra ismétlődhetnek a szükséges időpillanatban. A mintegy ötezer évvel ezelőtt keletkezett hindu iratokból tudjuk, hogy ekkor már biztosan ismertek voltak Ráma hőstettei. Mindenesetre az a korszak, amelyben a mű lejegyzésre került, olyan időszak volt, amelyben az emberek között isteni, félisteni és démoni lények jártak, a felső és alsó világ alakjai találkoztak egymással. A hagyomány szerint Ráma uralkodása alatt a Trétákorszak az aranykorhoz volt fogható. Oly magas etikai normák érvényesültek, amik nem engedték meg a hazugságot, s az adott szónak még súlya volt.

A Rámájana történetét át meg átszövik átkok és áldások, amiken kimondásuk után már nem lehet változtatni. Olyan lelki erejű személyek éltek ekkor a földön, hogy szavuk szinte azonnal materializálódott. Az események sodrását éppen ezek a fogadalmak és átkok határozzák meg. Jamának, az alvilág és halál urának nincs hatalma a reá támadó démon, Rávana ellen, mert az elnyerte Brahmá áldását, miszerint egy félisten sem pusztíthatja el őt. Feleségének adott szava miatt Ráma atyja, Dasaratha király is kénytelen száműzni legkedvesebb fiát. A görögöknél Hésziodosz által említett Aidósz, vagyis becsületérzés az, ami az ilyen etikai cselekvésre készteti az eposz alakjait. Munkák és napok című írásában a bekövetkező vaskorban Aidósz és Nemeszisz jelenlétének hiányára utal:

„Akkor a széles térségű földről az Olümposz
orma felé, öltözve fehérbe, elindul, az embert
elhagyván, fel örökké élő isteneinkhez
Aidósz és Nemeszisz: méltó harag és a szemérem,
itt csak a baj meg a kór marad és nincs ellene gyógyír.”

Érdekes módon a Hésziodosz által említett, a vaskor előtti időkre jellemző igazságos megtorlás, méltó harag (Nemeszisz) a hindu eposzban is fő elem. Az egész Rámájana arról szól, hogyan áll bosszút Ráma herceg a nőrabló démoni királyon. Ráma szövetségesének, Szugríva majomkirálynak is segítséget nyújt, akinek testvére jogtalanul bitorolja a trónt. Az igazságnak mindig győznie kell, amit a mai kor embere mesebeszédnek tart, ám egyetemes szempontból az igazság felsőbbrendűsége a világ eszményi rendjéhez illeszkedik.

Szítá, az eszményi nő

A hősköltemény női alakja, Szítá hercegnő a hűséges társ, a tökéletes feleség, az erény megtestesítője. Bizonyos szempontból ő a főszereplője az epikus történetnek, hiszen a történet az ő személye körül bonyolódik, sőt Ráma hősies tetteinek is ő az oka. A hagyomány szerint Szítá valójában a kinyilatkoztatott írások istennője, Védavati, akit Rávana, a gonosz, rettegett démon megszégyenített kéjes ajánlatával.

A Védák megszemélyesült formája, Védavati egy alkalommal fiatal lány képében Visnun meditált az erdőben, amikor Rávana égi járművéről megpillantotta őt. Közeledését a lány visszautasította, s levágta azt a hajfürtjét, melyet a százfejű kígyódémon erőszakosan megérintett. Megfogadta, hogy Rávana vesztét okozza majd, s belső tüzet gerjesztve magában, elhagyta a testét. Lelke legközelebb Dzsanaka király leányaként, Szítáként született meg, s mint Ráma felesége, valóban ő lett a gonosz halálának okozója. Ugyanis Rávana Szítára is szemet vetett, s elrabolta a száműzött herceg szépséges hitvesét. Az eposz fő szála Szítá keresése és visszaszerzése körül bonyolódik, ezzel kapcsolatos Ráma herceg minden kalandja. Az indiai hagyományban a nőre nem csupán mint az egyik nem képviselőjére tekintenek, hanem magára a női princípiumra, a termékenység szimbólumára, az ősanya hiteles képviselőjére. Ezért nevezik anyának, anyácskának (mátá, mátádzsí) a nőket, mert minden leányban és asszonyban az ősanya képét látják. Egyedül a férj tekinthet nőként feleségére, a társadalom többi tagja csak édesanyaként. Ezt az eszményi nőtípust jeleníti meg Szítá anyácska. A hinduk egyik szent könyve, a Bhágavata-purána így ír a királynő jelleméről: „Szítá anya végtelenül engedelmes, hűséges, tartózkodó és erényes volt, és mindig átérezte férje hangulatát. Jellemével, szeretetével és szolgálatával így teljesen magával ragadta az Urat.” Olyannyira ragaszkodott a férjéhez, hogy könyörögve kérte urát, hadd tarthasson vele kényszerű erdei száműzetésébe. Addig királyi pompában élhettek, most nincstelenekként folytatták életüket a dzsungelben, de a hitvesi hűség erejével együtt próbálták kiállni a megpróbáltatásokat. Amikor Rávana elrabolta s birodalmába, Srí Lankára hurcolta Szítát, az a házastársi szeretet segítségével képes volt elviselni a reá váró megpróbáltatásokat, a megalázó fogságot a szörnyeteg irigy feleségeinek háremében. Rávana szándékai egyértelműek voltak, meg akarta szerezni a csábítóan tiszta hölgyet. Azonban egy átok folytán nem tehetett magáévá egy vonakodó nőt, mert nyomban szörnyet halt volna. Így Szítá tisztasága egyedül őrajta múlott: képes-e ellenállni Rávana szemfényvesztő csábításának?

Szítá hűségének és erényének bizonyítéka az a tűzpróba volt, amelyet sértettségében önmaga vállalt fel, amikor kiszabadítása után férje bizalmatlanul fogadta. Az ókori keleti erkölcsi normák szerint, ha egy nő akár csak egy órát is egyedül töltött egy másik férfi házában, tisztaságát már kétségbe vonhatták. Szítá egy évet töltött Rávana palotájában, így a közvélemény joggal vonhatta kérdőre. Ráma sohasem gyanakodott kedvese hűtlenségére, s Szítá sem vesztette el Rámába vetett bizodalmát. Ráma úgy érezte, kedvesének tisztaságát „Rávana éppúgy nem szennyezhette be, ahogy az óceán nem léphet ki soha a medréből”, Szítá pedig tudta, Ráma csakis az erkölcsi rend érdekében teszi próbára, ám valójában nagyon hűséges hozzá, s a szívéből sohasem rekesztette ki őt.

Szítá a sógora, Laksman által rakott máglya lángjaiba vetette magát, s Agnihoz, a tűz istenéhez fohászkodott, legyen a bírája, s oltalmazza meg, ha ártatlansága és szava igaz. Miután Szítát elnyelték a tűzlángok, Agni emelkedett ki a lángokból, karjaiban a földöntúli szépségű nőt tartva. Szítá hűségéhez ezek után semmi kétség sem fért, s a birodalom alattvalói is az erényéről híres királynőt tisztelhették Szítában.

Ráma, a tökéletes férfi

Ráma képében Visnu, a mindenség fenntartó Istene azért szállt alá a Földre, hogy a világ megbomlott egyensúlyát helyreállítsa. Az erkölcsi rend és a vallás alapelveit emberi formában, királyként alapozta újra. Az emberek a rajongásig szerették. Mikor apja, Dasaratha király száműzte birodalmából, az idős bölcsek könnyeket hullatva szaladtak a nyomában, a nép pedig kérve kérlelte, maradjon. Végül az éj leple alatt kellett elhagynia a palotát feleségével és testvérével, hogy az emberek ne akadályozhassák. Visszatérte után, királysága a béke, pompa és harmónia korszakát hozta az emberekre. Uralkodása oly eszményi volt, hogy a hinduk jó része ma is ilyen tökéletes államrendre vágyik, visszasírják Ráma királyságát.

Azonban Ráma nemcsak az ország vezetésében bizonyult kiválónak, hanem férjként is ő az eszmény. Ő képviseli azt az erkölcsi normát, amely változást hozott az indiai társadalom addigi gyakorlatában. Rámát a tökéletes egynejű uralkodóként tisztelik, aki ezzel megkérdőjelezte a többnejűség legalitását, s a házastárs iránti szeretet és hűség eszményét emelte a legfelsőbb helyre. Az eszményi család erkölcsi szilárdságának s az ember veleszületett kényelmi szempontjainak öszszeütközésében az isteni pár cselekedetei az erkölcs győzelmét példázták. Ráma hűségét és szeretetét még az sem ingathatta meg, hogy a társadalmi szokásoknak eleget téve látszólag meg kellett tagadnia párját. Életét felesége becsületének megvédelmezése motiválta, és sohasem tért le erről az útról.

Ráma atyjával szemben is a legnemesebb fiúi erényeket tanúsította: az engedelmességet és alázatot. Mostohaanyjának ármánykodása folytán atyja erdei száműzetésbe küldte őt, noha testvérei közül ő volt a legidősebb, így a jogos trónörökös. Nem panaszkodott a jogtalan bánásmód miatt, hanem engedett atyja utasításának, mert tudta, apja az adott szavának kénytelen eleget tenni. Kaikéji, Ráma mostohája egyszer megmentette Dasaratha király életét, aki ezért szavát adta, megteszi, amit az asszony kíván. A kellő időben Kaikéji azzal hozakodott elő, hogy száműzzék Rámát, s az ő fia, Bharata legyen a trón örököse. Mindannyian elfogadták a kényszerhelyzetet, ám a száműzetés leteltével Bharata visszaajánlotta trónfosztott bátyjának a királyságot. A világtörténelemben gyakori testvérviszályok képe ebben az esetben az ellenkezőjére fordult.

Másik testvére, Laksman elkísérte Rámát az erdei száműzetésbe. Testvéréhez fűződő viszonya, barátsága a férfihoz illő viselkedésben nyilvánult meg: az utolsó csepp vérig kiálltak egymás mellett. Nemegyszer kellett megvédelmezniük egymást, vagy életet lehelni a másikba. Ráma bátorságával, testi és lelki erejével, becsületességével olyan férfieszményt jelenít meg, amely méltó mintája lehet a mindenkori férfinak.

Görög epikus szálak és párhuzamok

Indiában kinyilatkoztatott írásként fogadják el a Rámájanát, irodalomtörténetileg pedig az epika műnemébe tartozó eposzként jellemezhetjük. Érdemes megvizsgálni, milyen jellegzetességei vannak az eposznak általában, s mennyiben felel meg a Rámájana ezeknek a követelményeknek. Vajon az indiai irodalom ugyanazokat az eszközöket használta-e, mint az európai ember által jobban ismert görög eposzirodalom?

Talán legcélravezetőbb az eposzi kellékek áttekintése. Az eposzok elején általában invokáció áll, mely a szerző, illetve énekmondó segélykérése az adott kultúrában megjelenő istenséghez, istenekhez. Hosszabb terjedelmű műveknél a témamegjelölés is lényeges elem, melyben bevezetésként a mű főbb témáinak összegzését kapjuk. A szereplők bemutatása a harmadik kellék, s különösen a harcok elején találkozunk a szembenálló seregek szemléjével.

Az eposz jellemzője az is, hogy a főhős és a többi szereplő valamilyen isteni segítség közreműködésével éri el célját, amely egy egész közösségre, népre jelentős hatást gyakoroló cselekedetek összességén alapul.

Ráma, a főhős, egy isteni avatár, s a hindu szent könyvekből tudjuk, hogy Isten akkor száll alá a világba, ha a vallásos elvek veszélyben vannak és a negatív erők túlsúlyba kerültek. Ráma is emiatt jelent meg a földön: az emberek és a félisteni lények kérésére Rávanát, a szörnyű tetteket végrehajtó szörnyet akarta legyőzni. A görög eposzok félig emberi, félig isteni hőseivel ellentétben Ráma maga a Legfelsőbb Úr a hindu hagyományban, ezért nem volt szüksége más isteni lények közbeavatkozására. Isteni fegyvereit mégis elhozta magával, amik a földön a testvéreiként jelentek meg, szövetségesei, a vánarák pedig emberfölötti erővel és értelemmel megáldott majmok voltak.

Ráma tehát isteni mivoltát rejtve vállalta a héroszi erejű, ám vallásos ember szerepét, a félistenek pedig segítőjéül szegődtek. Természetesen az ellenfél, Rávana is több részről kap segítséget, bár ő sem közönséges emberi lény, hanem az isteni erők ellenpólusaként a démonok világából lép elő. A világpusztító Sívától fegyvereket kapott, Brahmá, a teremtő félisten pedig azzal a keggyel ruházza fel, hogy sem félisten, sem démon nem győzheti le.

A cselekmény főszála mellett megjelenő epizódok, kisebb történetek jelenléte is fontos kelléke az eposzoknak, s a Rámájana is bővelkedik ilyenekben. E közbeékelt történeteket gyakran a szereplők egymásnak mesélik, s bár az epizódok nélkül is teljes lenne a mű, mégis színesítik az elbeszélés menetét.

Érdekes momentum, hogy a Rámájanában egy olyan történettel is találkozhatunk, amely Daidalosz és Ikarosz mondájával mutat rokonságot. Szampáti, egy hatalmas keselyű meséli el élete történetét a Szítá keresésére induló majomhadsereg katonáinak. Nyolcezer évvel ezelőtt madártestvérével, Dzsatájuval együtt hatalmukat élvezve egyre gőgösebbé váltak, s a Nap pályája felé akartak repülni. Öccse mind magasabbra hágott, így a Nap heve miatt szárnyai erőtlenné váltak. Szampáti a testvére fölé repült, hogy árnyékolja őt, ám mindketten lezuhantak. Szampáti egy hegyre esett, ahol egy bölcs azt jósolta neki, hogy sorsa szerint majmokat segítve Rámát kell szolgálnia, s így visszanyeri egészségét. Szampáti sorsa beteljesedett, mert valóban ő mutatta meg az utat Szítá felderítésére.
A görög és az ind történet párhuzama magáért beszél, s érdekes irodalomtörténeti adalék lehet annak a felkutatása, vajon mi lehet a kapcsolódás eredete, melyik vett át motívumokat a másiktól, egyáltalán átvétel történt-e? A Gilgames eposz vízözöntörténetéről például tudjuk, hogy az akkádok vették át a sumérektől az i.e. I. évezred elején, s ők terjesztették el a Földközi-tenger partvidékén. Az ókori kultúrák szinte mindegyikében megtaláljuk a pusztulásmítoszok vízözöntörténetét, a Genezis könyvében (6.9.) éppúgy, mint a Mahábháratában. (III. 187.)

Az eposzokban a szereplőket állandó jelzőkkel illetik, így van ez az „eredeti költemény”-ben is. Rávana jelzője általában a Tízfejű, mivel egy tízfejű, kígyószörny testű démonról van szó. Szítá, a Vidéha-királylány, a telihold- arcú; Dasaratha a népek nagyfényű ura; Hanumán a Szél Urának gyermeke, a Vihar fia, az ugráló nép párduca; Ráma pedig a lótuszszirom szemű, a legkiválóbb íjász.

Hanumán, a feltétlen odaadás mintaképe

A tömérdek szereplőt felvonultató eposz alakjai közül érdemes kiemelni egyet, Hanumánt, a majomharcost. A történelem fintora, avagy Válmikí fricskája, mindenesetre a hősi időkről úgy regélnek, mint mikor egy majom is lovagias jellemekkel bírt, ami különösképp az emberi mivoltából gyakran kivetkőző, állatias módon viselkedő jelenkori ember képével áll szöges ellentétben.

Hanumán nemcsak a gyermekek szeretett hőse, hanem az önfeláldozó barátság mintaképe is. Hanumán már az első találkozásnál Ráma feltétlen hívéül szegődik, és könnyen eléri, hogy a majomkirálynál barátságos fogadtatásra leljen a szövetségeseket kereső herceg. Hatalmas ugrásaival Hanumán képes átszelni a tengert, hogy felkutassa Szítát Srí Lanka szigetén, s az ő irányításával vernek hidat az Indiai-félsziget és Srí Lanka között. Az eposzban megénekelt hídnak érdekes bizonyítéka az a műholdról készült felvétel, amelyen jól kivehetők a ma már tenger alá süllyedt összeköttetés nyomai.

Hanumán humoros alakját az is vonzóvá teszi, hogy majomtermészetéből adódó nagy ereje mellett naiv természete is érvényesül. Amikor például Laksmana a csata során elájul, Ráma Hamunánt hívja segítségül, s a Himalájába küldi őt egy gyógyfűért. Hanumán néhány ugrással megteszi az utat, de mire odaér, elfelejti, melyik gyógynövényre volna is szükség. Így az egész hegyet elviszi Rámának, ami az indiai művészet kedvenc témája.

Játékosságát az ellenséggel, Rávanával szemben tudta a leginkább kibontakoztatni. Egyszer beszökött Rávana palotájába, s ahogy összetekert, hosszú farkán helyet foglalt, magasabbra került, mint Rávana a trónusán. A magasabb ülőhely elfoglalása feljebbvaló jelenlétében a mai napig súlyos sértésnek számít, s Rávana is meglepődött a szeleburdi merészségen.

Majomtermészete ellenére azonban a hinduk a hűség mintaképeként tekintenek Hanumánra. A hős harcos oly elkötelezett híve s szolgája volt Rámának és Szítának, hogy amikor megkérdezték tőle, ki lakik a szívében, mellkasát felnyitva megmutatta szíve kincsét, az isteni párt, Szítát és Rámát.
A mitikus történet s a naiv alak szimbolikus értelmezése ugyanakkor meglepő mélységeket tár föl. Ráma a vallás hagyományos, tisztelettudó, adorációs útját követi. Mielőtt hadba indul, Siva női párjának mutat be hódoló áldozatot, majd átkel az addigra elkészült hídon. Hanumán nem az istenfélelem, hanem a rajongó odaadás útját követi, feltétlen szeretettel imádja Urát, ezért képes átugrani a tengerszorost. Ez a történet kereteibe ágyazott titkos üzenet: amihez a hagyományos, tisztelgő vallásnak eszközökre van szüksége, az akadálytalanul lehetségessé válik az odaadás és isten iránti rajongás spontán érzéseit követő hívő számára.

Kungl Janka

1. Vajda György, Mihály-Pál József, A világirodalom története évszámokban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
2. Vjászadéva, Srímad Bhágavatam, ford. és magy.: A. C. Bhaktivedanta Swami, The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, 1993, 9.10.3.
3. Hésziodosz, Munkák és napok, in.: Trencsényi-Waldapfel Imre, Ember vagy, Műfordítások, Európa Kiadó, Budapest, 1979., 45. old.
4. A szatí néven ismert tűzhalál, melyet az indiai nők férjük halála esetén gyakoroltak, erre a testelhagyásra vezethető vissza. Később degradálódott ez a gyakorlat, s az özvegyeket gyakran kényszerítették a tűzhalálra, emiatt ma már törvény tiltja ezt. Az aranykorban azonban a misztikus képességekkel rendelkező nők fájdalmukban, önszántukból hagyták el testüket belső tüzet gerjesztve magukban.
5. Vjászadéva, Srímad Bhágavatam, ford. és magy.: A. C. Bhaktivedanta Swami, The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, 1993.
6. Krishna Dharma, Rámájana, Lal Kiadó, Somogyvámos, 1998., 493. old.
7. Az óind hagyományban Visnu istenség emberi vagy más alakban alászálló formáit nevezik avatárnak.
8. Ráma a Nap-dinasztiában jelent meg, s ebben a nemzetségben hagyományosan Sivát imádták, így ő is ilyen vallásos imádatot gyakorolt udvarában.
9. A Rámájanában és a Mahábháratában szereplő fegyverek hatásainak naiv megfogalmazásából modern arzenálra következtethetünk. Légi járművek, rakéták, vízágyúk vagy szélfegyverek, sőt egyes feltevések szerint atomfegyverek is szerepelnek a leírásokban. Rávana és Ráma csatájáról például így írnak: „Elröppentek az íjról az arannyal futtatott nyilak,/ s halálos mérgű kígyókká válva, szálltak Ráma felé,/füstöt okádva és lángot tátott, parázsló szájukon.” (Rámájana, ford.: Vekerdi József, Budapest, Terebess, 1997.)

Illusztrációként Kajdocsi-Gera Ildikó nyitógrafikája és Hummel Rozália festményei láthatóak

„…Ők meg balkéz fele hagyták
Juno szent Samosát (Paroson túl, Deloson is túl),
Jobbra Lebinthus esett tőlük s dúsmézű Calymne;
Ekkor a gyermek kezd a szilaj röpülésnek örülni,
És vezetője fölé száguld, vágy vonja az égbe,
Tör magasabbra utat. Lágyítja közelben a hő Nap
Tollai illatozó viaszát, köritő kötelékét;
Olvad a könnyüviasz: csupaszon csap-csapkod a karja,
S már evezőtlenül nem fog vele csöpp levegőt sem,
Ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor
áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer.”
(Publius Ovidius Naso, Átváltozások, ford.: Devecseri Gábor, Budapest, Magyar Helikon, 1975, (VIII. 183-210), 221. old.)

2005/40.