Békalencse

Élt egyszer a pocsolya szélén, a nyúlós békanyál kellős közepén egy nagy vöröshasú unka. Minden reggel álmosan kidugta orrát a poshadt vízből, körbeleselkedett, és várta a gyakran arra repdeső szúnyogokat, hátha sikerül elkapnia egyet közülük.

Néha, mikor fullasztóan párás volt a levegő, kimászott a vízbe nyúló gyökerek fekete görcseire, dülledt szemével nézegetve a környező ágakat, a nádat, és a sekély part menti vízben úszkáló növendék halacskákat. – Kvárrrk… – szólt rezignáltan. Ma nem volt kedve kimászni a pocsolyából. Visszahúzta fejét a levegőről, csak a szeme és az orra látszott ki a vízből. Már éppen szenderegni készült, amikor hirtelen: placcs! megjelent egy siheder fűzöld levelibéka. Szemtelenül felkavarta a vizet, és pökhendien megállapodott az unka orra előtt. Barátunk unottan hunyta le a szemét. Bár zavarta ez az arcátlan pimaszság, mégsem szólt egy szót sem. A kis zöld leveli ráköszönt:

– Üdvözöllek, öreg unka! Hogy s mint megy a sorod?

– Kvárrrk… – szólt bölcsen barátunk, fel sem nyitva szemét.

– Hallod-e, szeretném megtudni a véleményedet valamiről. Zavarhatlak-e?

– Hagyj pihennem. Olyan fáradt vagyok ma reggel.

– De hisz oly messziről jöttem el hozzád. Mindenfelé kérdezősködtem: merre lakik a bölcs unka? Messzi van-e még a pocsolyája?

– No, ha megtaláltál, akkor örülj neki, de most ne háborgass. Ha olyan messziről jöttél, egy kicsit még biztos tudsz várni.

– Mindig csak várni? Hiszen olyan kevés időnk van! Valamit csinál junk is! – türelmetlenkedett a kis zöldfülű.

– Kvárrrk… – szólt az unka, és alábukott a békanyálas vízben.

„Nocsak – gondolkodott a zöld leveli. – ilyen barátságtalan fogadtatást! Nem háborgatni akarom én, csak a tanácsát szeretném kérni. Azt hallottam róla, ő a békák bölcse, mindenki hozzá fordul tanácsért. Nem mondták, hogy ilyen mogorva is tud lenni. Talán mégis várnom kell egy kicsit.” A Nap egyre forróbban tüzelt, a kis levelinek kiszáradt a bőre, s nagyot ugorva, hirtelen csobbanással eltűnt a hűs habokban. Eltelt néhány óra, a hőség már alábbhagyott. A parti fák lombja árnyat vetett a vízre, a szellő finoman fodrozta a pocsolya tükrét. Az öreg unka hirtelen felriadt szendergéséből. „Mit akarhat az a zöldfülű? Itt van-e még, lássuk csak?!” Barátunk erős lábtempókkal haladt a vízfelszín alatt. Mikor kedvenc pihenőhelyéhez ért, kidugta fejét és körbepillantott. Sehol sem látta a fiatal sihedert. Egy darabig ott forgolódott még, aztán egy lendülettel felugrott a nedves gyökérre, és a bölcsek mélységes melankóliájával újra szenderegni készült.

– Fiatalság, bolondság… kvárrrk – motyogta maga elé, s már éppen lehunyta volna szemét, mikor a nádszál közepénél is magasabban végre meglátta a kis levelit. Úgy tett, mintha észre se vette volna.

– Hódolatom, ó bölcs unka! Zavarhatlak-e most?

– Hát, ha nincs jobb dolgod… felőlem, akár beszélhetsz is.

– Ne haragudj, hogy olyan türelmetlen voltam reggel, de nagyon izgat valami.

– Oda se neki, majd megnyugszol.

– Én is erre gondoltam, de valami nem hagy békén. Elmondom mi történt. Együtt éltem szüleimmel, jó atyám figyelemmel nevelt engem, anyám pedig mindenről gondoskodott. Megtanítottak úszni, szúnyogra vadászni. Apám kitűnő ugró volt, s szerette volna, ha én is követem a példáját. Ezért egész nap a pocsolya másik oldalán gyakoroltunk. Ő mutatta, hogyan kell elrugaszkodni, hogyan kell a vízbe érkezni, szóval az ugrás minden csínját-bínját igyekezett nekem átadni. Először még tetszett a dolog. Szerettem volna én is nagy ugró, a tóvidék legjobbja lenni, de idővel megváltozott a helyzet. Egyre kedvetlenebb lettem, már a lábamat sem volt erőm kinyújtani. Esténként holtfáradtam értem haza, ahol anyám rögtön kifaggatta apámat, milyen eredményt értem el aznap. Ha nem ugrottam elég nagyot, alig adtak valamit ennem. Úgy éreztem, tarthatatlanná vált a helyzet. Aztán egy este, mikor újra korgó gyomorral tértem nyugovóra, elszenderedtem. Álomban versenyeznem kellett. Minden jól sikerült, hatalmasat ugrottam, amivel megnyertem a tavi bajnokságot. Első lettem, megelőzve a sok nagyhírű ugrót. Hínárkoszorút akasztottak a nyakamba, valóságos hősként ünnepeltek. A többiek a hátukra emeltek. Éppen győzelmi menetben vonultunk körbe a tó partján, mikor árnyék borult fölénk, megjelent a gólya. Ijedten ugrott szét mindenki, én meg a vízbe pottyantam. Ekkor ébredtem fel, de az álom nem hagyott nyugodni. Hát csak ennyit ér a siker? Hiába nyertem el a bajnoki címet, ilyen rövid ideig tart a dicsőség? Másnap nem voltam hajlandó kimenni apámmal. Lehordott utolsó gazfickónak, semmirekellőnek, de amikor látta, hogy meg sem moccanok, nem próbálkozott tovább. Dúlt-fúlt, amikor magamra hagyott, és fogadkozott, hogy még szíjat hasít a hátamból. Én meg csak gubbasztottam némán, az élet hiábavalóságán merengve. Napokig meg sem mozdultam, nem ettem egy falatot sem. Már majd elemésztett a bánat, mikor találkoztam valakivel. Messziről jött idegen volt, az óceán partjáról érkezett.

– Nocsak! – hümmentett az unka.

– Sovány volt és kimerült – folytatta a kis leveli –, de a szemében eleven fény tündökölt. Mikor meglátta siralmas állapotomat, kedvesen megszólított, és beszélgetni kezdtünk. Belefogtam volna mondókámba, de néhány szó után hagytam, hogy inkább ő meséljen. És beszélt távoli útjáról, az ismeretlen vidékekről, amit bejárt, a hatalmas vízről, és a sok csodáról, amit látott már. Mikor azt kérdeztem, elégedett-e, egy darabig töprengett, aztán igennel válaszolt. „De mitől vagy boldog? – kérdeztem. – Hiszen nem viheted magaddal azt a sok szépet, amit láttál! Most még a tiéd, mert emlékszel rá, de aztán jön az idő, ami megfoszt minden jótól, és nem hagy meg semmit a magadfajta kis teremtménynek. Miért hát a boldogságod?” „Azért, mert én már megnyugodtam – válaszolta. – Tudom, hogy ami igazán fontos, azt magammal viszem. Ami pedig értéktelen, azt nem bánom, nem veszítek vele semmit. Lelki béke, tudás, állandóság, örökkévalóság – ezek a fontos dolgok. A teli bendő, a csiklandó öröm, vagy a hírnév tünemény csak, múló csillogás.”

– A hazug! – csattant fel az unka.

– Hazug? – hökkent meg a kis zöld leveli. – Már hogy lenne hazug, amikor olyan szépen beszélt?

– Ugyan, beszélni akárki tud. Sokan bolondítják a magadfajtát, öröklétről, jóságról és erényről fecsegnek, de közben felkopik az álluk.

– Óh, bölcs unka, hogy mondhatsz ilyet? Nemcsak szúnyog kell a békának! A gondolkodásról megfeledkezel?

– Nézd fiam, én már megöregedtem, sok mindent tapasztaltam, és mondhatom, nem könnyű dolog eligazodni az élet forgatagában. Hidd el, sokat gondolkodtam, és megértettem a világ dolgait.

– És mire jutottál?

– Megmondom kereken: ne bízz semmiben, ez az én filozófiám.

– Hát te nem hiszel az őszinte szándék, a tiszta dolgok létében?

– Nekem a pocsolyám a legtisztább. Mindenki a saját érdekét nézi, önmagáért cselekszik nagyhírű barátod is. Telebeszéli a fejedet, de közben eltelik az élet, s maholnap már kuruttyolni se lesz erőd, nemhogy nagyot ugrani. Mire mégy hát az ilyen gondolatokkal? Légy realista, és ne higgy mindenféle jöttmentnek. Az idegen az óceánról mesél neked, pedig az sem lehet sokkal nagyobb, mint az én pocsolyám. Amit látsz, az az igazság. Itt vagyok én, kérdezz engem, ha tudni akarod, hogyan kell élni a békának. Már a nagyapám is nagy bölcs volt, atyámat mindenki tisztelte, s én is nemzedékek sokaságát tanítottam már. Nincs is semmi baj a pocsolya környékén, nézz körül bátran! A hozzád hasonló forrófejűek persze beszélnek a tisztaságról, magasabb eszményekről, de mi lehet több annál, hogy biztos lábbal állj a sárban, és degeszre tömhesd a hasad finom szúnyoggal, meg legyekkel? Most hová mégy? Miért nem hallgatsz végig? Neveletlen fickó!

Az öreg unka még jó darabig vartyogott magában, azon búsulva, hogy a szemtelen mitugrász kizökkentette higgadtságából. „Éretlen kölyök” – gondolta, és hirtelen mozdulattal bekapott egy óvatlanul arra röppenő szúnyogot. A kis zöld leveli pedig már messze járt. Kelet felé vette útját. Úgy mondják, arra van az óceán.

2005/40.