Kőbalta vagy aranykor? – A világkorszakok kutatása

A világkorszakok mitikus kronológiája más természetű, mint a földtörténeti korszakokat illető tudományos álláspont. A kettő között annyi a hasonlóság, hogy ez is, amaz is egymásutániságról, rendszerezettségről beszél, ám míg a földtörténeti korszakok – és tegyük hozzá, a természettudományos korszakolás egésze – lineáris időfelfogást, addig a világkorszakok szellemi kronológiája ciklikus szemléletet tükröz. Mint köztudott, a misztika egyik alaptétele szerint minden ugyanoda tér vissza, ahonnan vétetett: anyag az anyaghoz, lélek a lélekhez. Ha a világmindenség pusztán anyagi eredetű volna, azaz a matéria önmagát gerjesztette volna eleven életjelenségeket mutatóvá, akkor az életjelenségek újra a matériába térnének vissza. Ha a világ a semmiből lett volna teremtve, akkor a semmibe is kellene visszatérnie. Ám az igazság látnokai arra a következtetésre jutottak, hogy a nemlétezőből nincsen állandóság, a létezőből pedig nincsen megszűnés.

A földtörténeti korszakok egymásutánisága és például a dél-amerikai indiánok hihetetlen időtávokat ismerő naptárrendszere, vagy az óind világkép időszemlélete hasonlóképpen nagy időegységekkel operál, de elgondolkodtató az ausztrál bennszülöttek 300.000 éves civilizációja is. Az évmilliók vajmi kevéssé értelmezhetők egy-egy ember életében, hiszen manapság ritkaságszámba megy a százéves öregember. A jóga irodalom azonban kijelenti, hogy „az ember akár százéves életkort is remélhet, ha állandóan ily módon [értsd: csak a számára félretett szükségszerű dolgokat elfogadva, s minden mást kerülve] cselekszik, mert ez a fajta munka nem köti a karma törvényéhez. (Ísa-upanisad 2.) Az emberöltő 60-70 év, a generáció 30-40 év, a várható élettartam pedig alig haladja meg a nyugdíjkorhatárt, ám ha az abortált milliókat is beszámítjuk, a várható élettartam is drasztikusan csökken. Így a földtörténeti korszakok, a világkorszakok, de még a platoni nagy év mintegy 24.000 éves hossza is kezelhetetlenül hosszú időtáv. Ha csak egy életben gondolkodunk, feltétlenül igaz ez a megállapítás, ám a lélek öröklétét, s a visszatérés lehetőségét, az új testet öltés esélyét feltételezve másképp viszonyulhatunk az időhöz is. Leslie Weatherhead lelkész fölteszi a kérdést: „Ha nem jutok át azokon a vizsgákon, amiket csakis hús-vér testtel rendelkezve tehet le az ember, akkor nem is kellene újra vizsgázni? Sohasem lehet tökéletes a világ, ha a világra jöttek nem tanulhatnak előző életeikből, hanem mindig, mindenki a nulláról indul.” Ha pedig létezik visszatérés, akkor már érthető a világkorszakok iránti érzékenység: milyen korszakban tér vissza a lélek a következő alkalommal? Utódaink számára is fontos, milyen világot hagyunk magunk mögött. Közhelyszerű, mégis elgondolkodtató, hogy a földet nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön. S hogy a világ korszakos tendenciáiban romboló, avagy építő módon vesz-e részt a ma embere, erkölcsi felelősségét tekintve sem közömbös.

A mitológiát tekinthetjük az emberiség közös tudatalattija megnyilvánulásának, amelyből nagyon hasonló mozzanatok kerülnek felszínre. A világ minden táján megtalálható közös, vagy hasonló emlékezet nyomai például a világteremtés mítoszai, a vízözön vagy a világvége képe. Ugyanilyen közös emlék a világkorszakok egymásutánisága. A világkorszakok kozmikus kronológiája érdekes módon összekapcsolja a történelmi korokat és a földtörténeti korszakolást, évmilliókkal tágítva ki a história időhorizontját. A misztikusok nem a jelenkor vívmányának tekintik a fejlett civilizációk létét, hanem igen ősi időkre vezetik vissza, s létüket nem tárgyi bizonyítékokra, sokkal inkább szellemi örökségre alapozzák. A mitikus korszakolás abban is különbözik a földtörténeti vagy a historikus korszakolástól, hogy a világkorszakok a természet ciklikus rendje szerint folyamatosan váltják egymást, s az egyes korszakok az emberi tudatállapot megnyilvánulásaiként értelmezhetők. Az aranykor a harmónia ideje, s fokozatos degradálódás vezet a jelenkor vészjósló állapotáig, amit viszály, nyomorúság, szenvedés jellemez, majd egy kataklizma után megújulás következik.

Mondhatnánk, a természet visszahúzódásának és újjászületésének megfigyelése indukálta a világkorszakok elgondolását. De merjünk egy percre szabadon, a beidegződésektől mentesen gondolkodni! Hátha tényleg nagyszerű mögöttes rend húzódik meg a világmindenség jelenségei hátterében? Hátha valóban minden összefügg mindennel? Gondoljunk például a hold fázisaira és a női termékenység ciklusára! Hátha az évszakok váltakozása tükrözi a világkorszakok egymásutániságát?! Ennek az összefüggésnek erkölcsi vonzatait nem felétlenül a tárgyi archeológia kell bizonyítsa. Mindenesetre tanulságos következtetéseket szűrhetünk le a világmindenség ciklikus menetének feltételezéséből, s így talán nem a semmiből lett világ tart a semmi felé, hanem a törekvő emberiség halad egy újabb aranykor, a földi paradicsom, vagy a mennyei királyság felé.

Korunkban divatos a nosztalgia, a retro, már a közelmúltat is egyfajta fénymáz fedi, jobbnak tüntetve fel az emlékeket, mint a jelen valóságot. Talán az aranykor is ilyen nosztalgia? E. W. Tomlin írja: „Az aranykor az emberiség közös, homályos emlékképe saját gyermekkoráról, ezért nem szükséges egy bizonyos időponthoz kötnünk. Ám ha felidézzük a maguk valójában a gyermekkor érzéseit, akkor be kell lássuk, ez a mentális és fizikális szomorúság korszaka, amitől reméltük, egyszer majd megszabadu lunk. Az aranykor csak visszatekintve tűnik aranynak, az alaposabb vizsgálódás feltárja, nem is annyira arany, mint inkább csak aranyozott.”1 Amennyiben a hajdanvolt aranykor csupán nosztalgia, akkor az eljövendő aranykor is meddő reménység. Ezért mondta Schlegel: „Hogy egyszer volt egy aranykor, ez a csalkép az egyik legkomolyabb akadály egy eljövendő aranykor felé való közeledés útján.”

Ám ha az aranykor, a tökéletes harmónia megteremtésének igénye nem csupán a távoli jövőbe kivetített reménység, hanem aktív tevékenységgel, a jó művelésével előmozdítható konkrét célkitűzés, akkor sokkal közelebb kerültünk a világkorszakok szellemi-erkölcsi lényegéhez. A degradálódás külső tendencia, s az ember szellemi-spirituális fejlődésének belül kell végbemennie. Belső szentélyünkbe nem szabad beengedni a külvilág alantas normáit, s legyenek bármilyen nehezek is a külső körülmények, a lelki értékekre törekvő ember minden segítséget megkap saját aranykorának megvalósításához. Aki önmagát legyőzte, legyőzte már a világot is…
A világkorszakok jellemzői
Az óind szemlélet relatívnak tekinti az időt, mégpedig háromféleképpen: a) másként telik az idő más-más szubjektív tudatállapotban – az öröm percei szárnyra kapnak, míg a szenvedés órái ólomlábakon járnak; b) más-más létformákban másképp telik az idő – az emberi élet hosszát átlagosan száz esztendőnek tekinthetjük, amihez képest a tiszavirág nagyon rövid ideig, a mamutfenyő fölöttébb hosszú ideig él, csakhogy ezek az élőlények éppúgy végigélik mindama tapasztalatokat, amiket az ember a maga száz esztendeje alatt; végül c) az idő az anyagi világ különböző síkjain is másképp telik. A három szféra a földi, a levegőégi és a mennyei (Bhúr, Bhuvah, Szvah), s a mennyei felsőbolygók szintjén egy nap egy teljes földi esztendővel azonos hoszszúságú.

Az indiai őskronológia négy világkorszakot különböztet meg. A korszakok hajnala és alkonya átmeneti időszakot képez, arányosan mindig egy-egy tizede a korszak hoszszának. A négy korszak nagyobb egységekbe, kalpákba rendeződik, amik ezer négyes ciklust ölelnek fel. Ez az időegység felel meg egy kozmikus nappalnak, ugyanennyi a kozmikus éjszaka. Háromszázhatvan kozmikus nap alkot egy nagy esztendőt, és száz kozmikus esztendő az anyagi világegyetem élettartama, ez háromszáztizenegybillió negyvenmilliárd földi esztendőnek felel meg. Ne feledjük, a természettudomány álláspontja szerint a világmindenség mintegy 14-15 milliárd esztendeje létezik csupán, tehát az óind kozmikus kronológia nagyságrendekkel nagyobb időkkel számol!

A korszakok változását kataklizmák jelzik, az univerzum egyes régiói átrendeződnek, időlegesen alkalmatlanná válnak az életre. Az univerzum első lénye Brahmá félisten, akinek élettartama megegyezik az univerzum időtartamával. Mikor Brahmá aludni tér, s ezzel beköszönt Brahmá éjszakája, az ő szférája alatti világok a pusztulás vizébe merülnek, s az univerzumra sötétség borul. Az örök idő tüze fölégeti a három világszférát, az alsóbolygókat, a Földhöz hasonlatos középbolygókat és az anyagvilág magasabb régióit, a felsőbolygókat. Tűzáradat és özönvíz pusztít, majd az univerzum „megsemmisült” régiói lappangó állapotba kerülnek. Minden négyes ciklus végeztével az érintetlenül maradt legfelsőbb régiókban lakozó nagy szentek újraalapozzák a vallás elveit. A jugák ciklikusan követik egymást, s Brahmá ébredésekor élénk lények tömege népesíti be újra a szférákat.

Az óind kronológia szerint az univerzum életének delelőjén túljutottunk már, a száz esztendeig élő Brahmá életének ötvenegyedik évében járunk, azon belül a huszonnyolcadik kalpa Kali-jugájában. E korszak hossza 432.000 esztendő, kezdetét pedig csillagászati számítások alapján határozták meg, meglehetős pontossággal. A Szúrja-sziddhánta, a mérvadó csillagászati kézikönyv szerint a Kali-juga Kr.e. 3102 február 17-ről 18-ára virradóan csütörtökön éjfélkor vette kezdetét. Mások szerint péntek hajnalban, azaz február 18-án kezdődött. A Szúrja-sziddhánta, valamint más művek is megerősítik, hogy a Kali-juga kezdetekor mind a Nap, mind a Hold pontosan a Kos (szanszkrt: Mesha) csillagkép kezdőpontján állt.

A korszak végét, illetve a következő aranykor beköszöntét is csillagászati számításokra alapozzák. A Bhágavata-purána szerint: „Amikor a Hold, a Nap s a Jupiter (a Brhaszpati) egy zodiákus jegyben (a Karkatában) áll és (mindhárom égitest egyszerre) a Tisja (Pusja) holdházba lép (a Rák 3°20’ és 16°40’ között, vagyis ez az aszcendens), akkor köszönt be újra a Krta(Szatja)-juga.” (Bhág 12.2.24.)

Mint említettük, a világkorszakok bizonyos tudatállapot kivetülései is, hasonló mentalitású emberek születnek egyazon korban, vagy mondhatjuk, az egyes jugákban sajátságos feladatokkal szembesülnek az emberek. A korszakok jellemzőinek vizsgálata rámutat a degradálódás, majd megújulás tendenciáira.

Szatja-juga

A szerencsés korszakban örökérvényű volt az erény, s az emberek lankadatlanok lévén minden kötelezettségnek eleget tettek. Nem kellett verejtékkel keresniük kenyerüket, mert a föld gyümölcsei kívánságuk nyomán megtermettek. Nem volt rosszindulat, bánat, büszkeség vagy csalás, nem volt vita, sem gyűlölet, kegyetlenség vagy félelem, nem volt szenvedés, irigység vagy féltékenység. Mindenki egy Istent imádott, egy fohászt mondott, egy szabályt követett és egy rítus szerint imádta Istent. Minden bölcsesség a szent óm szótagban összpontosult. Ekkor csak bráhmanák, papok éltek, mindenki a hattyútiszta szentek rendjébe tartozott, az önmegvalósítás módszere a meditáció volt. Az erénynek mind a négy oszlopa szilárdan állott: igazságosság, könyörület, aszkézis és tisztaság, s az érzékiség senkit sem zavart.

Tréta-juga

Ekkor kezdődött az áldozatok kora. Az erény negyedrészével csökkent, de az emberek még ragaszkodtak az igazsághoz és az erényekhez. Az önmegvalósítás módszere a rituális imádat, a ceremóniák végzése volt, de az emberek egyre haszonelvűbb módon éltek, az adományok és rituációk fejében viszonzást vártak. A vezeklés iránti hajlandóság és a nagylelkűség csökkent, s az érzéki gyönyör akadálytalanul az ember rendelkezésére állt. A lovagok, ksatriják ebben a korban jelentek meg.

Dvápara-juga

Az erényesség a felére csökkent, az addig egységes Védát négy részre tagolták. Egyesek mind a négyet tanulmányozták, mások csak hármat, kettőt, egyet, vagy egyet sem. Az önmegvalósítás módszere a pompás és nagyszabású templomi imádat volt. A jóság hanyatlása folytán már csak kevesek ragaszkodtak az igazsághoz, s ahogy az emberek eltértek a jóságtól, az anyagi vágyak, betegségek és a sors okozta szenvedések kezdték háborgatni őket.

Kali-juga

A Védák által javasolt gyakorlatok, az erényes jócselekedetek és az áldozati tettek elmaradoznak. Bonyodalmak, betegségek, fáradtság, hibák – például a düh, bánat, éhség és félelem – váltak uralkodóvá. A kor jellemzői a vallástalanság, a viszály és nézeteltérés, valamint a bűn. A vallási erények közül már csak az igazságosság maradt meg (nincs tisztaság, nincs könyörület és vezeklés). A korszakok haladtával hanyatlik a világ és romlik az ember, így eszményei is egyre alantasabbak lesznek s az általános romlás mindent romba dönt. Az emberek általában rövid életűek, a lelki megvalósításban lassúak s az aggodalmak miatt folyton nyugtalanok. Az elesett helyzetet az isteni kegy kompenzálja, lévén az önmegvalósítás ajánlott módszere az Úr szent neveinek zengése.
A jövendő történelme
Az ősi kinyilatkoztatások majd mindegyike tartalmaz történelmi följegyzéseket, valamint jövendöléseket, próféciákat is. Ilyen a világkorszakokkal sokat foglalkozó Puránairodalom is. Részletes információkat közölnek például a hanyatló kor tüneteiről, a hajdani s az eljövendő királyi nemzetségekről, vagy Isten alászállásairól.

Hogy az említett adatok vajon történelmi feljegyzések-e, avagy próféciák, először is a Puránák korát kell meghatározni. Maguk a történetek ősi korokban játszódnak, erre utal a műfaj összefoglaló elnevezése, purána is, aminek jelentése: ősi, régi, hajdani.

Keletkezésüket a nyugati indológia meglehetősen frissnek tekinti, i.e. 600 – i.sz. 200 közé teszik, bár a történetek elbeszélése a hagyomány szerint a Mahábhárata-háborúságot követő évszázadokban történt a Naimisa-erdőn tartott szent áldozaton, Kr.e. 2000 táján. A Visnu-purána szerint az összes többi Puránát még korábban, Paríksit uralkodása idején Kr.e. 3000 táján szavalták el. Ezzel szemben áll a nyugati indológia véleménye, ami a Krisztus utáni évszázadok kollektív alkotásának tekinti a Puránákat, noha ezt az őshonos indológia nem támasztja alá. Amennyiben elfogadjuk a Puránák évezredes történelmét és Krisztus előtti keletkezését, akkor meglepően pontosak a jövendölések.

A jelen világkorszaknak a kezdetén járunk, mintegy 5100 év telt el a Kali-jugából. A bölcs Márkandéja a Mahábháratában az alábbi próféciát adja: A Kali-jugában általánossá válik az őszintétlenség. Az emberek csak a hírnév kedvéért gyakorolják az adakozást és áldozatokat. A bráhmanák a súdrák dolgát végzik majd, a súdrák pedig felvirágzanak. Bűnözők kerülnek a királyi trónra, s egyre több lesz a bestiális ember. A kereskedők csalnak, hamis súlyt használnak. Az emberek pénzért adják majd a rizst, a bráhmanák koldusbotra jutnak, a bölcsek kereskedőkké válnak. A bráhmanák ok nélkül hagyják megnőni hajukat és körmüket, és senki sem követi majd hitelesen életrendje előírásait. A bráhmanák a Védákat, a nők pedig ölüket bocsátják áruba, a tanítványok mestereik ágyát gyalázzák meg. Hét-nyolc éves gyereklányok teherbe esnek, ilyen korú fiúk apák lesznek. Tizenhat éves fiatalemberek megőszülnek, s az öregemberek továbbra is úgy akarnak élni, mintha fiatalok volnának. A feleségek a szolgákkal állnak össze, sőt utcanővé válnak, bár a férjük még él. Egyre kevesebb lesz az erényes ember s mind több a bűnös. Az emberek életének hossza és testének magassága is csökken, az ízlelő és szaglóképesség csökevényessé válik. A tehenek egyre kevesebb tejet adnak majd, s kevesebb lesz a gyümölcs és a virág is, ezzel szemben egyre szaporodnak a varjak. Az időjárás szeszélyessé válik, az eső rendszertelenül hullik majd, nagy területek elsivatagosodnak. Az emberek tömegesen halnak éhen, másutt halomra ölik majd egymást.

A királyi nemzetségtáblák elemzése számos kutatás tárgya volt. Ezek az adatok azért olyan fontosak, mert a történelmileg is beazonosítható, pontosan datálható személyiségek mellett a források megemlítik a szent hagyomány olykor mitikusnak tűnő szereplőit is, így azok korára is találunk utalásokat.

A hagyomány szerint a Mahábhárata-háborúság Kr.e. 3150-ben zajlott, majd Kr.e. 3102 februárjában Krsna távozott a Földről s ezzel kezdetét vette a Kali-juga. Harminc évvel később, Kr.e. 3072-ben hangzott el először a Bhágavata-purána, majd Kr.e. 2000 táján a Naimisa-erdei áldozaton szavalták el újra. A Mahábhárata Kr.e. 1000 táján nyerte el végleges formáját, majd Kr.u. 900 táján megtörténik a Bhágavata-purána lejegyzése.

A Matszja-purána alapján például a Mahábhárata-háborúságot megelőzően a Nap-nemzetség hetvenöt dinasztiája és a Hold-nemzetség több mint száz dinasztiája azonosítható, a háborúság után pedig majdnem időszámításunk kezdetéig ismerteti a királyi leszármazástáblákat.

A szöveg megemlíti Bimbiszára királyt (Matszja-purána szerint † Kr.e. 592), Buddha közismert követőjét, több Purána pedig Csandragupta Maurja királyt (uralkodása Kr.e. 322-†298), Nagy Sándor kortársát, valamint Csandragupta unokáját, Asóka császárt (uralkodott 273-†247), a buddhizmus nagy pártolóját és a Maurja dinasztia további tagjait.

Még érdekesebb a helyzet az isteni próféciákkal. A Bhágavata-purána például előre jelzi Buddha megjelenését: „Ezután a Kali-juga kezdetén az Úr mint Buddha, Anydzsaná fia jelenik majd meg Gajá tartományban, hogy félrevezesse az istenhívők irigyeit.” (Bhág.1.3.24.) Itt egyértelműen jövő idejű, tehát profetikus a fogalmazás, csakúgy, mint a korszak végére vonatkozó következő isteni inkarnáció megjövendölésénél. Ám ennél is érdekesebb a Bhavisja-purána szövege, amely Ádám és Éva paradicsomi történetét, Noét és az özönvizet, valamint Jézus indiai tartózkodását is megemlíti!

Egyes szamaritánus számítások szerint a világ teremtése Kr.e. 4400 táján, az özönvíz pedig Kr.e. 3044-ben történhetett, amit bizonyos indiai források Kr.e. 2800-2500 közé tesznek. Figyelemre méltó, hogy a csillagászati juga-számítás és a történelmi jugák nem feltétlenül esnek egybe, bár pillanatnyilag mind kozmológiai, mind históriai-társadalmi szempontból Kali-juga van. Ennek, valamint a Puránák ősi mivoltának tekintetében különösképp figyelemre méltó a Bhavisja-purána szövege, amely a Kali-juga első három évezredéről szól. A jelen korszak hanyatló tendenciája több okból sem végzetes. A hinduk hite szerint ugyanis a kor nehézségeit kompenzálja az isteni kegyelem, a nyomorult körülmények közepette egyszerűbb és hathatósabb a tökéletesedés isteni útja. Az emberek tudatában ugyanakkor a nehézségek az elvágyódás érzését erősítik – milyen ismerős ez a magyar szívnek! –, el a világi nyomorúságtól, a jobb, spirituális jövő, a túlvilági békesség felé. A vágyódás várakozás is, Isten földre szállásának és megváltó működésének várása, amely minden nagy világvallásban lelkesíti az embereket. A történelemben járatos bölcsek úgy mondják, a Kali-korszak azon a napon, mi több, abban a pillanatban elkezdődött, amikor Isten visszavonult a földről, de a Bhágavata-purána szerint „ezer félisteni esztendő múltán” ismét beköszönt a Szatja-juga, amikor is az emberek elméje nyitott lesz az önvaló igaz természete iránt. (Bhág. 12.2.33-34.)

Erdei Levente
2005/40.