Fázós Vénusz

A történelemkönyvekből biztosan mindenki jól ismeri a képen látható szobrot és a mellette álló szöveget: Willendorfi Vénusz, a jégkori emberek szépségideálja, a termékenység megtestesítője. Ez a kép, vagy inkább képzavar viszont egy több mint 100 éves elképzelést tükröz a korabeli női szobrokkal kapcsolatosan és ezáltal az alkotók gondolkodásmódját illetően. Ez a történelemkönyvekben megfogalmazott idejétmúlt elképzelés aktualizálásra szorul. Ez a kis ismertető igyekszik helyretenni néhány, a vénusz szobrokkal kapcsolatos tévképzetet. Másrészről viszont egy rendkívül érdekes kutatástörténeti képet láthatunk magunk előtt, ha végigkövetjük a jégkori női figurák értelmezésére tett kísérletek sorát.

A vénusz szobrok legfontosabb ismérvei
Legelőször azonban nagy vonalakban meg kell ismerkednünk azzal, honnan és mely korból származnak, mik a legfontosabb jellegzetességeik az úgynevezett „vénusz” szobroknak.

A földtörténet utolsó 35 000 éve jelenti csupán a modern ember (Homo sapiens sapiens) történetét. Azt a periódust, amelyben az első modern emberi kultúrák megjelentek, felső-paleolitikumnak nevezzük és kb. az i.e. 35 000-8 000 közötti szakaszt foglalja magában. Szinte egyidős ezen civilizációk megjelenésével a művészet kibontakozása, igaz, előzmények már korábbi szakaszokból is maradtak fenn (pl. temetkezések, díszített csontdarabok), de a tényleges művészeti alkotások feltűnését a felső-paleolitikumtól számíthatjuk.

A művészetnek mindkét nagy ága kirajzolódik már e korszakban, megjelenik a grafikus és a plasztikus tradíció is. Az „art parietal” (fali művészet) a barlangfestmények mellett magában foglalja a sziklákra vésett műveket is. Az „art mobilier” (mozgatható tárgyak művészete) műalkotásai pedig hordozható, plasztikus ábrázolások (szobrok, ékszerek, díszített használati tárgyak).

A legrégibb felső-paleolitikus antropomorf szobrok (Hohlenstein-Stadel, Geissenklösterle – Németország, aurignaci kultúra) nem női ábrázolások, nemük jelöletlen. A „klasszikus női” szobrok a gravetti kultúrában jelentek meg (i.e. 27-17 000). Igen eltérő megjelenítési módokon tűnnek fel, de egy közös vonás azonnal szembeötlik, ezt a „vénusz” elnevezésük is remekül visszaadja. Mindegyik szobor a nőiességet prezentálja, akár testarányaival, akár testhelyzetbeli hangsúlyozással. Női szobrok a magdaléni kultúrában (i.e. 14 000-10 000) is találhatók, de ezek más jellegzetességeket mutatnak, mint a vénusz szobrok (lapos szobrok, a testtájak ábrázolása erősen stilizált).

A régészeti szakirodalomban vénusznak nevezik az öszszes paleolitikus női szobrot. Ha nem is az általuk használt Vénusz-eszményképet adják vissza, mégis pompásan jelenítik meg a nőiességet, igen változatos formákban. Azt is előre hangsúlyozni szeretnénk, hogy mindössze 120 ép vagy törött szobrot találtak ezidáig a gravetti kultúra idejéből és körülbelül kétszer ennyi töredék áll a kutatók rendelkezésére.

Területi elterjedésüket tekintve Nyugat-Európá ban Itáliában, Franciaország délnyugati területein, Közép-Európában a Felső-Duna mellett, Kelet-Európában a Donnál és Dnyepernél, illetve Szibériában fordulnak elő. Az alapanyagok alapján három csoportot különíthetünk el, amely lehet szerves eredetű (állati csontok, mamutagyar és agancs), vagy szervetlen eredetű (kerámia, és különböző kőzetek).

Általános jellegzetességeik: méretük 5-15 cm közötti. Testtartásuk álló, ülő, illetve guggoló. A kezek a test mellett nyugszanak, néha hajlítva a mellen, vagy a hason. A test általában meztelen, néhány esetben karkötők, övek, szalagok jelennek meg a szobrokon, a szibériai szobrok felöltöztetettek, általában egész testüket valamiféle mintával borították, amit értelmeznek öltözetként, bundaként, és tetoválásként is. Az arc részletes kidolgozása általában hiányzik, némelyik esetben egy-egy részlet kidolgozásra került.
Az eddigi jelentősebb interpretációs kísérletek
A vénuszok kutatásának történetét három szakaszra bonthatnánk a kutatók tudományos beállítottságának, érdek lődési körének és a korabeli tudományos divatirányzatoknak az ismeretében. Az első szakasz, mint minden más kutatási téma esetében is a felfedezések kora. Ebben a korszakban, amelyet a XIX. század második felének első leleteitől a XX. első harmadáig számítunk, a leleteket egyszerű művészeti alkotásként értékelték a korszak gondolkodói. A második korszakot akár a mágikus elképzelések korszakának is nevezhetnénk. A kutatók a XX. század első felétől egészen a 60-70-es évekig a szobrok interpretációjánál nagyrészt csak az etnográfiai megfigyelésekből kiindulva próbáltak a szobrok rendeltetésére választ találni. A kutatás harmadik fázisa a környezeti vizsgálatok elnevezést is viselhetné. A szobrok interpretációjánál már nem csak intuitív úton keresnek választ a kutatók, hanem igyekeznek minél több objektív adatot összegyűjtve régészeti kontextusban értelmezni a szobrok mondanivalóját.
A felfedezések kora
1864-ben találta az első szobrocskát Vibraye márki Délnyugat-Franciaországban Laugrie-Basse-nál. A szobor egy 8 cm nagyságú vékony emberalak mamutagyarból, melynek csak a nemiszervét ábrázolták, a márki a „Szemérmes Vénusz” elnevezéssel illette. Ez volt az első paleolitikus szobor, amelyre a vénusz elnevezést alkalmazták, igaz, ekkor még nem is voltak bizonyosak abban, hogy ezek „jégkori” ábrázolások. A következő beazonosítatlan korú szobor 1867-ben került elő Belgiumban a Trou Margrite nevű barlangból. A felfedezéseket azonban sem stílusbesorolás, sem stíluselemzés nem követte.

1892-96 között a franciaországi Brassempouy település melletti Grotte du Pape barlang feltárására került sor. E. Piette 1894-ben találta meg a „Kapucnis Hölgy” elnevezéssel illetett 3,5 cm nagyságú mamutagyarból faragott portrét. Ettől az időponttól számíthatjuk az őstörténet egy új szakaszának kezdetét, ugyanis ez volt az első lelet, amelyről feltételezték, hogy a paleolitikumban készült. 1895-ben írta Piette az első mobil művészettel foglalkozó munkát (La station de Brassempouy et les statuettes humaines de la période glyptique), melyben leírta, a női szobrok csupán a „szem gyönyörködtetését” szolgálták. Egy igen érdekes megfigyelése azonban a későbbiekben is nagy hatást gyakorolt a kutatásra, mégpedig, hogy a sovány és telt testalkatú szobrok között jelentésbeli, esetleg rasszeltérés fedezhető fel. Az utókor egyébként őt tartja az első „vénusz specialistának”.

Aszázadfordulón Kelet-Európában is megindultak a kutatások: 1909-ben az ukrajnai Mezin lelőhelyet tárta fel P. P. Efimienko, ahol egy mamut- és réncsont halom alól kerültek elő a térségből elsőként antropomorf szobrok. 1923-tól a Don menti Kostienki település környékén található lelőhelyeken kezdődtek ásatások – itt nagy számmal találtak női figurákat, mai napig a legjelentősebb orosz paleolit korú lelőhely.

1907-ben az osztrák Természettudományi Múzeum ásatást kezdeményezett az alsó-ausztriai Willendorfnál Szombathy J. régész vezetésével. Itt került elő a mindenki által jól ismert 11 cm-es mészkőszobor. Kutatói körökben igen nagy feltűnést keltett a lelet, ugyanis egyértelműen paleolit korú rétegből került elő. Ezt a műalkotást nevezik közkeletűen a „Willendorfi Vénusznak”. A vénusz elnevezés is a szobrok nőiességére utal, a telt idomok ábrázolását a kutatók a 20. század első évtizedeiben szexuális indíttatásúnak vélték. Ebből fejlődött aztán ki a varázslás képzetkörével való összekapcsolásuk. Begouën professzor elsőként mutatott rá, hogy a női szobrok a termékenységgel állnak kapcsolatban. A willendorfi szobor okkerrel való vörösre festése is a termékenység képzetkörébe vonta a kutatók figyelmét (vér-élet asszociáció). A vörös festés nyomait egyébként sok más szobron is megfigyelték már.

G. H. Luquet filozófus Les Vénus paléolithiques 1934-es művében azt fejtegette, hogy a szobrok szteatopyg (zsírfarú) ábrázolások, szépségideálok voltak.

Emellett azonban volt egy, a kutatások fonalát a későbbiekben előrevivő gondolata is. Úgy vélte, hogy a szobrok ábrázolásmódja kétféle látásmódra utal, vannak realista és stilizált ábrázolások. Véleménye szerint ez a kettősség az ábrázolások jelentése közötti különbségre utalhat.
A mágikus elképzelések korszaka
A szteatopygia-szépségideál elképzelés a XX. század első felében a tudományos divat szerint a természeti népek meg- figyelésén alapult. Az 1912-es Nemzetközi Antropológiai és Őstörténeti Kongresszuson foglalkoztak ezzel a problematikával. Az afrikai etnográfiai megfigyelések alapján (pl. hottentottáknál) azt gondolták, hogy ez a jellegzetesség a szépség és a gazdagság jelzője volt. Az etnográfiai modell alkalmazása viszont arra is rávezette a kutatók figyelmét, hogy a „primitívek” hasonló szobraiknak mágikus erőt tulajdonítanak. A szobrokról feltételezték, hogy az egész kontinensre kiterjedő termékenységi kultuszra utalnak. Úgy vélekedtek, hogy ezáltal betekintést nyerhetnek a felső-paleolit kori vadászok hiedelemvilágába, melyek középpontjában a szexualitás és a termékenység állt. Egyes kutatók úgy vélekedtek, hogy afféle „emlékeztető képmások” voltak a szobrocskák, amit a jégkori vadászok magukkal vittek a hosszabb ideig tartó vadászataikra, ezzel varázserőt is merítettek a vadászathoz.

A szobrok vizsgálatánál nagy előrelépést jelentett F. Hançar 1940-ben megjelent szintetizáló cikkében a szobrok tanulmányozásának új megközelítése, a figurákat objektíven elemezte, rámutatott, hogy lehetőség szerint réteg tani szituációjukon belül kell az alkotásokat megfigyelni és értelmezni. Ez a szemléletmód nagy hatással volt a későbbiekben a művészeti alkotások feltárásánál. A kutatók igyekeztek azokat az adatokat is feljegyezni és figyelembe venni, amelyek csak az ásatás során figyelhetők meg (leletkörnyezet). A kelet-európai térségben már ezt megelőzően is hasonló módszerrel folytak a nagy nyíltszíni telepfeltárások. (S. N. Zamiatnine 1934. Gagarino, P. P. Efimienko 1954. Kostienki I.) Különös figyelmet fordítottak a következő szempontokra: a szobrok talajfelszínről vagy gödörből kerültek elő; lakóépület belsejéből vagy tűzhely mellől; milyen pozícióban találták azokat (fektetve, felállítva); voltak-e kísérő leletek, orientációjuk. Ezek mind olyan momentumok, amelyeknek fontos szerepe lehet a szobrok szerepének tisztázásánál. Ezt a módszert a nyugati kutatás A. Leroi-Gourhan közvetítésével ismerte meg, a 60-as évektől alkalmazták is a feltárásoknál.

A vallástörténészek is felfigyeltek az ősi szobrocskákra. M. Eliade úgy vélte, hogy ezek az ősök megjelenítői voltak; vagy papnők, akik a különböző titkos szertartásokat elvégezték. Mágikus rendeltetésüket az a tény is alátámasztja, hogy a kelet-európai lelőhelyeken, ahol a szobrok pontos leletszituációja gyakran ismert, lakóhelyekről kerültek elő, gyakran kis gödrökből, tűzhelyek közeléből, esetleg a lakószerkezetek cölöplyukaiból.

Efimienko termékenységet célzó mágikus erőt tulajdonított azoknak. Úgy vélte, terhes nőket ábrázolnak, hiszen attól függött az egész csoport élete, fennmaradása. Szerinte ezen univerzális gondolatkör miatt terjedtek el egész Eurázsiában ezek a szobrok. A nő a társadalom, a lakóhely középpontjában állt, a letelepedés meghatározója, a tűz őrzője, az anyalakás- család egységének szimbóluma. Az orosz kutatók utaltak arra is, hogy a szobrok magyarázatánál figyelembe kellene venni az akkori gazdasági viszonyokat.

P. E. Jude 1965-ben rámutatott, hogy a testes szobrok sem egységesek. Egyes szobrok valóban a terhes testarányokat tükrözik, emellett azonban petyhüdt testtartású, és testarányú szobrok is előfordulnak. A mélyen ülő has nem éppen ereje teljében levő terhes nőt jellemez, hanem éppen az időskori elhízást ábrázoltak ilyen formában. A termetes idomok azt hangsúlyozzák, hogy olyan nőről van szó, aki már túljutott termékenysége évein.

M. Gimbutas is hasonló véleményen volt, ő a nagy ősi istennő („földanya”) alakját feltételezte ezekben az ábrázolásokban. Rámutatott, hogy nem minden testes szobor kíván terhességet megjeleníteni. Szerinte a vénusz szobrok a „Nagy Anya” megjelenítési formái. Ezt az absztrakt figurát különböző életkorokban és ennek megfelelően különböző attribútumokkal és jellegzetességekkel jelenítették meg. Szerinte a szobrok olyan kozmogónikus eszméket szimbolizálnak, mint az élet ciklikussága, periodicitás, megújulás. Az USA-ban több kutató is továbbvitte az istennők ábrázolásának elképzelését.

Az 1960-as évek francia őskor kutatását A. Leroi-Gourhan neve fémjelzi és a paleolit művészet értelmezésének demisztifikálása. A szobrok szerinte az interpretációk egész sorát hívták életre, véleménye szerint azonban soha nem férhetünk egykori értelmük közelébe. Egyetlen lehetőségünk, hogy pontos stílusbeosztásukat elkészítsük. Úgy gondolta, hogy a test középső részének fejhez és végtagokhoz képest való dominanciája is csak egy bizonyos stílussajátosság, mely az állatábrázolásokon is jelen van.

A ’60-as évektől másik jelentős szerző Z. A. Abramova volt, aki foglalkozott a szobrok interpretációjával is. Etnográfiai megfigyeléseket felhasználva úgy vélte, a nők gazdasági és kulturális szerepe jóval nagyobb volt a korabeli társadalmakban, mint azt korábban gondolták. A „vadászó férfi” ideája mellett immár helyet kapott a „gyűjtögető és otthonteremtő” nő gondolata.

Az 1980-as évekre tehető az „orosz-iskola” munkásságának fellendülése. A. S. Gutshin a nő megjelenítését a vadászathoz, állatvilághoz kapcsolta. A szobrok három aspektusát tárta fel:

1. nő a társadalomban (védelmező, szertartásvezető),
2. az emberfeletti nő (szülés felett ügyelő, termékenység őrzője),
3. természetfeletti nő (állatok, erdők védelmezője).

M. D. Gvozdover úgy vélekedett, hogy a különböző szobortípusok eltérő funkcióval rendelkeztek a „paleolitikus pantheonban”, különböző rituálék eszközei és megnyilvánulásai voltak.

Abramova legelőremutatóbb gondolata az interpretációk terén az, hogy tekintettel a nagy idő- és térbeli elterjedésre, valószínűleg nem lehet egyetlen globális magyarázatot találni a szobrok jelentését illetően.
A környezeti vizsgálatok kora
H. Delporte 1979-ben kiadott műve (L’Image de la Femme dans l’Art Préhistorique) az eddigi legteljesebb összefoglalása a paleolit szobroknak. A szerző foglalkozott csoportosításukkal geográfiai és kronológiai szempontból, kísérletet tett összevetésükre is. Véleménye szerint csak pontos régészeti megfigyelésekre alapozható a mobiliák vizsgálata és esetleges interpretációja.

1971-ben jelent meg A. Marshack A civilizáció gyökerei című munkája, melynek központi témája a jégkori tudományos ismeretek meglétének bizonyítása, melyek véleménye szerint az időszámítás köré szerveződtek. A csillagászati és ehhez kapcsolódó matematikai ismeretek nyomait igyekezett fellelni a művészeti alkotások díszítéseiben. Úgy vélte, a korabeli népcsoportok központi gondolatköre a regeneráció, a ciklikusság eszméje köré csoportosult. A vadásztársadalmaknak szüksége volt a sikeres fennmaradás érdekében a természet pontos ismeretére, az időjárási jelenségek, az állatok vándorlási idejének és útvonalának feljegyzésére. Az ezen eseményekkel összefüggő ábrázolások (bekarcolt vagy vésett rovátkák, pontsorok) szerinte megjelennek a női szobrokon is (díszítéseiken, öltözetükön). Tehát a szobrokat is besorolta a számolás és ezáltal a természet és emberiség újjászületési misztikumának bizonyítékai közé, a termékenységi ciklussal, életszakaszokkal hozta összefüggésbe azokat.

Egy újabb érdekes kísérlet a szobrok értelmezésénél J. P. Duhardtól származik, aki anatómiai szempontból vizsgálta a szobrokat. Orvosi szemmel ezek valós női alakokat formálnak meg, a figurák részletei közötti eltérés mögött életkori és testalkati különbségek állnak. Más kutatók is hasonlóan vélekedtek, P. C. Rice három élettani kategóriát állapított meg a szobrok objektív morfológiai vizsgálatánál (pre-reproduktív, reproduktív és post-reproduktív életkorú nők ábrázolásai).

Az anatómiai vonalon egy érdekes próbálkozásnak bizonyult R. McDermott vizsgálata, aki szerint a szobrok ön-reprezentációk, vagyis a nők magukról készítettek figurákat. Ez szerinte magyarázatot adhat a szobrok lehajtott fejtartására, arctalanságára és a különös testarányokra.

Tartsuk szem előtt azonban, hogy ami megmaradt az egykori valóságból, s ez nem csak a szobrokra, hanem az egész anyagi kultúrára igaz, csak egy kis töredéke az egykori valóságnak. Gondoljunk csak a szerves anyagokra (fa, vesszők, bőrök). Ezen teljesen elbomló anyagok vizsgálatára is keresik a megfelelő módszereket, itt kell szót ejtenünk Olga Soffer amerikai kutató újszerű eredményéről, amely érdekes adalékokkal szolgálhat a korabeli társadalom felépítésével kapcsolatos ismereteinkhez. Soffer a közép-európai 30000 éves (!!!) égetett agyag szobrokon észlelt szövetlenyomatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy az őstörténeti időkben a nők is ugyanolyan, ha nem nagyobb szerepet játszottak a társadalomban, mint a férfiak. Míg a férfiak vadásztak, a nők gyűjtögettek, elvégezték a „ház” körüli munkákat és mindazon eszközök elkészítését (textilek, kosarak, hálók), amelyeknek legjobb esetben is csak a lenyomata maradt meg. A közép-európai kerámia szobrokkal kapcsolatosan az a meglátása, hogy azokat nők készítették, méghozzá bizonyos szertartásokhoz. A kutatók már korábban felvetették, hogy a nők bizonyos ceremóniáknál részt vettek, sőt ők végezték azokat.

O. Soffer kutatásai már napjaink eredményei közé tartoznak, ez az irányvonal arra törekszik, hogy a lehető legegzaktabb módon vizsgálja és próbálja meg értelmezni a szobrokat.

Most nézzünk rá újra képzeletbeli történelemkönyvünkben a képre: Willendorfi Vénusz, a jégkori emberek szépségideálja, a termékenység megtestesítője…
Hm!?
A. Bereczki Ágnes

Felhasznált irodalom:

Z. A. Abramova 1995.: L’art paléolithique d’Europe orientale et de Siberie Párizs, J. Millon
H. Delporte 1993.: L’image de la femme dans l’art préhistorique Párizs, Picard
Gimbutas, M. 1989.: The Language of the Goddess Londres, Thames (Hudson)
F. Hançar 1940.: Zum Problem der Venus – Statuetten in euro-asiatischen Jungpaläolithikum Prähistorische Zeitschrift XXX-XXXI: (1939-40. Heft 1/2) 85-156.
P. C. Rice 1981.: Prehistoric Venuses: Symbols of motherhood or womanhood? Journal of Anthropological Research 37: 402-16.
O. Soffer 1987.: ,,Upper Paleolithic connubia, refugia, and the archaeological record from Eastern Europe” In.: The Pleistocene Old World – Regional perspectives. Ed. O. Soffer 333-48. New York: Plenum Press
Verpoorte, A. 2001.: Places of art, traces of fire Archaeological Studies Leiden University 8.
R. White 1986.: Dark caves, bright visions: Life in Ice Age Europe New York, American Museum of Natural

2005/40.