Az árja invázió mítosza I.

Jelen cikkünkben visszatérünk egy korábban már tárgyalt témához (Rácz Géza: Árja hódítás? In: Kagylókürt 18.), melynek oka az azóta (1995) megjelent igen jelentős munkában (Feuerstein, Georg-Kak, Subhash-Frawley, David: In search of the cradle of civilization. New light on ancient India. 2nd edition. Quest Books. Wheaton-Chennai (Madras), 2001.) publikált eredmények magyar nyelven való közkinccsé tétele. Az első részben összefoglaljuk az árja bevándorlás-elmélet kialakulásának szellemi közegét és főbb tényezőit, majd a következő számban, a második részben bemutatjuk azt a tizenhét érvet, melyek közül számos önmagában is cáfolja ezt a minden szempontból (szaktudományi, módszertani, logikai stb.) elavult, de ennek ellenére dogmává merevedett elméletet.

1. Az indoeurópai ősnyelv

Sir William Jones (1746-1794), akinek a szanszkrit nyelv és irodalom felfedezését köszönhetjük, nem tartotta a szanszkritot a többi indoeurópai nyelv közvetlen ősének, hanem egy feltételezett ind-iráni-görög-latin előnyelvben hitt. Ám az indoeurópai nyelvcsalád fogalmának kialakulása idején, éppen a nyelv lényegének romantikus szemlélete következtében a kutatók arra törekedtek, hogy valamely közös, egységes indoeurópai ősnyelvet rekonstruáljanak. Minthogy abban a korban az általános vélekedés szerint a szanszkrit nyújtotta a legrégibb írásos emlékeket, feltételezték, hogy a többi indoeurópai nyelv a szanszkritból sarjadt. Friedrich Schlegel (1772-1829), kinek célja az volt, hogy közös őst találjon azoknak a nyelveknek, melyekről Sir William Jones felismerte, hogy rokonságban vannak egymással, Az indiaik nyelvéről és bölcsességéről című híres munkájában (1808) a következőket állapította meg: „az indiai nyelv a régebbi, a többiek viszont későbbiek nála, és belőle származnak”. Schlegel – aki szerint az indiai kultúrának alapos tanulmányozása többet érne és többet használna, mint akár a görög műveltség ismerete – tehát Indiát jelölte meg az indoeurópai nyelvek és népek őshazájaként. A kor annál is szívesebben tette magáévá ezt a gondolatot, mivel ez összhangba hozható volt a biblikus hagyománnyal, miszerint az egész emberiség őshazája Ázsia.

Schlegel nagy hatású munkája után az indoeurópai nyelveket beszélő népek őshazájának – amely megegyezett a szanszkritot beszélők őshazájával is – nem feltétlenül csak Indiát, hanem továbbra is Ázsiát tekintették. Franz Bopp viszont (1791-1867), aki Rasmus Rask (1787-1832) és Jakob Grimm (1785-1863) társaságában joggal tekinthető az összehasonlító nyelvészet megteremtőjének, 1816-ban, tehát nagy művének (A szanszkrit igeragozási rendszerről) megjelenésekor még bizonytalan volt abban, hogy a szerkezetükre nézve különösen rokonnak tartott nyelvek (tehát a görög, a latin, a germán, a perzsa) valóban a szanszkrittól származnak-e, vagy azzal együtt egy közös ősnyelvtől.

A szanszkritot indoeurópai ősnyelvnek tekintő nézettel végül August Schleicher (1821-1868) számolt le, aki a tizenkilencedik század közepének talán legbefolyásosabb és tudománytörténetileg legfontosabb alakja volt. Nevéhez fűződik a családfa-elmélet kidolgozása, s Az indogermán nyelvek összehasonlító nyelvtanának foglalata (1861), amely Franz Bopp munkája után az indoeurópai összehasonlító nyelvészet legjelentősebb szintézise. Schleicher, aki még egy rövidke verset is fabrikált az általa feltételezett indoeurópai ősnyelven, a szanszkritot csak az ősnyelvből kifejlődő egyik ágnak tekintette. Schleicher elméletét gyakorlatilag mindenki átvette, s onnantól kezdve már csak a családfa ágas-bogas szerkezetének finomításáról esett szó. Max Müller, aki az uralkodó áramlat fő sodrába tartozott, így összegzi véleményét e kérdésben: „A szanszkrit, görög és latin egy-testvérek, egy és ugyanazon ős nyelv változatai. Mind egy régibb állapotra mutat vissza, melyben kevésbé különböznek egymástól, mint most; ennél többet senki sem vitat. A mit a szanszkrit javára mondhatunk, csupán annyiból áll, hogy legöregebb testvér valamennyi közt; hogy sok szót hívebben, változatlanabbul megőrzött, mint a görög és latin. A szanszkrit nyelvnek eredetibb alakja és átlátszó szerkezete kedvessé és becsessé tették a nyelvész előtt, de nem vakították meg azon ténnyel szemben, hogy sok tekintetben a görög és latin – sőt a gót és kelta is – megőríztek olyan eredeti vonásokat, melyeket a szanszkrit elvesztett.” (Müller Miksa ujabb fölolvasásai a nyelvtudományról, 440.)

2. Az indoeurópai őshaza

Az indoeurópai nyelvű népek őshazáját – elsősorban Friedrich Schlegel hatása nyomán – csak a XIX. század elején vélték Indiában megtalálni, ami összhangban volt a biblikus ázsiai őshaza hagyománnyal is. A hangsúly lassan áttevődött az Indián kívüli ázsiai területekre. Szinte minden jelentősebb tudós kinyilvánította kérdését a témakörben. „C. Lassen 1844-ben a Pamír magaslataira tette az indoeurópai őshazát, Th. Mommsen 1856-ban Mezopotámiába, A. Pictet 1859-ben Baktriába és így tovább. Az ősrégészet egyik legelső rendszerezője, a dán J. Worsaae, Hans Hildebranddal együtt szintén az indogermánok ázsiai eredetét vallotta.” – írja Makkay János (Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete, 14.).

Az ázsiai eredetelmélet egyeduralmát az 1850-es évek elejétől kezdték megtörni. Egy angol nyelvész, orvos és néprajzos, R. G. Latham szerint az indoeurópai nyelvcsalád két ágának kapcsolata úgy alakul, hogy a kisebb területen elterjedt és homogénebb ág származik a nagyobb területen elterjedt és így több dialektussal bíró ágtól, magyarán a szanszkrit ősi kiindulási területét is Európában, mégpedig a Baltikumban, a litván nyelvterület keleti-délkeleti határzónájában, valahol Volhínia és Podólia területén kell keresni. Latham későbbi érvelésében már tetten érhető a kor európai gondolkodásában egyre inkább teret kapó – ekkor még kulturális – fajelmélet hatása, hiszen Latham szerint az ázsiai származtatás elmélete nincs bebizonyítva, s megkérdőjelezi az emberi civilizáció keleti eredetét is, mivel összevan tévesztve az emberi faj elsődleges elterjedését a Földön általában, és azokat a másodlagos mozgásokat, amelyek révén, a még ma is érvényes feltevések szerint, a litván és más nyelvek Ázsiából Európába jöttek. (Elements of comparative philology. London, 1862. 611-612.)

Az európai őshaza mellett szólt az azóta már megcáfolt érv is, mely szerint a bükkfa neve rekonstruálható az alapnyelvre, következésképpen az alapnyelvet beszélő nép ott élt, ahol őshonos volt a bükkfa. Azaz a XIX. századi botanika szerint csak Európában, és csak a Königsberg-Krím félsziget közötti vonaltól nyugatra. Az őshaza tehát szintén e vonaltól nyugatra kellett, hogy legyen. Ez a széles körben elterjedt elmélet azonban mára már összeomlott, hiszen a bükk egyik fajtája, a Fagus Orientalis Lipsky a Kaszpi-tenger térségében is élt. Másrészt a rekonstruált alapszó – bhago- – genealógiai származékai egyes nyelvekben nem bükkfát jelentenek, hanem tölgyet (a görögben), égert (a szlávban), vagy szilfát (a kurdban). Hasonló problémák merültek fel a „lazac” szóval kapcsolatban is, mely egyes indoeurópai nyelvekben egyszerűen csak „hal”-at jelent.

A tudományos kutatás végül az 1860-as évektől kezdett teljesen az európai őshaza felé hajlani, de sokan – köztük Max Müller – törtek lándzsát a közép-ázsiai térség és a Kaukázus környéke mellett. Ez utóbbi térség mellett elsősorban az Avesztát hozták fel, mely leírta, hogy hol fekszik az árják országa. Ám az Aveszta által leírt „árják lakhelye” kivétel nélkül a II. Nagy Kürosz (i. e. 559-530) megalapította és utódai – II. Kambüszész (i. e. 530-522) és I. Dareiosz (i. e. 522-486) – által kiterjesztett Óperzsa Birodalom területén található.

Georg Feuerstein szerint „bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy a proto-indo-európai közösségek az i. e. 4500-ban, vagy még korábban már jól berendezkedtek Eurázsiában. Azután a sokféle nyelvjárás különálló nyelvekké kristályosodott, mint amilyen a védikus szanszkrit is. Renfrew és mások szerint, i. e. 3000-re az indo-európai nyelveket és sokféle nyelvjárásaikat már szerte Európában beszélték, Anatóliában továbbra is folytatódott az erős indo-európai jelenlét, amit az i. e. 2200-ban meglévő Hettita birodalom is bizonyít. Ennek és más bizonyítékoknak a fényében biztonsággal elvethetjük azt az elméletet, hogy a védikus árjanok a kései i. e. 1500-ban érkeztek Indiába. Már sok ezer évvel korábban is ott tartózkodhattak a szubkontinensen jelen lévő proto-indo-európai közösségek egyik ágából kinőve. Pontosan ezt sugallják a régészeti bizonyítékok és a Rig-védában rejlő bizonyítékok is.” (Feuerstein, 132-133.)

3. Az indiai kultúra félreértése

A szanszkrit nyelv és irodalom XVIII. század végén történő felfedezése hatalmas lökést jelentett mind a filológia, mind az orientalisztika számára. Sir William Jones és társai (Wilkins, Carey, Forster, Colbrooke), azaz a szanszkrit filológia tulajdonképpeni megalapítói még egyöntetű csodálattal tekintettek az indiaiak szent nyelvére, mint a legtökéletesebb szerkezetű és leggazdagabb nyelvezetű nyelvre. Ám a „klasszikus filológia” számos képviselője éles támadást intézett a szanszkrit ellen, amiről Max Müller a következőképpen írt: „Kétség kívül nagy küzdelmébe került volna oly embernek, a ki abban a hitben nevelkedett, hogy a görög és latin vagy eredeti nyelvek, vagy a hébernek elváltozásai: hogy bele nyugodjék abba a fölforgató tanba, mely szerint szoros rokonság fűzi a klasszikus nyelveket a vadak beszédjéhez, mert vad embernek tartották akkor a nagy mogulnak minden alattvalóját. Azonban bölcsen belátta Dugald Stewart, hogy, ha igazak a szanszkritra vonatkozó tények, akkor a belőlük vont következmények elkerülhetetlenek. Azért egyáltalán tagadta, hogy az a szanszkrit nyelv valóban létezik, és megírta hires értekezését, melyben be akarja bizonyítani, hogy a szanszkritot azok a hazug, ravasz világcsalók, a brahmánok, a görög és latin mintájára állították össze, és hogy az egész szanszkrit irodalom ámítás. Fölemlítem ezt, mert jobban mutatja, mint akármi más, hogy a szanszkrit nyelv fölfedezése milyen hatalmas lökést adott azon előitéleteknek, melyek oly mélyen meg voltak gyökerezve minden művelt ember szellemében.” (Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, 155-156.)

Természetesen Dugald Stewartnak és a hasonlóan gondolkodóknak is bele kellett törődniük a szanszkrit nyelv és irodalom létjogosultságába. Ám a védikus kultúra félreértése már ebben az időben is jellemző volt, hiszen az ősi szent szövegeket olyan emberek fordították és kommentálták, akik – bár nyilvánvalóan érdekelte őket a téma – nem „alacsonyodtak” le odáig, hogy a helybeli tudós bráhmanákkal konzultáljanak, vagy ne adj Isten őket kérték volna fel a hiteles fordítás és magyarázat elvégzésére. Így történhetett meg aztán, hogy a védikus vallásból naturalisztikus, azaz természetimádó vallás lett; a kifinomult szanszkrit nyelv többé már nem jelentette azt, hogy létrehozói is magas kultúrával rendelkeztek; az „árja” fogalmát a szanszkritul beszélő népre vonatkoztatták, s a súdrákból az árják által Indiában talált és meghódított, majd a faji alapon létrejött varna-rendszer legalsó osztálya lett. René Guénon a tévedések okát a következőkben látta: az orientalisták „mindent saját nyugati álláspontjukról, saját „szellemi prizmájukon” keresztül szemlélnek, holott bármely tanítás helyes értelmezésének első feltétele, hogy az ember, amennyire csak lehetséges, megpróbáljon a tanítás eredeti kifejtőjének álláspontjára helyezkedni.” (Guénon, 7.)

A varna-rendszer félreértéséhez kapcsolódik, hogy a dravidákat tekintették India őshonos lakóinak. Friedrich Müller a következőképpen „igazolta” eme állítást: „A dravíd faj hajdan egész Indiát birta, a Komorin foktól felfelé a Gangeszig, s valószínüleg az Induszon túl is el volt terjedve Belucsisztánig. Az előnyomuló árják által egyre déliebb és déliebbre szorítva, az indfélsziget legdélibb része, az ú. n. Dekhánba vonúltak végre vissza. Hogy e faj hajdan csakugyan a jelzett környékig volt elterjedve, azt, az ott lakó brahuik bizonyítják, kiknek e környékeni létezését csak is a fönnebbi felvétel által fejthetjük meg. A dravíd faj költözésének kezdete az árják Pendsábbani megjelenésével esik össze, ennélfogva a Kr. e. 2000-ik évre tehetjük.” (A népvándorlások a nyelvészet világánál, 36-37.) Nem árt megjegyezni, hogy a dravida népek és nyelvek eredetét máig homály fedi, s az sincs megmagyarázva, hogy a mai észak-pakisztáni brahui hogyan szakadhatott el a tőle 1500 km-re délre lévő társaitól.

Az ősi indiai kultúra félreértése terén elévülhetetlen érdemei vannak Dubois apátnak (Jean-Antoine Dubois, 1765- 1848), kinek – Max Müller szavaival élve – „fő munkáját, a Description of the Character, Manners, and Customs of the People of India, and of their Institutions, religious and civilt [Leírás India népének jellegéről, viselkedéséről, szokásairól, vallási és világi intézményeiről], mely franciául és angolul is megjelent, mindig nagy tisztelettel olvasták és idézték; egy olyan szemtanú nézeteit tartalmazza, aki előítéletektől mentes, és még ha a szanszkritot nem is, de mind az írott, mind a beszélt tamil nyelvet kiválóan ismeri, ezáltal a bennszülöttek gondolatvilágába betekintést nyerhet, megérti viselkedésüket, szokásaikat, és elnéző sok babonás nézetükkel és gyakorlatukkal szemben, melyekre úgy tekint, mint a vallás és filozófia eredetileg sokkal racionálisabb és intelligensebb formájának csökevényeire.” (Max Müller előszava, vi-vii) Az Indiában 1792-től 1823-ig tartózkodó Dubois apát, a „megbízható szaktekintély” rengeteg hasznos információt tartalmazó könyvében azonban számos vaskos tévedés is található. A bráhmanák „abszurd meséiben” nem hisz, a szent Meru és a Mandara hegyet egynek véli, a Hét Risi szerinte Jáfet hét fiával azonos; Magóg és Gautama, valamint Brahmá és Prométheusz ugyanaz a személy stb.

Ezek után nem lehet csodálkozni Max Müller megállapításán, amikor a következőket írja: „A brahmánok a Véda himnusaiban isteni rangra emelik a nyelvet, de ezt tették ők mindennel, a miről nem tudták, hogy mi.” (Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, 75.)

4. A Védák kora

A Védák keletkezésének kronológiája kulcsfontosságú volt mind az árja őshaza hozzávetőleges helyének, mind az árja bevándorlás idejének meghatározásában. Különös módon az a nézet vált elfogadottá, mely szerint mivel a korábbi lakhelyekre és eseményekre való emlékezet teljesen hiányzik, a Védák legrégibb részei is már a bevándorlás után keletkeztek. Ellenben a Rig-véda himnuszaiban fellelhetők olyan „hitregeszerű nézetek a világ eredetéről s az ősidőről, melyek alapvonásait, valamint az ó s a jelen kor emberei közt levő ellentét fogalmát is, az indusok az árja törzsek szétoszlás előtti közös birtokából hozták magukkal új hazájokba.” (Duncker Miksa, 27-28.) Azaz hiába vezetnek vissza minket a Védák legrégebbi részei az indoeurópai nyelvű népek őskorába, a keletkezési helyszín mégis India, mely hatalmas terület az általános vélemény szerint mégsem lehet az indoeurópaiak őshazája.

A Védák keletkezési idejének meghatározásában nagyon sokáig megoszlottak a vélemények, s nem volt általánosan elfogadott kronológia. „Görres, Creuzer, Holwell és Dow a vedák eredetét ötezer évre teszik; az angák ezer, az upavedák és upangák ezerötszáz évvel volnának későbbiek. Ekképpen tehát a puranák 16 századdal előznék meg Krisztust, és nem kevesebb, mint 13-mal, a nagy hősköltemények és Manu törvénykönyve. A mélyebben látó, s nagyobb tekintélyü Heeren, a legrégiebbekül ismeri a vedákat, azután az ezekre irt commentarokat, és az upavedákat, mellyek Manu törvénykönyvének legujabb szerkezet-idejét megelőzték.” (Cantu Caesar, 563.)

Moriz Winternitz könyvében azt írja, hogy a Védák keletkezésének legkorábbi szakasza (Kr.e. 1200-1000), melyet Max Müller határozott meg, nem egyéb, mint gyenge lábakon álló hipotézis. Ez a „tény” a tudományos köztudatban Max Müller nagy tekintélye miatt gyökerezett meg annak ellenére, hogy a legkorábbinak tartott Rig-véda himnuszai keletkezésének idejét Winternitz szerint nem lehet meghatározni, azok Kr.e. 1000-ben, 1500-ban, 2000-ben, vagy akár 3000-ben is keletkezhettek. Ennek ellenére voltak, akik más véleményt vallottak. L. von Schroeder Kr.e. 1500 és 2000 közé tette a Rig-véda keletkezésének korát, míg H. Jacobi a Kr.e. harmadik évezredet tartotta elfogadhatónak. A renitens Jacobi munkáját érdemi cáfolat ellenére tudománytalannak, említésre sem méltónak titulálták. (Winternitz, 247-248.) A korszak legbefolyásosabb orientalistája, Max Müller elvetette azon „néhány tudós” véleményét, akik a Védák keletkezési korszakát a Kr. e. két-háromezer évvel előttre terjesztették ki, mivel „sokkal jobb a védikus vallást létrehozó gondolat különböző szintjeit bemutatni és így egy körülbelüli elképzelést nyerni hosszú fejlődéséről, mint hogy években vagy évszázadokban próbálnánk megmérni, ami sohasem lesz több mint találgatás.” (Lectures on the origin and growth of religion, 156.)

Müller a következő korszakolást javasolta: Szútra-periódus: i. e. 500-600-ig (Dharma-szútrák, Manu), a bráhmanák korszaka: i. e. 600-800, a mantra-periódus: i. e. 800-1000 (a négy Véda) és a khanda-korszak: i. e. 1000 előtt (csak a Rig-véda). Később ez utóbbi periódus kezdő évszámának az i. e. 1200-at ajánlotta. A mérvadó tudományos világ a számos bizonytalansági tényező dacára szinte egyöntetűen elfogadta a Max Müller által javasolt kronológiát. Az olyan eltérő nézet, mint pl. Whitney-é – aki szerint a Védák keletkezési korát pontosan nem lehet meghatározni semmilyen módszerrel sem, lehet akár Kr. e. 2000 is –, nem sokat nyomott a latban.

A következő tudósnemzedék nemcsak hogy helyben hagyta Müller időszakaszait, hanem az egyéb tárgyú bírálat ellenére még új érvet is mellékelt hozzá: „Midőn [Max Müller – Sz. L.] a negyvenes évek végén e tanulmánynak [a Rig-véda teljes szövege és a Szájana kommentárjától kísért kiadása – Sz. L.] nekifeküdt, az árja emberiség szellemi gyermekkorának megszólalását látták a Védákban, szózatot az emberi szellem legelső hajnalpírkadásának ősi korszakából, midőn még nem volt szervezett kultusz, nem volt megrögzött papi törvény és szertartás, midőn a gyermek-ember közvetlen vágyakodással emelte fel tekintetét a végtelen természet isteni erőihez dalban és fohászban. Azóta nagyot fordult e himnusok chronologiája. Nagy részökről lehullott a naiv közvetlenség zománcza. Ahhoz értő tudósok az úgynevezett hindu korszakba helyezik keletkezésük idejét; a kifejlett papi szertartásra szánt énekekre ismertek fel bennük. Szétoszlott azok álma, kik az árja vallás derengésének tükrözését szemlélték a védákban.” (Goldziher, 464.) Magyarán a védikus vallás magasabb kulturális szintre emelése együtt járt a keletkezési idő fiatalításával is, melynek a Max Müller által felállított kronológia tökéletesen megfelelt.

A Védák korának fiatalításában szerepet játszhatott a XIX. század első felében még általánosan elfogadott kronológia, mely szerint a világ teremtése részben bibliai hagyományok, részben önkényes módon kialakított saját időszámítás alapján az i. e. 3761. év október 6-nak, vasárnapi napnak estéjén kezdődött (Hahn, 102.). Magyarán a védikus írások alapján kiszámított időpontok, pl. a Mahábháratában szereplő kuruksetrai csata i. e. 3102-es dátuma túl korai.

5. Max Müller

Max Müller személye és véleménye már az eddigiekben is többször felvetődött, s ez nem volt véletlen. Ha mindenáron egy személyhez akarnánk kötni – mint ahogy nem akarjuk, de eljátszunk a gondolattal – az árja bevándorlásmodellt, nem jöhet szóba más, mint Max Friedrich Müller (1823-1900). Személyisége és tanítása, bár az utókor nem tartotta a legnagyobb nyelvészek között, óhatatlanul is rányomta bélyegét a XIX. század második fele nyelvészetére, sőt tudományos életére, hiszen Max Müller számos tudományágban is letette a névjegyét. Már 27 éves korában az oxfordi egyetemen alkalmazták, 31 éves korában rendes tanár lett s rendkívül hatásos előadásaival nagy népszerűségre tett szert. Brugmann Károly a következőket írta róla az ismertetőjében: „Müller Miksa Fölolvasásai a nyelvtudományról 1861-ben jelentek meg. Ez volt az első kisérlet, mely az általános nyelvészetnek főbb mozzanatait az indogermán nyelvészet fontosabb kérdéseivel kapcsolatban a nagy közönségnek is bemutatta. Volt is fényes sikere. A fölolvasások 14 kiadást értek és számos nyelvre lefordították; a német fordítás Bottgertől 1863-ban hagyta el a sajtót s azóta öt kiadást ért. (…) Az eredetiből immár a 15. kiadás van előttünk, mely The Science of Language rövidebb czímen újabb átdolgozásnak mutatkozik be, mert mindazt, mi a fölolvasás formájára emlékeztet, mellőzte benne a szerző. A felolvasásokéhoz fogható siker ritkán jutott egy-egy könyvnek, mely egyaránt fordult a szélesebbkörű művelt közönséghez s a szakavatott kartársakhoz. Müller, az előadás művészetének mestere, a laikusokban élénk érdeklődést tudott kelteni egy oly tudomány iránt, mely – talán az egy szófejtés kivételével – fölötte száraznak és unalmasnak szokott látszani. Könyvével a nagy közönség körében oly hírnévre tett szert, mintha századunk legnagyobb nyelvészei közé tartoznék.” (Müller Miksa könyve a nyelvtudományról. In: Nyelvtudományi Közlemények XXIV. (1894), 83.)

Fiók Károly tanulmányában (Müller Miksa és a Rigvéda. In: Budapesti Szemle LXXIX. (1894), 161.) így összegezte Max Müller munkásságát: „Teremtett ő – tudjuk – más téren is szép, nagy, csodálatra méltó alkotásokat; a hindu irodalomtörténet, összehasonlító nyelvészet, comparativ vallásbölcselet fönn fogják tartani sokáig emlékét, kivívják a feledékenység ellen és biztosítják messze időkre tudós hírét, nevét: de neki életében egy műve sem kötötte úgy le lelkét, egy sem forrott szívével úgy eggyé, mint Rigvédája.”

És végezetül talán a legfrappánsabb summázatot mutatjuk be, Max Müller nekrológját Goldziher Ignác tollából (Müller Miksa. In: Nyelvtudományi Közlemények XXX. (1900), 458.): „Müller Miksa, a XIX. század tudományos iróinak azon kiválasztott csoportjába tartozik, kik leghathatósabban járultak hozzá, hogy azon nagy tudományos eredmények, melyek a nyelvészetet a szellemi tudományok előkelő rangjára emelték, a század művelt közszellemének tényezőjévé, elengedhetetlen alkotó részévé váljanak. Ezzel nem csak azt akarjuk mondani, hogy néki sikerült legjobban, a tőle és másoktól talált tudományos igazságokat előadói tehetségének fölülmúlhatatlan tökéletessége, beszédjének varázshatása által a hivatásos tudósok körén túl a műveltség közérdekévé tenni; hanem különösen még azt is, hogy csak kevés embernek sikerült úgy mint ő neki, a legaprólékosabbnak látszó tudományos kérdések nagy vonatkozásait felismerni, reá mutatni azon pontokra, a hol a nyelvészet részletes kutatásai az emberi szellem történetének nagy kérdéseivel érintkeznek, mintegy őskori okmányait szolgáltatják az emberi szellem mibenlétének, nyilatkozása kezdeteinek, fejlődése törvényeinek felismeréséhez.”

Irodalom:

Avesta (http://www.avesta.org/)
Bynon, Theodora: Történeti nyelvészet. Ford.: Gherdán Tamás, Számadó Béla. Osiris. Bp., 1997.
Cantu Caesar: Világtörténelem, I. kötet. Ford.: Gyurits Antal. Szent-István-Társulat. Pest, 1856.
Comte, Auguste: Beszéd a pozitív szellemről. In: C. A.: A pozitív szellem. Ford.: Berényi Gábor. Bp., 1979.
Crystal, David: A nyelv enciklopédiája. Javított, bővített kiadás. Ford.: László Zsuzsa et al. Osiris. Bp., 2003.
Dubois, J. A.: Hindu Manners, Customs and Ceremonies. Third edition. Oxford, 1924.
Duncker Miksa: Az ó kor története, III. A negyedik kiadás alapján fordította Jónás János. Franklin-Társulat. Bp., 1877.
Feuerstein, Georg: Yoga Tradíció, I. Szakrális történelem, irodalom, filozófia és gyakorlati lélektan.
Ford.: Zsíros Zsuzsanna és Bakos Attila. Budakeszi, 2001.
Feuerstein, Georg-Kak, Subhash-Frawley, David: In search of the cradle of civilization. New light on ancient India. Quest Books. Wheaton-Chennai (Madras), 2001.
Gobineau, Le Comte de: Essai sur l’inégalité des races humaines I. Deuxieme édition. Paris, 1884.
Goldziher Ignácz: Müller Miksa. In: Nyelvtudományi Közlemények XXX. (1900)
Guénon, René: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Ford.: Baranyi Tibor Imre. Debrecen, 1999.
Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás. Bp., 1983.
Hutterer Miklós: A germán nyelvek. Bp., 1986.
Lévi-Strauss, C.: Faj és történelem. Ford.: Bojtár Péter. Bp., 1999.
Makai György: Gobinaeu-tól Dreyfus kapitányig. In: M. Gy.: Fajelmélet – fajüldözés. Bp., 1977.
Makkay János: Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Bp., 1998.
Máté Jakab: A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Bp., 1997.
Müller Frigyes: A népvándorlások a nyelvészet világánál. Ford.: Edelspacher Antal. Budapest, 1878.
Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról. Ford.: Steiner Zsigmond. Ráth Mór. Bp., 1874.
Müller, F. Max: Lectures on the origin and growth of religion. Longmans, Green, and Co. London and Bombay, 1898.
Müller Miksa ujabb fölolvasásai a nyelvtudományról Ford.: Simonyi Zsigmond. A M. Tud. Akadémia Könyvkiadó Hivatala. Bp., 1876.
Robins, Robert Henry: A nyelvészet rövid története. Ford.: Siptár Péter. Osiris-Tinta. Bp., 1999.
Schleicher Ágost: Darwin és a nyelvtudomány. Ford.: Edelspacher Antal. Pfeifer Ferdinánd. Bp., 1878.
Whitney, William Dwight: Sanskrit grammar. Cambridge, Massachusetts. Harvard University Press-London. Oxford University Press. 1960.
Winternitz, Moriz: Geschichte der indischen Litteratur. Leipzig, 1909.

Szendrei László

2005/40.