A múmia feltámadása – történelem és a világkorszakok kutatása ok

Miről szól az emberi történelem? Egyik olvasatában kétség kívül a fejlődésről, a másik, manapság reálisabb olvasatában a dezintegrációról. Ne a fanatikus világvége várók hiedelmeire gondoljunk, akik minden katasztrófában az idők végezetének jelét vélik felfedezni, de vitathatatlan, hogy a történelem kereke a konfliktusokon keresztül halad előre. A nagy világégések sokkhatásai után is alig akad háborúmentes nap bolygónkon. Ezt a tendenciát nevezhetjük az emberi potenciál elvesztegetésének. Mintha az emberiség is egy múmia-szarkofágba került volna: eleven lehetőségei lefejtve csontjairól, mozgása korlátozva, teste kibelezve. A múmiának dicső a múltja, fénytelen a jelene és beteljesületlen a jövője – akárcsak a ma eleven emberének.

A mumifikálás mikéntje

„A múmia szent ereklye, benne lakik az eltávozott szelleme. Szentség a bebalzsamozás hetven napos folyamata is, amely tökéletes és maradandó lakhelyet biztosít a léleknek. A szent rítus csak a varázsigékkel és inkantációkkal lesz teljes. A balzsamozás a tisztulás házában történjék, aminek rituális tisztaság és védelem alatt kellett állnia, nehogy az elholtat baljós behatás érje, amíg magatehetetlenül és kiszolgáltatva a balzsamozó asztalon hever a test. A baljós árnyak s a testrontó férgek elleni varázsigéket is el kell mondani!

Az oszlás elkerülése végett előbb a belső szerveket emeld ki, urnákban külön-külön tartósítsd. A szív különösen fontos, lévén az érzések és a bölcsesség székhelye, így nélkülözhetetlen a megholt túlvilági jólétéhez.

A kibelezett testet negyven napra nátron sóba ágyazva szárítsd, majd alaposan mossad át és kend meg illatos olajokkal. Hasonlatos legyen ez az eljárás az istenségek szobrainak kezeléséhez! Ez a mód az istenek védelmébe ajánlja a tetemet, s egyesíti a tagokat, összeköti a csontokat és elegyengeti a húst. Az olajok minden baljós behatástól s a bomlástól is megvédenek. Az elholt lelkében makulátlanul, testében tisztán, olajjal megkenve és friss gyolcsba öltözve juthatott a túlvilágra. A gyolcsrétegek között a megfelelő testtagok fölött helyezd el a védő amuletteket: Horusz szemeit, Osiris oszlopait és az Isis-csomókat. Az amulettek királya, a skarabeusz közvetlenül a szív fölé, a lélek lakhelye fölé kerüljön! Ezután fektesd a múmiát fa koporsóba, amely védőimákkal és istenségek képeivel legyen kifestve. Ezzel minden együttállt az elholt életerejének (ka) újraaktiválásához…”

Miért is idézzük a régesrégi egyiptomi szöveget? Mert meggyőződésünk, az emberiség mai állapota is ilyen múmia-lét. Nem él, csak túlél, teste felkoncolva, szervei elidegenítve, tudatlanságtól gúzsba kötve, adalékanyagokkal tartósítva, életerejének potenciálját messze nem kibontakoztatva…

A fejlődés bűvölete

A fejlődés bűvöletében élünk, jó ideje arról szól a történelmünk, hány százalékkal magasabbak a mutatók az előző év azonos időszakához képest, mennyivel több, menynyivel erősebb, hatékonyabb, jobb és boldogabb az élet… Mostanság technikai megoldásokban mérjük a fejlődést és a technika valóban beváltani látszik ígéreteit: tényleg gyorsabb a gép, biztonságosabb az autó, nagyobb kapacitású a számítógép. A régi kommersz kémfilmek ötletparádéja ma belefér egy mobiltelefonba: mikrofényképezőgép, hangrögzítés, lokáció mérés, adattárolás és egyebek.

Évszázadok óta az evolúciós fejlődés dominálja történelmi szemléletünket is: a primitív korokból kikapaszkodott emberiség kultúrnéppé válik, s a „győztes” civilizáció planetáris szinten egységesít, globális szervezettséget biztosít, sőt kozmikus célkitűzései is vannak. E külső építkezéssel együtt bizonyos belső csökevényesedés is megfigyelhető: élet helyett túlélés, küzdelem helyett háborúság, étel helyett konzerv, beszélgetés helyett internet, szerelem helyett tizennyolc éven fölüli adult page – csupa pótszer. Ma nem felfedezni indul az ember, hanem a képernyő elé ül. Egyre több a szellemileg-lelkileg bicebóca ember, aki az élet kihívásai elől betegségbe, mámorba vagy az öngyilkosságba menekül. Ennek a tendenciaváltásnak köszönhetően mintha egyre távolabb kerülne az ember saját potenciális lehetőségeitől, s egyre kevésbé volna ember.

Mi volna, ha merőben új történelemszemléletet dolgoznánk ki? Mi volna, ha a fejlődés kényszeres hajszolása és felfelé ívelő evolúciós tendenciája helyett felismernénk a devolúciót, a visszafejlődést? Ne nevezzük hanyatlásnak a világ mostani állását, mert az nem volna hízelgő sikerorientált önmagunknak, de tendenciaváltásról minden bizonnyal beszélhetünk.

A technika fejlődése mellett az egyszerű megoldások, a humánum, a szellem háttérbe szorul, s egyre aktuálisabb és figyelmeztetőbb az intés: azért születtünk, hogy használjuk a tárgyakat és szeressük az embereket s nem azért, hogy szeressük a tárgyakat és használjuk az embereket! Persze ez ügyben is megoszlanak a vélemények. Desmond Morris szerint az ember csupasz majom, mások a teremtés koronájának tartják. A jóga szemlélete szerint az ember tipikusan szenvedélyes lény, biológiai sajátságai mellett orientáltsága – élvezetvágy, törekvés, ragaszkodás, becsvágy – is erre utal. A mindenség terét élet tölti be, az indiai kozmográfia a bolygórendszereket benépesítő különböző rendű és rangú, félisteni vagy démoni, mennyei és pokoli vagy éppen földi lényekről beszél, a tudat megnyilvánulásának, evolúciójának és orientációjának függvényében.

Ezek szerint az élet nem csupán a Föld kiváltsága, a mindenséget élet hatja át. Az egyes testek, létformák, sőt a planéták és szférák is tudati szinteket jelentenek. Kozmikus szinten ugyanúgy érvényes a rezonancia elv, mint ahogy két egymás mellett álló zongora egyikén leütött hang a másik húrját is megrezegteti. Az ember is ilyen külső-belső rezonancia-hálóban él: saját tudata hatással van a külvilágra, s a külvilág is befolyásolja tudatát. A világ és a tudat kétirányú kölcsönhatásáról beszélhetünk, s bár primer szinten talán igaznak tűnik a marxi tétel, miszerint a lét határozza meg a tudatot, csakhogy misztikus szinten az igazabb, hogy az előző életek s a köztes lét során a tudat határozza meg azt a létformát, létmódot, amelyben most leéli életét. A manifeszt körülmények természetesen meghatározzák lehetőségeit, pontosabban rezonálnak azzal a tudatszinttel, amely a legmegfelelőbb ütközőket, siker- és kudarcélményeket jelenti az egyéni tudat számára.

Tudati evolúció

A jóga bölcselete tudati evolúcióról beszél, s azt vizsgálja, milyen szinten nyílik ki az emberi tudat, mi motiválja az embert? Az egyéni tudatfejlődés különböző stádiumokon halad keresztül. A nulladik lépcső az öntudathiány, ez szinte vegetatív állatlétnek felel meg, amikor az emberi test már kész, de a szellem még nagyon készületlen. Az öntudat az első igazi lépcső, amely a saját egzisztencia fölismerését jelenti. Ez a felismerés fejlődik tovább nemi tudattá – azaz férfiúi vagy női önazonosítássá, faj-tudattá, majd nemzetiés emberiség-tudattá. Ezek társadalmi, szociális mércék, szerepek, amelyek az átfogóbb biológiai tudatba ágyazódnak, az élet egymással szervesen összefüggő felismerésébe. A planetáris tudat kifejezi az adott bolygó minden lehetőségét, adottságát és korlátját, mégis egy-egy bolygón ez a legátfogóbb koncepció, amely a biológiai mellett az ásványi, szférikus, magmatikus, sugármező természetű, valamint gravitációs és misztikus vonatkozásokra is kiterjed. A föld vonatkozásában nevezhetjük az ilyen komplett világnézetet egy nem csillagászati értelemben vett geocentrikus szemléletnek. A planetáris tudaton túl a kozmikus tudat következik, amely bolygó- és csillagközi vonatkozásokat is képes figyelembe venni, majd az angyali- vagy félisteni tudatsík következik, amikor nemcsak szemlélője az adott személy a világegyetem működésének, hanem felelős résztvevője is. Végül az isteni tudatszint következik, amit értelmezhetünk az isteni mindentudásként, vagy pedig az ember istenről alkotott tudatosságaként is. Mindkettő teljes, harmonikus és tökéletes tudást jelent, bár tárgyaik, kiterjedésük értelemszerűen különböznek egymástól.

A biológiai létet nevezik az univerzum sokkjának is, olyan szokatlan jelenségnek, amelyben az anyag túllép önmagán. A szerves lét sokkja az értelmes ember, s az emberi lét sokkja a teljes megtisztulás után következő transzállapot, melyben az ember is túlnő testi korlátain, s lelki mivoltában bontakozik ki.

Éppen ezért történelmet is sokféle szinten lehet írni. Pusztán az események kronologikus felsorolását is történelemnek nevezzük, de történelem a csillagászat, a tudomány bármely területe, amely sorrendiséget ír le, vagy a művészet, amely finomságában vagy éppen ziláltságában ragadja meg az embert, de akár a szellemtudomány, vagy a vallás is, amely ember és Isten viszonyát állítja eseményvázlatba a kiszakadástól a visszatérésig. Nos, az emberben rejlő isteni potenciálhoz képest a kihasználatlanul hagyott lehetőség óriási veszteség. Az esély elszalasztható, csak a feladat tér vissza örökkön-örökké…

Képlékeny történelem

A történelem az élet tanítómestere – tartja a réges-régi mondás. Ennek szellemében éltük le életünket, hittünk a történelem tényeiben, a tudomány győzelmében, a szeretet szépségében. Nietzshe még azt remélte, hogy száz Plutarkhoszon nevelkedett ember örökre elhallgattatja a tizenkilencedik század közepének egész lármás álműveltségét.

Csakhogy az utóbbi időben a történelem képlékennyé vált, s ismerjük azt a mondást is, miszerint a történelmet a győztesek írják. A történelem nem egyszer vált politikai manipulációvá, az elnyomás, vagy az alaptalan felemelés eszközévé. A történelem alakítóinak arzenáljába tartozik a mítoszteremtés, a történelemkreálás, de a múltfosztás és a jövőtolvajlás is. A sírrabló manapság nem csupán a kincseket keresi, hanem jóbarátjához, a cölöptologatóhoz hasonlóan inkább a félrevezetés, a hamisítás a célja, hiszen aki nem ismeri múltját, elveszíti jövőjét is. Márpedig a történelem az ember időhorizontjának többé-kevésbé objektív tudománya kellene legyen. Tudjuk jól, a jelenkornak is sokféle olvasata létezik, s a hivatalos verzió mellett megjelenik az alternatív jelenkor is. A relativizálódó jelen a múltat is viszonylagossá teszi. Így jelenik meg a történelem sokféle olvasata, az alternatív történelem, a ’nem is úgy volt’ tudata.

A szikár, tényszerű, deskriptív történelemírás tudományos követelménye szervesen egészül ki a személyes beszámolók, naplók, visszaemlékezések sokszor szívbemarkolóan emberi vetületével. A személyes sorsokban a történelem nagy sodrása tükröződik, s talán többet megértünk egy történelmi szenvedések koreografálta emberi gesztusból, mint egy alapos elméleti tanulmányból. Az objektív igényű történelmet tehát kiegészíti a személyes, szubjektív történelem, ami nem is annyira újkeletű, mint gondolnánk. A római császárkor elején, az I-II. század fordulóján élt Plutarkhosz írta művéről, a Párhuzamos életrajzokról: „Én nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem mindig a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok. Amint a portréfestők is az arc és a szem vonásaival juttatják kifejezésre a hasonlatosságot, s más részletekkel nem sokat törődnek, adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, és ezek segítségével ábrázoljam hőseim életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és csatáik leírását.”

Azonban három a magyar igazság, a fenti két történelemszemlélet mellett létezik egy harmadik is, a misztikus, intuitív, akár látomásokon alapuló vagy futurisztikus történelemszemlélet is. Ennek két vetületével kell foglalkozzunk, a vulgáris vagy pszeudo-spirituális, illetve a valóban misztikus, kozmikus történelemszemlélettel. Az előbbi a földi viszonyokat igyekszik magasabb szintekre vetíteni. De akár Atlantiszról, az égi küldöttekről, a titokzatos Nibiru-bolygóról, az Orion csillagképről vagy a Szíriuszról beszélnek, valójában mindig ugyanarról van szó: a jó és a rossz, a fény és az árnyék örök küzdelméről. Az efféle történelemszemlélet nem jelent nagyságrendi váltást a teljesen köznapi, megrögzött gondolkodáshoz képest. Igaz, a perspektíva kicsit tágabb, már nem csupán szomszédok tyúkpöre, országok érdekviszálya, netán civilizációk összecsapása a tárgykör, de a feszültség feloldását jelentő távlat nem jelenik meg benne.

A másik történelemszemlélet az abszolút létezés síkjáról kiindulva vizsgálja a kérdést. A világ menetét nagy ciklusokban gondolja el, s látja a játék végkimenetelét is. Ebből az egyetemes, transzcendens szemszögből lehetséges az ellentmondások feloldása: a kétpólusú világgal szemben létezik a minőségében egypólusú, ám mégis diverzifikált Abszolútum. Ez a harmónia birodalma, ami nem a megalkuvás savanyú szagú kényelme, hanem dinamikus, akár feszültségektől sem mentes közeg, amiben mégis minden teljesen jó, áldásos.

Intuitív történelemszemlélet

Ezt az intuitív, misztikus történelemszemléletet képviselték hajdanán India látnokai, bölcsei. Ezek a sokszor elvonultságban élő szent emberek nem a politikai tendenciákkal álltak kapcsolatban, hanem a mindenség nagy titkaival. Meditációjukban a világ előmenetelének sorsfordító kérdéseivel foglalkoztak, az emberek üdvén fáradoztak, s ha a helyzet szorongató volt, saját eszközeikkel beavatkoztak a dolgok menetébe. Ismeretes olyan példa, amikor a remeték és jógík ezeréves áldozatra gyűltek össze, hogy a világ javát a rítus gyakorlásával segítsék. Az ezer esztendő nem feltétlenül költői túlzás, és nem is a matuzsálemi korral magyarázható, hanem azzal a hihetetlen kontinuitással, amit generációk egymásutánja vitt tovább, a szent küldetés beteljesítése végett. Ez is történelemformáló cselekmény, hiszen egy ilyen nagyszabású szakrális és liturgikus esemény az állandóság képzetét s ezzel a biztonság érzetét kelti a kívülálló közemberekben. Az ilyen nagyszabású áldozat, esemény, zarándoklat vagy a jógík állandóan ismétlődő gyakorlatai önmagukban is intézménnyé válnak, a világ rendjét, az élet biztonságos kereteit jelző intézménnyé. Máskor a papok akár misztikus erejüket latba vetve tették le a gonosz királyt, hogy ezzel a nép s a világ üdvét szolgálják.

A látnokok tehát a magasabb realitással álltak kapcsolatban, s innen kiindulva szemlélték a világot.
Mikor történelemről beszélünk, általában csak a múltra gondolunk, pedig létezik prediktív, jövendőmondó történelem is. A próféciák, jövendölések a jövő történetét írják meg, s ehhez nem elegendő pusztán a homályos fogalmazás. A magasabb realitással kapcsolatban álló látnokok nemcsak a régmúlt történelmét olvassák, hanem az ákása-krónikát is. Az ákása szanszkrt kifejezés, jelentése ég, mennybolt, éter, fluidum, űr, térség, fény, világosság, mélyedés, és matematikai pont, vagy zérus. Az ákása, vagyis e finom rezgés magába foglal mindent, ami a világban történik, mintegy lenyomatot képezve a múltról, és bizony, a jövendőről is. Ez a titokzatos ismerethalmaz tekinthető a misztikusok globális tudásának, információforrásának. Az ákása-krónika híradásának tekinthető például a Dél-Indiában működő pálmalevél könyvtár, amely tartalmazza az emberiség és az egyes emberek megírt sorsát, vagy a titokzatos Bhavisja-purána, aminek címét úgy fordíthatnánk: az eljövendő múlt…

A misztika egyik alaptörvénye az ’amint fent, úgy lent’ tétele, ami a mindenség nagy egybetartozására, összefüggésére rámutató tanítás. Ezt a helyhatározói – és erkölcsi vonatkozásokra is vetíthető – tételt a történelem vonatkozásában át kell fogalmaznunk. Ha a történelem az élet, az idő és a sors megragadására tett kísérlet, s a jelen mindig a múltból a jövőbe ívelő folytonosság, akkor a tétel teljes kibontásában így hangzik: ’Amint fent, úgy lent, amint a múlt, úgy a jövendő’.

Objektív sodrás – szubjektív megélés

A világ menetét két nagy területre oszthatjuk, az egyik a mindenség objektív sodrása, haladása, a másik pedig ennek egyéni megélése, a tapasztalás. Ha most kilépnénk az életből, a világ akkor is menne tovább a maga útján (feltéve, ha nem a szolipszizmus vagy a szubjektív idealizmus szerint nézzük a világot), az egyén feladata és lehetősége pedig ennek az ’objektív’ valóságnak a szubjektív megélése. Árnyaltan kell megérteni azt a kifejezést, miszerint a világ van az elmében, s nem az elme a világban, hiszen a realitásból, a valós létből kiinduló világszemlélet nem totális illúziónak tekinti a világmindenséget, hanem viszonylagos realitással rendelkezőnek, ám e viszonylagos világ megélése és megítélése az emberi elmében zajlik.

A világ objektív menetét nevezhetjük létnek, a szubjektív megélést pedig életnek, örök egzisztenciának az egyiket, korlátozottsága folytán pedig exitusnak a másikat. Amennyiben elfogadjuk a fenti misztikus tételt – amint fent, úgy lent –, úgy annak konzekvenciáit is le kell szűrnünk. Az örök visszatérés nem létezhet lineáris időfelfogás mellett. A lineáris időkép az exitus sajátja, az egzisztencia ciklikusságban létezik.

Mi az idő? Szent Ágoston szerint „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk jövő időnek és ha semmi sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő. Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság.” Sokan az időt a múlásával azonosítják, amivel rokon a Bhagavad-gítá megfogalmazása: „Idő vagyok, világok pusztítója…” Ebben az aspektusában az idő a korlátozottság, az elmúlás fenyegetése, ugyanakkor mint végtelen idő a kimeríthetetlenségnek is szinonimája. Az időt tekintik a negyedik dimenziónak, s a fizika tér-idő kontinuumról beszél. Érdekesen vág ez egybe a keleti bölcsek látásmódjával, akik az anyagi teremtésben megnyilvánuló teret a múltból a jövő felé haladó idővel szerves szövedéket alkotó egységnek tekintették.

Az óra, vagy a naptár is az időt igyekszik megragadni, bár kevés sikerrel. Legföljebb az idő múlását érzékeltetik, nem magát az időt. Érdekesség a naptár régies elnevezése, a kalendárium. Gondolhatnánk, ez latin kifejezés, azonban a kalendárium szanszkrtul is olvasható: kála jelentése idő, dhara pedig valamit tartót, tartalmazót jelent, tehát a kalendárium tartalmazza az időt.

A világi tudomány szerint az idő objektív folyamatok egymásutániságának és tartamának mérésére szolgál. A filozófiai definíció szerint az idő a mozgó anyag egyik alapvető létezési formája, egyetemes, objektív, végtelen és örök, egydimenziós, egyirányú és megfordíthatatlan. A lelki tisztasággal és erénnyel – mondják – mégis késleltethető az idő múlása. Az ősi indiai bölcsek definíciója szerint az idő Isten egyik energiája, amely a halál képében mindent bevégez. Ugyanakkor az Atharva-véda egyenesen a dolgok forrásának és irányítójának nevezi az időt, amely az anyag atomi rendeződésével mérhető.

A legkisebb időegység az atomok összerendeződéséhez szükséges intervallum, a legnagyobb pedig az univerzum teljes életkora, vagyis az óind időfelfogás ismerte az ezredmásodperccel mérhető atomidő és a billió években mért kozmikus idő fogalmát. A kisebb-nagyobb időegységek egymást követő ciklusokba rendeződnek, akár az évszakok. Az indiai kronológia négy világciklust ismer, ezek a jugák. A négy világkorszak az erkölcsi erő szempontjából degradálódó sort képez, az első az aranykor, majd az ezüst, a bronz, végül a vaskor következik, amit a nézeteltérés és a viszály jellemez leginkább. Nem nehéz kitalálni, jelenleg ilyen vaskorban élünk, aminek kezdetét az indiai bölcselők Kr.e. 3102-re teszik. Az erény az aranykori érték egy negyedére szorul vissza, majd a végső romlásra újabb aranykor következik. Más vélemények szerint lefelé és felfelé ívelő parabolaívben követik egymást a ciklusok, tehát a lefelé ívelő görbe alját képező Kali-korszak után egy felfelé ívelő Kali-kor következik, majd a többi korszak, egészen az aranykorig. Ez tehát a világ ’objektív” tendenciája, ami tetszik, nem tetszik, körülvesz bennünket. Azonban az ember saját tudatában csinálhat aranykort, legyen akár a legnyomorultabb vaskorban. Ehhez azonban rendkívüli lelki erőre, tisztaságra, elkötelezettségre van szükség, hiszen a kor tendenciájával szembeszállni bizonyos különcséget, kitaszítottságot jelent, ám ha az ember árral szemben úszik a folyón, egyszer csak eljut a forráshoz…

Niemand vagy übermensch?

Itt vetődik föl a nagy kérdés, vajon az egyedi ember lehet-e történelemformáló személyiség, vagy mindig kiszolgáltatott niemand marad? Mennyire van alávetve az ember a világ törvényszerűségeinek és mennyire van kivéve alóluk? Fölülírható-e az egyéni sors? Vagy az egyiptomi szöveg szelleméhez visszakanyarodva: szabadulhat-e a múmia?

Kronológia, világtörténelem vagy személyes életút, egyre megy, a jelen a múltnak a jövője, s egyben a jövőnek múltja. A történelem fejlődési lehetőséget biztosít, színpadot nyújt az élet című darab bemutatásához, ezért mondhatjuk, hogy a história az álomkór színpada. Az emberi születés helyzet: a díszletek változnak, a feladat szinte mindig ugyanaz – embernek maradni, s a lehető legmagasztosabb eredményre jutni. Az éppen adott korra jellemző világállapot, vagy történelmi környezet is az emberiség tudatállapotának kivetülése. Vagyis a földre születő emberek közös életfeladata ennek a földi létnek a megélése, megtapasztalása. A külső-belső rezonancia azonos sorsú embereket hoz azonos helyzetbe, legyen ez egy család, szűkebb-tágabb közösség, nemzet, vagy akár az egész emberiség. Az egyéni sorsok eltérőek, mégis hasonló szerepekkel és konfliktusokkal találja szembe magát mindenki, s a közös emberi nevező a születünk-szeretünk-meghalunk megtapasztalása. A földi lét legfontosabb tapasztalásai a születés és halál személyes élményein, valamint az emberi kapcsolatok közösségi élményein keresztül történnek. Ritka felvillanás az isteni inspiráció, a transzcendens élmény, a megvilágosodás vagy az istenélmény, aminek birtokában jobb emberként kell tovább folytatni a földi létet, immáron spirituális távlatokkal egészítve ki emberi horizontunkat.

Ember voltunkat nem haladhatjuk meg lefelé nivellálva, emberi mivoltunkból kivetkőzve. Ez tudatvesztés volna egyénileg, s történelemrontás közösségileg. Felfelé kell a kitörési pontot keresni: emberfölötti emberré kell válni. Az übermensch nem kétes fajelméleti tartalmakat hordozó történelmi s politikai fogalom, hiszen először Lukianosznál fordul elő, mint hüperanthroposz. Az emberfeletti ember a lázadó, forrongó, irracionális filozófiának örök emberi hiposztázisa. Ez az übermensch minden emberi lét célja és értelme, benne rejlik a Föld s a kozmosz értelme, és az ember értelme. Az übermensch az emberi élet lényege és metafizikája, mert ő maga a tökéletesség e földön, aki értelmet ad a világnak.

Ez a szellemi ébredés a múmia szabadulása. A potenciális lehetőséget konzerváló olaj elillan, a dezintegrációtól védő, ámde gúzsba kötő gyolcspólya lehull, az urnákban elkülönített szervek visszakerülnek helyükre, újra aktiválódik az életenergia, és magasabb szinten újjászületik az ember, az önmagát meghaladó Ember. Ezzel veszi kezdetét a spirituális történelem, a pólusosságot és kettősségeket meghaladó transzcendens harmónia történelme, amelyhez képest az emberiség múltja és jelene csupán történelmi kísérlet.

Rácz Géza

2005/40.