Az idő problematikája az indiai filozófiában

Az idő koncepciója a humán- és a természettudomány több területén is megoldandó problémát jelent. Ennek folytán az idő fundamentális kérdésének vizsgálatában és kezelésében sokféle metódust alkalmaztak a kutatók.

A szellemtudományok története tanúskodik arról, milyen fontos szerepet játszott a világ filozófiai és teológiai tradícióiban az idő problematikája. Az idő-tapasztalat talányos természete az egyes tradíciókon belül is számtalan magyarázatot és nézetet indukált. A globális összehasonlítás kiváló hátteret biztosít az indiai idő-filozófiák vizsgálatához, egyszersmind rávilágít a gondolkodó embernek az idő magyarázatát illető egyetemes erőfeszítéseire is. Az egyes kultúrák különféleképpen kezelik például az idő valós vagy valótlan voltát, s eltérőek a vélemények arról is, vajon objektív kategória-e az idő, avagy elméleti konstrukció csupán.

Az indiai filozófia idő-fogalmának vizsgálata rámutat, mennyire gazdag és bőséges a nézetek sokasága e témában. Az indiai tradíció korai forrásainak vizsgálata az időprobléma mitikus és allegorikus értelmezésének tömérdek példáját adja. Ezek a példák szuggesztív látásmódot sejtetnek, sőt bizonyos értelemben a későbbi konkrét nézetek előképeinek tekinthetők, azonban nem nyújtottak teljes körű, koherens magyarázatot. Ide sorolhatók a Puránák, a Mahábhárata vagy az Atharva-véda közismert részletei.

Az Atharva-véda fohászt intéz az időhöz (3.2.6.3.8., 19.6.53.7.3-10., 19.6.53.8.1-5.), miszerint az idő minden létezővel szerves összefüggésben áll, irányít és szabályoz mindent, sőt, az univerzum keletkezésének, fenntartásának és megsemmisülésének okát is az időben látják. Mások egyenesen isteni státuszt tulajdonítanak az időnek, amennyiben ez a mindenség végső és mindenható elve.

Igen ősi az a felfogás is, miszerint az idő nem más, mint az Abszolútum ereje. Ezt tükrözi a kasmíri siva-hit szerves filozófiájának korai története is.

A Puránák a négy világkorszakról beszélnek – szatja-, térta-, dvápara- és kali-juga –, valamint a kozmikus időciklusokról, ami hatalmas időtávokat fog át. A Brahmánda-purána drámai megfogalmazása szerint a világkorszakok az idő négy arcát jelentik, melyek a mindenség teremtéséért és megsemmisítéséért felelősek. Az Agni-purána 122. fejezete pedig tisztázza, hogy az időszámítás alapja a Nap mozgása.

A Mahábhárata közismert hasonlata szerint az idő tartja kezében (szútradhara) az univerzumot mozgató zsinórokat, bizonyos események így téve lehetővé, illetve lehetetlenné. Ezért az idő felelős az események rendjéért és egymásutániságáért.

A Svétásvatara-upanisad is azt a véleményt képviseli, hogy az idő mindennek az oka (1.2.)

A további tájékozódás előtt érdemes megvizsgálni, a szanszkrt kála ’idő’ szó etimológiáját. A kála szó a kal szógyökből ered, aminek jelentése számlál (vesd össze: latin calculo). Egyesek szerint az idő tehát az a tényező, amely mindennek az idejét számba veszi.

A kal szógyök másik jelentése felfal, ami az idő destruktív hatalmát sejteti. Ebben az értelemben az idő a halálra, elmúlásra is utal.

A kála kifejezés árnyalatnyi eltéréseit a Bhagavad-gítában is nyomon követhetjük. “A hódítók közül az idő… vagyok.” (10.30.), “Idő vagyok, világok pusztítója…” (11.32.). Ez a kijelentés a Legfelsőbb Lélek mindent eltörlő aspektusa, a pusztító aspektus megszemélyesülésére utal, amit az idővel azonosítanak. Az Atharva-védában és Visnu-puránában előforduló legfelsőbb princípiumként szereplő idő-felfogás a Bhagavad-gítában is ismétlődik: “Én a kimeríthetetlen időként is létezem” (10.33.)

Bartrhari, a jeles nyelvtantudós és filozófus érzékletes példákkal világítja meg a kála szó etimológiáját. A Vákjapadíja című művében írja (3.9.14.) “A vízkerék mozgásához hasonlóan az örök és mindenható idő kiméri (kalajati) a dolgok részleteit (kaláh), s innen kapja a nevét: kála.”

India filozófiai hagyományának vizsgálata az időről alkotott nézetek sokaságát tárja föl, melyek sokszínűsége valóban meglepő. Egyes nézetek az idő reális voltát, lételméleti valóságát – például egyetemes voltát – hirdetik, mások gyökeresen tagadják az idő valós voltát és fenomenális jellegére mutatnak rá. Megint mások oszthatatlannak, mindenütt jelenvalónak és egységesnek tekintik, szemben az időt egyértelműen diszkrétnek s az idő-kontinuumot elméleti képzetnek tekintő nézetekkel. A diszkrét időfelfogáson belül is többféle filozófiai nézet bontakozott ki.

Még markánsabb az a befolyás, amit az egyes időfelfogások gyakoroltak azokra a filozófiai rendszerekre, amik a különféle koncepciókat igyekeztek egységes rendbe sorolni.
Az idő pillanatnyi voltának radikális megfogalmazása a létezés gyökeresen új elméletéhez vezetett, aminek eklatáns példája a pillanatnyi létezés buddhista doktrínája. E tan megsemmisítően hatott volna a brahmanikus metafizikára, s így érthetővé válik a brahmanizmus valamennyi iskolájának egységes fellépése ezzel szemben.

Az eredeti szanszkrt nyelvű írások, valamint a másodlagos források elemzése rámutat az egymás mellett élő időkoncepciókra a brahmanizmus, a buddhizmus és a dzsainizmus keretei között. Az idő problematikája még ama iskolák metafizikai tanrendszerének is szerves részét képezi, amelyek nem önálló filozófiai problémaként kezelték az idő kérdését, és nem fogalmaztak meg konkrét tételeket ezt illetően.

Megállapíthatjuk, az idő problematikája központi és meghatározó szerepet játszott India filozófiai gondolkodásának fejlődéstörténetében, s az idő kérdése mentén összetalálkoztak a különböző teológiai struktúrák.

Anindita Niyogi Balslev: A Study of Time in Indian Philosophy. Introduction
Az idő jellegzetességei
Az általunk ismert időfogalom az anyagi energia teljességének megnyilvánulásakor kezdődik, vagyis szorosan összefügg a térrel, illetve az anyaggal. Az idő egy újabb dimenzió a három kiterjedésűnek látott világban, amely a dolgok, történések egymásutániságát biztosítja. Fázisai a múlt, jelen és jövő. A múlt és a jövő javarésze rejtve marad a közönséges élőlények előtt, hiszen a mindentudás isteni vonás, de például a jóga misztikus képességeinek birtokában lévő fölszabadult lelkek spirituális látásmódjuknak köszönhetően látnak mindent a múltban, a jelenben és a jövőben (tri-kála-gja). Mások nem a személyes képességek fejlesztésével, hanem a kinyilatkoztatás ismeretén keresztül észlelik a teljességet.

Az időhöz szorosan kapcsolódó fogalmak a kezdet és vég, a keletkezés elmúlás, élet és halál, amelyek azonban csak anyagi vonások, a materiális, illetve mentális szféra jellemzői. Az időnek kétség kívül van pusztító, romboló, mindent eltörlő hatása, ami hagyományos eszközökkel legyőzhetetlen, bár a lélek örökkévalósága fölötte áll az anyagi idő múlásának.

Ami örökkévaló, annak nincsen kezdete, sem vége, nem ismer sem születést sem halált. Örök az Isten, a Legfelsőbb Lélek, de ugyanúgy örök az egyéni lélek is. Természetükre nézve egyformák, lelkiek, személyükben azonban különböznek.

Ezzel szemben nem örök az anyagi megnyilvánulás, vagy a fizikális test, melyeknek kezdete s így vége is van. A keletkezés-elmúlás pólusai között hullámzik minden korlátozott, relatív jelenség. A kezdet nélküli kategóriába tartozik például a karma, melynek eredete kifürkészhetetlen, de láncolata lezárható. A karma mint betokozódott vágy és ki nem élt lehetőség átvészeli a teremtés ciklusainak váltakozásait. A világmindenség megnyilvánulatlan fázisában, amikor az anyag visszarendeződik az ősállapotba, a fel nem égett karma magként várakozik az új teremtésre, ahol majdan kibontakozik. A lelki tudomány művelésével, illetve a tiszta istentudatú cselekvéssel azonban megszüntethető a karma kötöttsége, szinte fölülírható az egyéni sors.

Végezetül vég nélküli például a fölszabadulás állapota vagy a lelki tanítómesterhez fűződő kapcsolat, amely egy bizonyos időben veszi kezdetét, de lelki természeténél fogva mindörökké tart.

Az ember kétféleképpen viszonyulhat az időhöz. A korlátozott tudatállapotú ember számára az idő az elmúlás félelmetes hírnöke. Csakhogy a mulandóság idegen az örök lélektől, innen az idővel folytatott versenyfutás. A szabad lélek számára azonban az élet már nem félelmetes, s tegyük hozzá, az elmúlás sem az.

A lelki ember számára az idő természeti tényező, a világ egyik rendező elve, amely lehetőséget biztosít odaadó szolgálatának végzéséhez. A napfény minden élőlény éltető eleme, a Nap mozgása azonban minden élőlény életének hosszát csökkenti. Szemlélet kérdése, hogy az elmúlás fenyegetését látjuk az idő múlásában, vagy a szabadulás előmozdítóját, amely megfoszt az anyagi ragaszkodás illúziójától s kiszélesíti az isteni harmóniába vezető utat.

Az óind bölcselet szerint az anyagi idő az atomi időtől a kozmikus időig terjed. A homogén ősegységben az anyag elemi formában létezett, nem alkotott magasabb struktúrákat.

Amikor az isteni impulzus hatására az anyag energiával telítődik és az atomok kombinálódni kezdenek, kezdetét veszi az idő is. Az idő a kombinált atomok mozgásával, rendeződésével mérhető, pontosabban azzal az időegységgel, amíg a Nap áthalad az atomkombinációk által kitöltött parányi térség fölött. Az egyes atomok duálatomokká rendeződnek, három duálatom alkot egy hexatomot. Ez a hatos atomi kombináció a traszarénu, a napfény sugarában éppen látható parányi részecske. Három traszarénu egyesüléséhez szükséges idő alkotja az első időegységet, amely 1 truti = 1/1687.5 másodperc, azaz körülbelül 592 milliomod másodperc. e parányi időegység összegződik nagyobb egységekbe. Az időskála közepe táján jutunk el az emberi léptékkel is érthető, kezelhető időegységekig: napok, hónapok, évek. Ezen túl a kozmikus időszámítás egységei találhatók; a legnagyobb időegység az anyagi univerzum megnyilvánult állapotának időtartama.
Kozmikus visszarendeződés
Ahogyan a káoszból kozmosz lesz, s a földi hely kibontakozik a kozmikus térből, a világciklus leteltével megindul a visszarendeződés. Az anyagi világ megnyilvánult fázisát (szristi) nevezhetjük ’teremtésnek’, visszarendeződését (pralaja) pedig világvégének. A kozmikus kataklizmák sajátos időperiódusonként az anyagi világ különféle régióit érintik.

A hindu bölcselet négyféle világvégéről beszél. Négy világkorszak alkot egy nagy ciklust, ami 4.320.000 földi esztendő tartamú. Ezer ilyen négyes korszak képez egy kalpát, melynek leteltével eseti világvége (naimittika pralaja) következik. A Puránák beszámolója szerint amikor a mindenség első lénye, Brahmá aludni tér, az ő szférája alatti világok elpusztulnak. A tudatlanság kötőerejének hatására az univerzum az éj sötétjébe merül. Az örök idő tüze fölégeti a három világot, a Bhúr, Bhuvah és Szvah szférákat, amik rendre az alsóbb régiókat (Pátála), a Földhöz hasonlatos középbolygókat (Martja), s a világi mennyek felsőbolygóit (Szvarga) jelenti. A tűz pusztítását vízözön követi. A Nap és a Hold visszavonul az anyagi univerzum legmagasabb síkjaira, alant nem világítanak. A világkorszakok között átmeneti időszakok vannak, majd újabb ciklus következik.

A kozmosz teljes visszarendeződése az anyagi univerzum életkorának leteltekor következik be, ez az elementáris világvége (prákrtika pralaja). Ekkor minden megnyilvánulás visszarendeződik az ősanyag halmazába, a kozmikus struktúrák elemeikre esnek szét. Ilyenkor hosszabb, a megnyilvánult szakasszal azonos tartamú, lappangó periódus következik, amikor az anyagi energia homogén ősállapotban vár az új kibontakozásra, amit Visnu energiája indukál.

A következő a folytonos világvége (nitja pralaja) ami nem a kozmikus rend felbomlását tükrözi, hanem a megnyilvánult anyagvilág működési mechanizmusához tartozik, és az állandó, folytonos változást, keletkezést-elmúlást jelenti. Ide sorolandó az anyagi formák és viszonyok instabilitása, az emberi viszonyok efemer volta, s a testi létezés térbeli és időbeli behatároltsága.

Végül a negyedik a végleges világvége (átjantika pralaja), ami szubjektíve végleges, amennyiben az ember minden anyagi ragaszkodástól megszabadulva elnyeri a teljes lelki megvilágosodást, és fölszabadul. Ezzel kivétetik az anyagi világ befolyása és törvényszerűségei alól, azaz számára megszűnik az anyagi világ s a lelki dimenzióba kerül.
Így pulzál a matéria világa a megnyilvánulás és a visszarendeződés között. A lét manifesztálódása az élet, a tudaté a tudás, a boldogságé az öröm, a tér megnyilvánulása a hely, az örökkévalóságé pedig a múló idő. A tökéletesedésre vezető kitörési pont mindegyik vonatkozásban meglelhető: a szakrális élet vezet vissza a létezéshez, a lelki tudás és bölcsesség az egyetemes tudathoz, a lelki öröm a teljes és háborítatlan boldogsághoz, a szent hely az isteni térbe, a jelen teljes értékű, tiszta megélése az örökkévalósághoz.
Az óind időszámítás mértékegységei

1 truti = 1/1687.5 sec (18 atom egyesülésének ideje)
100 truti = 1 védha (8/135 sec)
3 védha = 1 lava (8/45 sec)
3 lava = 1 nimésa (8/15 sec)
3 nimésa = 1 ksana (8/5 sec)
5 ksana = 1 kástha (8 sec)
15 kástha = 1 laghu (2 perc)
15 laghu = 1 nádika v. danda (30 perc)
2 danda = 1 muhúrta (1 óra)
6-7 danda = 1 praha (1/4 nappal v. éj = 3 óra)
24-28 danda = 1 nappal (12 óra)
15 nap s éj = 1 paksa (lunáris félhónap)
2 paksa = 1 lunáris hó (=1 nap s éj a Pitá-lókán)
2 hónap = 1 évszak
6 hónap = Nap félpálya (Déltől Északig)
12 hónap = 1 év (teljes nappálya, egy félisteni nap s éj)
100 év = 1 emberi élettartam
360 humán év = 1 félisteni év
4800 félisteni év = 1 szatja-juga (1 728 000 földi év)
3600 félisteni év = 1 tréta-juga (1 296 000 földi év)
2400 félisteni év = 1 dvápara-juga (864 000 földi év)
1200 félisteni év = 1 kali-juga (432 000 földi év)
12.000 félisteni év = 1 csaturjuga (=4.320.000 emberi év)
71 csaturjuga = 1 manvantara (Manu élet)
1.000 csaturjuga = 1 kalpa (Brahmá 1 napja)
1.000 csaturjuga = 1 kalpa (Brahmá 1 éje)
2.000 csaturjuga = Brahmá teljes napja (nap s éj)
30×2.000 csaturjuga = Brahmá hónapja
12x30x2.000 csaturjuga = Brahmá egy éve
50x12x30x2.000 csaturjuga = 1 parárdha (Brahmá fél élete)
100x12x30x2.000 csaturjuga = Brahmá teljes élete 311 040 000 000 000 földi év
háromszáztizenegybillió negyvenmilliárd év
1 Brahmá élet = 1 nimésa (kevesebb, mint egy pillanat) Krsnának
Szövegismeret

Az alábbi idézet a Bhágavata-puránából való, az idő apoteózisa. A szöveg Visnu Isten képviselőjeként s a világmindenség mozgatójaként mutatja be az időt, félelmetes aspektusában.

“37. A változások isteni előidézőjét Időnek is nevezik. Ez okoz félelmet mindazokban, akik (Istentől) elkülönült látással az anyaggal azonosítják magukat. 38. Az időt Visnunak, az áldozatok élvezőjének is nevezik, aki az uralkodók mestere, s aki jelen van minden lény szívében és (egymás által) elpusztítja őket. 39. Őelőtte senki sem kiváltságos, nem ismer se ellenséget, se barátot, (ennek ellenére mindig) éber és pusztítóként hat (az Istent) elfeledőkre. 40. Tőle való félelmében fúj a szél, ontja sugarait a Nap, nyitja meg az ég csatornáit Indra és ragyognak a csillagok. 41. Félnek Tőle a fák, bokrok, gyógyfüvek és egyéb növények mind – ezért virágoznak és hoznak gyümölcsöt a megfelelő évszakban. 42. Tőle való félelmében lobog a tűz, hömpölyög a folyók vize, de neki köszönhető az is, hogy a tengerek sohasem öntenek ki, a súlyos hegyektől (görnyedő) Föld pedig nem süllyed alá (az óceánba). 43. Az Ő irányításának engedelmeskedve ad helyet az ég az élőlényeknek, s terjed szét az anyagi energia (mahat-tattva) a hétrétegű kozmoszban. 44. Tőle való félelmükben végzik időről-időre teremtő, fenntartó és pusztító munkájukat az (anyagi természet) kötőerőinek mesterei, a mozgó és mozdulatlan lényekből álló világot irányító félistenek. 45. Az idő kezdet nélküli, mégis a mindenség kezdete, hatására nemzenek fiakat az apák, s bár maga vég nélküli, mégis végez mindenkivel, még a halál urával is.” (Bhágavata-purána 3. Ének 29. fejezet)

B. K. Tírtha
2005/40.