Kockajáték és világkorszakok

A hinduk négy világkorszaka az indiai kockajátékról kapta a nevét. A négypontos nyertes dobás a “szerencsés” (krta); ez az első korszak neve. A hárompontos dobás a tréta, a kétpontos a dvápara, az egypontos vesztes dobás pedig kali néven ismeretes. Ezek az elnevezések a bráhmana-irodalomban jelennek meg először a kockajáték kapcsán, a világkorszakokkal pedig az Aitaréja-bráhmana (VII.14.) kommentátora kapcsolta össze őket.

Az eposzokban és a Puránákban a négy korszak már szilárd tantétel. A források egyetértenek abban, hogy a korszakok hossza és az erény hányada összefüggésben van a kockajáték számértékeivel.
A négy korszakról az első részletes beszámolót a Mahábháratában találjuk, a Vanaparva könyvben, ahol Hanumán szól Bhímához:
“A tökéletes korszak (Krta-juga) azért kapta nevét, mert csak egy vallás létezett és mindenki szent életet élt. Vallási ceremóniákra nem volt szükség, s nem voltak félistenek, démonok, jaksák, ráksaszák és nágák sem. Az emberek nem kereskedtek, nem voltak sem gazdagok, sem szegények. Ismeretlen volt a betegség, a gyűlölet s a hiúság és a gonoszság. Nem volt félelem sem bánat, s mindenki elérhette a legvégső üdv állapotát. A fehér színű Nárájan volt a mindenség lelke, ő nyújtott menedéket mindenkinek, s mindenki az ő kegyeit kereste. A tökéletesség korában mindenki egyéni önvalója harmóniában állt a Legfelsőbb Lélekkel.
A következő Tréta-jugában kezdődtek az áldozati rítusok, s Isten vörös formában jelent meg, az erény (dharma) pedig negyedével csökkent.
A harmadik Dvápara-jugában sárga színben szállt alá az Isten, s az erény a felére fogyatkozott. A hajdanán egységes Védát négy részre tagolták, hanyatlott az igazság, vágyak ütötték fel a fejüket, s megjelent a betegség és a zűrzavar.
A negyedik Kali-jugában az erény egy negyedére apadt, általános lett a betegség, s a lények elfajzása.” (Mahábhárata, III.148.10-39.)
A Vanaparva megemlíti a bölcs Márkandéját, aki a hosszú életű Hanumánhoz hasonlóan átélte a korszakokat. A száműzetésben élő Pándavák nagy tisztelettel adóztak a bölcs előtt, aki sok ezer korszakot megélt. A bölcs elmondta Judhisthirnak, hogy a vallás bikája a Szatja-jugában ép volt, négy lábon állt, ám a Tréta-jugában elvesztette egy lábát, a másodikat a Dvápara-jugában, végül a Kali-korszakban már csak egy lábon áll, azaz a vaskorban az erénynek már csak egy negyede él. A mindenség újra és újra megújul, s a kozmikus kataklizma során minden visszarendeződik, majd egy új Szatja-jugával veszi kezdetét az új megnyilvánulás.
A juga kifejezés világkorszak értelemben a korai forrásokban is előfordul. A Rg-védában például gyakran szerepel korszak, generáció vagy törzs értelemben. Tetemes világi időegység értelemben pedig a félistenek első, vagy korábbi korszakát említik. (I.166.13.) Az Atharva-véda pedig így szól: “kiszabunk néked egyszáz, vagy tízezer esztendőt, két, három, négy korszakot” (VII.2.21.)
Hellászban Hésziodosz a Munkák és napok című művében hasonló beszámolót ad. A különbség annyi csupán, hogy itt a korszakok a négy fémről kapták nevüket: arany, ezüst, bronz és vas. (A negyedik korszak az isteni hősök kora volt.)
“Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amig éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajtát,
jótét lelkek lettek, a nagy Zeusz rendeletére,
földönjáró hű őrzői az emberi nemnek,
minden gaztettek meglátnak, s őrzik a törvényt,
míg magukat köd leplezi, úgy járják be a földet,
gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a rang is.
Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép,
úgy rendelték ezt el, akik lakják az Olümposzt,
testben-lélekben nem volt az aranyra hasonló.
Száz évig nevelődött hű anya oldala mellett
otthon a gyermek, balgatagon játszódva egész nap,
ámde amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén,
már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal,
dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédeni
egy sem, s már nem tisztelték a nagy isteneket sem,
s istenek oltárára se hozták áldozatuk már,
úgy, ahogy embertől a szokás törvénye kivánja.
Zeusz Kronidész haragos szívvel rejtette el őket,
merthogy a boldog olümposzi isteneket nem imádták.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
föld-mélyén-lakozó boldognak hívja az ember,
s csak másodsorban, de azért még tisztelik őket.
Zeusz atya akkor harmadikul más rendet, a rézkort:
új embert formált, az ezüstkorhoz se hasonlót,
kőrisfából, durva, kemény fajt, melynek Arész kell,
gőgje alatt jajszó támad, nem is él gabonával,
lelke szilárd és meg nem hajlik, mint rideg vas,
izmában szörnyű hatalom van, nagy keze vállból
nő ki hatalmas tagjaihoz, s közeledni sem enged.
Rézből voltak a fegyvereik, rézből a lakásuk,
rézszerszámmal dolgoztak, nem járta a vas még.
Egymással harcoltak, egymást gyűrte le karjuk,
így érték el a hűs Hádész tágas palotáját,
névtelenül: feketén, bár rettentő erejük volt,
értük jött a halál, s el kellett hagyni a napfényt.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
más embert állított Zeusz ismét a világba,
jobb s igazabb volt, mint az előbbi, ez új negyedik rend,
isteni hősök rendje, nevük félisten a földön,
föld végnélküli térein ők jártak mielőttünk.
Emberölő csata, irtó harc pusztítja ki őket,
részben a hétkapujú Thébaiban, a kadmoszi földön,
míg a Dagadtlábú dús nyájaiért tusakodnak,
másokat elcsalt messzire, tengeren át a hajókkal
szépfürtű Helenáért Trója alatt tusakodni.
Ott a halál végzése homályába takarta be őket,
ám egy részét Zeusz Kronidész, ki az emberi sorsot
két mértékkel méri, a föld peremére helyezte.
Ott laknak, s lelkükhöz nem fér gond s szomorúság,
mély örvényű Ókeanosz boldog szigetében,
áldott hősök, akiknek mézédes gabonát ád,
s esztendőnként háromszor virul újra a szántó,
távol az isteni székhelytől s Kronosz ott a királyuk.
Mert a bilincsektől őt Zeusz atya megszabadította,
száműzvén tisztelve, királlyá téve felettük.
Aztán létrehoz ismét egy más emberi fajtát,
sok népet tápláló földön most élnek.
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben
élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.
Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember
gondban, bajban, az istenek így szabták ki sorsunk.
Mégis, járul még öröm is némelykor a bajhoz,
s Zeusz el fogja törölni e fajtát is, ha az ember
már a halántékán ősz hajjal jő a világra.
Ellentét támad majd akkor apák és fiúk közt,
s vendéghez vendéglátója, barát a baráthoz,
s testvérhez nem kedves a testvér, mint ahogy addig,
és nem tiszteli többé gyermek öreg szüleit sem.
Súlyos szitokkal szólnak hozzájuk a durva
gyermekek, isteni bosszútól sem félve, a hálás
gyermek adóját nem fizetik meg öreg szüleiknek,
áll az ököljog, s egymás városait kirabolják,
Nem becsülik meg a jót, az igazt, aki őrzi az esküt,
inkább azt, aki gőgjében mindig gonoszat tesz,
tisztelik, és markában a jog mindenkinek, és nem
ismeri senki a szégyent, árt az igaznak az álnok,
mert hamisan szól és nem fél megszegni az esküt.
Sok baj sújtja a népet, s köztünk jár az Irigység,
annak örül, ha baj ér, csúf hangja van, arca kegyetlen.”
(Hésziodosz: Munkák és napok 109-201. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A perzsa Zarathusztra tanítása szerint is négy korszak ismeretes, amit egy négyágú fa aranyból, ezüstből, acélból és vasból való ágai szimbolizálnak. A korszakok mindegyike háromezer esztendőre terjed, de nem szóltak örök ciklikus visszatérésről.
A kelta mitológia is négy korszakot ismer. Az első Partholon korszaka, a fehér ezüstkor, a második Nemed vörös bronzkora, a harmadik Tuatna de Denann sárga aranykora, végül a negyedik Milesians fekete vaskorszaka, ami a kelták ősatyjáról, Bel fia Mile-ről, az éjszaka és a halál istenéről kapta a nevét. Az írek Milesianstól eredeztetik magukat. Figyelemre méltó, hogy a kelta mitológia korszakainak színkódja egybevág a Mahábháratában említett színekkel.
Babilonban hét korszakot azonosítottak. Az özönvíz előtti nyolc-tíz király uralkodásának tartama 10.800 és 72.000 esztendő közé tehető, szemben az özönvíz utáni királyi nemzetségekkel, akik legföljebb 1.200 évig uralkodtak. Ismerték az ősi Paradicsomot, s az emberi faj – feltehetően hét – egymást követő eltörlésének és újjáteremtésének emlékét is megőrizték.
Egyes feltevések szerint a négy világkorszak tana egykor Egyiptomban is eleven volt, hiszen Ra korszakát vízözön követte, majd Osiris, Szet stb. korszaka következett, ám a tan, mint megannyi más gondolat valószínűleg áldozatul esett a papi propagandának. Jóllehet Egyiptomban nem ismeretes a tökéletes kezdet mítosza, mégis sokat sejtető hasonlóság a Menészt megelőző uralkodók mesésen hosszú életkoráról szóló legenda.
A mexikói aztékok négy korábbi korszakról, “nap”-ról tudtak, amik rendre kataklizmával értek véget. Az első Nap, a négy ocelot korszaka (nahuli ocelotl) 676 évig tartott. A föld lakóit ocelotok falták föl a korszak végén, s leáldozott a Nap. A következő nap a négy szél (nahui checatl) 364 esztendős korszaka volt, mikor az emberiséget rettentő szélvihar söpörte el, s akik megmaradtak, majmokká változtak. Ezt követően a négy eső (nahui quiahuitl) 312 esztendős korszaka következett, melynek végén pusztító tűzeső gyilkolta a lényeket, s a megmaradt emberek madarakká változtak. Végül a negyedik nap a négy víz (nahui atl) 676 esztendeig tartó korszaka volt, melynek végén a vízözön sújtotta emberek halakká váltak. Csak egy emberpár maradt meg. A jelenlegi ötödik korszak a négy földrengés (nahui ollin) nevet viseli.
Talán az évszakok elmúlásának és beköszöntének ritmusa sugallta a világkorszakok hanyatlásának, a megsemmisülésnek és újjászületésnek ciklikus felfogását. A világ évenkénti megújulásának primitív koncepciója is a korszakok ciklikus változásának tanára emlékeztet. A kezdetek tökéletességében, azaz az aranykor létében s a rákövetkező fokozatos degradáció tényében mindegyik vallási meggyőződés misztikusai egyhangúan egyetértenek.
A világ ciklikus megsemmisülésével és újjáteremtésével kapcsolatban Mircea Eliade írja: “a kezdetek tökéletességének eszméje fontos szerepet játszott az egyre terjedelmesebb kozmikus ciklusok szisztematikus kidolgozásában. A közönséges esztendő nagy évvé, vagy mérhetetlenül hosszú kozmikus ciklussá hosszabbodott. Minél hosszabbá vált a kozmikus ciklus, a kezdetek tökéletességének eszméje egyre inkább megkövetelt egy kiegészítő gondolatot, mégpedig azt, hogy egy teljesen új kezdet érdekében az előző ciklus maradványai és romjai teljességgel meg kell semmisüljenek. Más szóval az abszolút kezdet végett totális megsemmisülésre van szükség. Az eszkatológia csak a jövendő kozmogónia előképe. Abban azonban minden eszkatológia egyetért, hogy az új teremtés mindaddig nem következhet be, amíg a világ egyszer s mindenkorra meg nem semmisül. Szó sincs az elfajzott újraélesztéséről, semmi más nem segít, csak a régi világ totális megsemmisülése, hogy teljesen új teremtés következhessék. A kezdetek gyönyöre iránti elfogultság megköveteli a korábban kezdettől fogva létezők – és elfajzók – teljes megsemmisülését. Nincs más mód az eredeti tökéletesség visszaállítására. Mindezek a nosztalgiák és hiedelmek megtalálhatók a világ évenkénti megújulásának mitikus-rituális forgatókönyveiben.”
Jóllehet a kezdetek tökéletességét, a megsemmisülés és újjáteremtés eszméjét hordozó világkorszakok gondolata sokfelé felbukkan, az indiai, görög, perzsa és kelta források részleteikben is meglepő hasonlóságot mutatnak.
Először is e kultúrák négy világkorszakról beszélnek. Hésziodosz ugyan öt korszakot említ, de ez nem tartozik az eredeti változathoz. A hősök kora Hésziodosz ötlete, hiszen az ókori görögség többi hagyománya csak négy korszakot említ. A hősök kora későbbi betoldás. A fémekről nevezett korszakok között szereplő hősi korszak betoldása azt sejteti, hogy a szerző egy meglévő rendszert kölcsönzött s azt módosította, lévén az isteni hősök közismert emléke fölülbírálta a folyamatos degradálódás koncepcióját.
Másodjára a korszakokat fémekről nevezték el, illetve szerepel egy ehhez kapcsolódó színkód is. Az indiai verzió nem említ fémeket, de a Mahábháratában szereplő színkód megegyezik a fémekhez kötődő színekkel. Különösképp érdekes, hogy a kelta színsor teljesen megegyezik a Mahábhárata színkódjával.
Az indiai, görög, perzsa és kelta források hasonlóságai alapján feltételezhetjük, hogy a négy világkorszak koncepcióját közös indo-európai örökségüknek tekinthetjük.

(ARORA, Udai Prakash: Motifs in Indian Mythology – Their Greek and Other Parallels, pp.14-19., Munshiram Manoharlal, 1981, Delhi)

2005/40.