A víz

Az anyagi világ szerkezete főképpen három elemből áll: földből, vízből és tűzből – az anyag durva megnyilvánulását ezek miatt érzékeljük, míg az életerőt az ég (éter), a levegő és a víz hozzák létre. A víz tehát a közös elem az anyagi teremtés durva és finom formáiban.

Az anyagi teremtésben a víz igen gyakran előforduló, uralkodó elem, ebből a szempontból alapvető az öt közül. A Védák szintén azt mondják, az élet a víztől függ (ápómajah pránah). Víz nélkül nincs élet – ezzel ősidők óta tisztában van az emberiség. A víz szentsége és tisztelete minden kultúrában megtalálható, Egyiptomtól a sumérokon és a kínaiakon át a majákig.

Indiában a folyókat ma is szentként tisztelik, például a Jamunát, Kávérít, a Gódávarít, Szaraszvatít vagy a Szindhut (Indus), valamint az egyetemes tiszteletnek örvendő Gangeszt, amely Visnu lótuszlábától ered. A hatalmas erővel a földre lezúduló folyót Siva fogta fel a hajában. Ezért szakrális értelemben tisztító, bűnöket lemosó hatású a szent folyam. A folyamot megszemélyesítő istennőnek a Gangesz felső folyásánál mindennap áldozatot mutatnak be. A bráhmanák napi háromszori rituális fohásza is kötődik a szent vizekhez: tisztálkodás után mondják imáikat.

A kereszténység előtti Európában a kutak és a források szent helyek voltak. A keresztelés szertartása, a kézmosás és különböző baptista hagyományok mutatják, hogy a kereszténység alatt is folytatódott víz tiszteletének szokása.

A vízhez számos szimbolikus jelentés kapcsolódik. A víz állandó körforgása a természet rendjének, az örök visszatérésnek szimbóluma. A tiszta forrás a makulátlanság, a tiszta, hiteles eredet, aminek a megtalálásához szembe kell fordulni az árral.

A víz a kitartás mintaképe is, amit már a régi rómaiak is felismertek: „Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo”, azaz a csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével. Vagy ahogy Lao-ce mondja: „A víz a leglágyabb, mégis kivájja a követ.”

A víz kitölti a rendelkezésre álló teret, készségesen vegyül minden más dologgal – e tulajdonságaival az alkalmazkodás, és az elfogadás szimbóluma. Az óceán azért a vizek királya, mert a medre alacsonyabban fekszik a többi vízmedernél, szelídséggel és alázattal mégis uralkodik a többin. „A vízgyűjtők közül én vagyok az óceán” – áll a Bhagavad-gítában.

A víz elem egyensúlya esetében elégedettség van bennünk és az életünkben. Elfogadóak vagyunk, folyékonyak, könnyen mozgunk és haladunk keresztül az élet eseményein.

Mikor a víz elem uralja szervezetünket, gyakran elveszünk az érzelmekben, szenvedélyes hullámok közt fuldoklunk, hajlamosak vagyunk a kényelemre, hagyjuk elúszni a felelősségeinket, és csak sodródunk az életben.

A víz elem hiánya kényelmetlenséget eredményez, a jó érzés hiányát, s ezt hajlamosak vagyunk a környezetünkre kivetíteni. Érzéketlenné válunk, hiányzik belőlünk az együttérzés.

A víz magába foglalja az előtte megnyilvánuló elemek (éter, levegő, tűz) tulajdonságait: a hangot, a tapintás finom elemét és a formát. A víz megkülönböztető sajátsága az íze. A tiszta íz isteni energia, s a legtisztább íz a tiszta víz íze. „Én vagyok a víz íze” – mondja Krsna a Bhagavad-gítában (7.8.), így hívei egy korty vízzel is reá emlékezhetnek.
„A víz jellemzői a következőképpen nyilvánulnak meg: benedvesít más anyagokat, kicsapódást idéz elő különféle keverékekben, elégedettséget okoz, fenntartja az életet, meglágyít dolgokat, elűzi a meleget, szüntelenül áramlik a tavakba, s a szomjúságot csillapítva felfrissít.”
(Bhágavata-purána 3.26.43.)

Faust Amala
2005/40.