Korunk problémái

Magán- és közélet keresztútján

A sajtóban, a rádióban, a tévében pedig ahová nézünk, mindenfelől az ellenirányú hatások: mozgalomnak álcázott szórakoztatóipar, az alkohol, a narkó, a dolce vita mindenfelől záporozó, rafinált reklámjai, szexuális ingerzuhany, felcímkézve a “modern életérzés”, sőt a “haladás”, a “forradalom” karátjelével; fiatalok tömegei nevelődnek arra, hogy a családi élet “túlhaladott”, lányok tömegei a ribanckodásra, az anyaság megvetésére.

Az igényszint messze a hazai lehetőségek fölé, jóformán csak az anyagiakra, a “cuccokra”, élvezetekre, szórakozásra becélozva; fiatal házaspár eleve csak gyerek nélkül – legfeljebb egykével -közelítheti meg. Ugyanakkor a család, a gyermek – kiváltképp a többi gyermek – az élet egyéb, legnagyobb értékeivel együtt teljesen hiányzik a “korszerűnek”, “modernnek” reklámozott életeszmények világából stb.

Ugyanaz a papír, nyomdafesték, műsoridő igen-igen sokban hasznára is lehet a társadalomnak, a nemzet jövőjének, de mérhetetlenül nagy ártalmára is. Tanulságos és intő példa, minthogy demokratizmusunk nyomjelzője, ahogyan elsőrendű sorskérdéseinkben, a magánélet s a közélet megkerülhetetlen keresztútján – házasság, család, gyermek, népesedés – a demokrácia önvédelme ürügyén a régi rendszer adminisztrációja révén monopolizált sajtó mindenestül, a maga monopolizált egészében a nép, a nemzet elemi érdekei ellen, sőt léte, fennmaradása ellen fordult.

Házasság

Sokan hiányolják iskolai tananyagainkból az etika, a szociális kultúra, az emberi együttélés alapvető normáinak az oktatását. Ezzel a címmel is szokás hiányolni: Házasságtan.
Nem mintha sokat bízhatnánk tankönyvekre a ráció, a logika eme határövezetében. Mert lennie kell a legközelebbi hozzátartozók – férj és feleség, szülők és gyermekek, testvérek, sőt barátok – között olyan metafizikus, metalogikus, irracionális kötelékeknek is, amely az okos könyvek nyelvén körülírhatatlan.

Nyilván körülírhatatlan az a válság-közérzet is, mely a házasság intézményét a modern társadalmakban körüllengi.

Részben abból eredhet ez a válság-közérzet, hogy a házasságnak egy örökölt, eszményi modelljét tekintjük hitelesített mércének, szentesített példának, holott a valóságban ez már eszménynek sem egyeduralkodó. Óvakodnék azt mondani, hogy ez az örökölt eszményi modell ma már “túlhaladott”, “korszerűtlen”, “elavult” – könnyelműen és felelőtlenül osztogatott bélyegek ezek -, csupán azt kockáztatom meg: új, érvényes változatok keletkeztek a női emancipáció, a feminizmus műfajai, a nagyarányú női munkavállalás, a szexuális “forradalom”, a gyorsan változó társadalmi valóság talaján.

Nem épp a “nyitott házasság”-ra gondolok – bár egy kitérőt megér. E témakörben is kísért a korosodó civilizáció alapképlete: a jelen és a jövő, a pillanat és a távlatok éleződő ellentmondása.

Roussel nyomán Andorka így jellemzi a nyitott házasságot: “Az állam az összes nem érzelmi funkciót átveszi a családtól. Az együttélés kizárólagos célja a felek pillanatnyi érzelmi és szórakozási igényeinek kielégítése. Ezért a mélyebb érzelmek jelentősége csökken, a rövidtávú örömszerzés kerül előtérbe. Mivel ezek a rövid távú igények gyorsan változnak, a kapcsolatok gyorsan felbomlanak, amint az egyik fél nincs teljesen megelégedve azzal, amit a másik nyújt, vagy jobb örömszerzési lehetőségeket lát egy másik kapcsolatban. A válás igen gyakori, és nem jár megrázkódtatással, hiszen a házasfeleknek eleve nem voltak mélyebb érzelmeik. Sőt a házasságkötés jogi aktusa sem feltétlenül szükséges, mellőzését az is indokolja, hogy a különválás könnyebb, ha nem került sor házasságkötésre.”
Semlyén István szerint: “…Félelmes lelki sivársággá posványosod-hat a nyitott házasság hínáros vizeiben evickélő »rugalmas« személyiségek élete, akik vadorzóként igyekeznek puskavégre kapni olyan pótérzelmeket, melyek eredetijétől éppen házasságuk nyitott volta fosztotta meg őket.”

Egy házas asszony leveléből: “…Ismerőseink körében is van egy házaspár, akik az ismert pszichológushoz mentek segítséget kérni, s azt a tanácsot kapták: éljenek nyitott házasságban, keressenek mindketten új szerelmi kapcsolatokat. Azóta még rosszabb a helyzet, problémájuk alapvető oka, a féltékenység, csak nő közöttük. A rossz tanács csak rontott a házasságukon, megvallom, megingott a bizalmam a pszichológiában, és sarlatánságnak tartom az ilyen – egyébként nem is olcsó – tanácsadást. Megtudták pedig, X meg Y »hogyan csinálja«, de ettől nem lettek egymással boldogok… Nagyon igénytelennek, sivárnak tartanám magam, ha úgy érezném, fölcserélhetném másokkal a férjemet. Ha szerelmet nem igénylek, pusztán szexualitást, akkor persze lehetséges a csere. Úgy látszik, nem ugyanazt értjük a szerelem fogalmán. Ha elterjedne a nyitott házasság, a családi élet teljes felbomlásához vezetne… Szerintem menekülés a problémáktól a szabadosságba – ez az igazi megalkuvás. Lemondás a teljességről.”

Úgy rémlik, a nyitott házasság is egy változata a szerelem korunkban divatos megracionalizálásának.

Pedig emberi dolgokat – érzelmeket, szenvedélyeket – pusztán a tiszta ésszel megítélni annyi, mintha a bort csak szeszfokolóval minősítenénk. A színig ráció minden olyasmit kiiktat az életből, ami nem ráció. Épp ezért embertelen.

Minthogy az ember nem színig ráció; kivált mint férfi és mint nő nem az.

Lehet, nyilván, racionalizálni a nemi kapcsolatot – házasságot, szerelmet, szexualitást -, akár magát a nemi aktust; visszavezethető anatómiai képletekre, a mirigyek funkcióira, az örökölt ösztönök mechanizmusára, s mindez objektív tény, valóság, akár a szeszfok a borban. S mindez éppúgy valami nagyon fontosat és nagyon-nagyon keveset mond a nemek kapcsolatáról, mint a borról a szeszfok.

Még a sikeres nyitott házasság is – ha van ilyen egyáltalán – legfeljebb szalmabor.

Nő és férfi praktikus együttélése – mellékes, papírral vagy anélkül -, ahol a másik (önkielégüléshez szükséges) fél többnyire kézre esik. Van az egészben valami hideg fejjel átgondolt, ésszerű, kölcsönös hasznosítás. Valami oda-vissza prostitúció.

Szaporodóban a változatok; életképességüket majd eldönti az idő. Nem egyik vagy másik házassági forma vált korszerűtlenné, hanem valamely egyetlen modell – akár régi, akár új modell – erőltetése, trónra emelése a túlhaladott.

Kérdés, volt-e valaha, de ma már biztosan nincs típusforma, típusrecept a családi boldogságra. Olyanok élhetnek együtt felhőtlen boldogságban, akik más, másként élő, hasonlóan boldog házaspárok szerepével cserélve – szerencsétlennek erezhetnék magukat.

Végtére is a nemek kapcsolatának sok intézményes vagy magánjellegű formája elképzelhető, sokféle házasságmodell, családmodell, sokféle házasságon kívüli tartós vagy alkalmi párkapcsolat. Az voltaképpen mellékes, melyikről mit tart a közvélemény, a közmorál. Nem nehéz belátni, hogy függetlenül ilyenolyan erkölcsi bizonyítványoktól, ítéletektől, átkoktól, szidalmaktól, javallatoktól az a forma korszerűbb, sőt csakis az életképes, amely végtére az életet továbbadja. Legalább azon a mennyiségi szinten, amelyen örökölte, és a kor színvonalának megfelelő – lehetőleg magasabb – minőségi szinten.

Amelyik forma ezt nem képes nyújtani, az nemcsak életképtelen, de ezen messze túl: kártékony, pusztító, antiszociális. Éspedig annál inkább az, minél inkább divatba hozzák.

Ha tömegessé válik egy társadalomban, háborúnál, járványoknál gyilkosabb.

Ami az ostromgyűrűbe szorult házasságot illeti: vannak bizony problémák az élet továbbadásával, átörökösítésével, mennyiségiek is, minőségiek is.

Ami a reklámozott, felglóriázott “modern” formákat illeti? Szétrobbantak, szétzüllöttek a kommunák, a csoportházasságok; még szerencsének mondható, hogy kevés áldozat maradt: a ritka, véletlen gyerek.

Ami a “papír nélküli” párkapcsolatokat illeti: még az élettársi minőségben, tartósan együtt élők is többnyire óvakodnak a gyümölcsétől.

A népmozgalmi adatok bizonysága szerint: a fergeteges rohamokkal ostromlott házasság – noha válságjelei szaporodnak, noha termékenysége vészesen gyengül – az egyéb formákhoz képest nemcsak megtartotta életképességét, de még növelte is.

Végeredményben a jövő ma is a régi kulcsra jár: a házasság maradt a kulcs. És nyilván belátható ideig az marad. Még csak föl sem sejlik a nemek kapcsolatában sehol a világon az élet továbbadását megvalósító olyan időtálló forma, amely – akár csak részben is – az örökébe
léphetne.

Az anyaság rangfosztása

Gondoljuk meg: a civilizáció a legfontosabb értékek rangsorába emeli a kényelmet. A valamikor inaszakadtáig dolgozó nehéz testi munkás egyre inkább gombokat nyomkod, s a villogó macskaszemeket figyeli a vezérlőtáblán, automatára kapcsol, számítógépre bízza a különösen bonyolult kérdésekben a döntést. A civilizáció átszervezi a termelést, a közlekedést, a kereskedelmet, a szolgáltatásokat, átszervezi általában is a munkát a lehető legkényelmesebbre, átalakítja a világot, s ebben az átalakulásban elsőrendű szempont, úgyszólván rendező elv: a kényelem.

Ebben a civilizált, modern világban immár a gyilkolás is maximálisan kényelmes, szinte kockázatmentes, mondhatni biztonságos. Viszont az élet kicsíráztatását, átörökítését, továbbadását nem lehet mikroprocesszorokra, nyomtatott áramkörökre bízni, számítógépekre, automatákra átkapcsolni.

Bizony ám, nem pusztán az a-nyagi terhelés nagy gond a gyereket – több gyereket – nevelő családnak. Hiszen ha teljes összegben térítené a társadalom a gyermeknevelés családbeli költségeit – amitől nagyon messze vagyunk, és az elmúlt 20-25 évben ahelyett, hogy közeledtünk volna hozzá, még távolodtunk is tőle – akkor is, a teljes térítés esetén is még mennyi többletmunka, áldozat, felelősség, aggodalom terheli a szülőket! Legkivált a többgyermekes édesanyákat.

Vállalja ezt az önkéntes terhelést vajon az az ember – az a nő, az a férfi -, akit a civilizált világ már pendelyes korától a kényelem bűvöletében nevelt? Vállalják vajon annyian az igényességek és kényelmességek korában az életszínvonaligények visszametszését, a kényelmetlenségeket, ahányan a társadalmat az élet károsítása nélkül átörökölhetik a jövőnek?

Mert hogy a kényelemre, az anyagi bőségre, a szórakozásokra, élvezkedésekre programozott világ nem hagy helyet a gyereknek és az édesanyának, ez ma már nyilvánvaló. Ahol a kényelem és az anyagi bőség az értékrend csúcsára emelkedik, ott a gyermek, az édesanya -maga az élet – csakis az értékrend aljára szorulhat.

Más szavakkal ez annyi, mint: pusztulás.

Ki kell egészítenem ezt a helyzetképet egy másik szemszögből. Újságlevél részlete: “Kétféle nőtípus van: 1. gyermekszerető, 2. egoista. Van olyan eset is, hogy az egoista gyermeket nevel, de az ilyen gyermeknek jobb lett volna meg sem születnie.”

Én másképp fogalmaznék. Nem föltétlenül egoista az a nő, akinek nem hiányzik a gyerek, ha nincs. (Épphogy akkor hiányzik az életéből, ha van, minthogy legfontosabb dolgai, ügyei-gondjai-izgalmai-szerelmei közt nem kap helyet.) Lehetséges, hogy a tudománynak akar élni, lehetséges, hogy a mozgalomnak, a politikának, a közéletnek, a termelésnek, a szakmai előmenetelnek, talán hangsúlyozottan közérdekből – nem, semmiképp sem igazságos ezekre a nőkre általánosítva rásütni az egoizmust.

Inkább mondanám így: vannak anyatermészetű nők, és vannak nem anyatípusúak, nem anyatermészetűek. Hol szembeszökő a különbség, hol elmosódó, de a megkülönböztetésük kétségkívül jogos. Ha nem bomlik meg természetes arányuk, ha tehát az anyatípus feltétlen uralkodó marad, egy egészséges társadalomban nem okoz gondot a két női természet.

Írtam egyszer egy fantasztikus regényt bizonyos Erósz bolygóról, ahol is három neművé fejlődött a társadalom; a két női nem – anya természetű, nem anya természetű – ádáz harcot folytatott egymással a férfiért: elbillent a nemek aránya, megbomlott a biológiai egyensúly, s pusztító kórok sorvasztották el a bolygó emberi társadalmát… – Akár ne is mondjam, hogy az anyaggyűjtést ehhez a fantasztikus regényhez nem azon a bizonyos fantasztikus bolygón végeztem, még csak a fantáziámat sem vette túlságosan igénybe a regény megírása.

Nálunk is megbomlóban vannak az arányok. Okaival eleget foglalkoztam már, átadom ezúttal másoknak a szót. Például Galvács Adélnak, aki egy sajtóvitán hozzászólásában ezeket írta:

“Évtizedekig elhitettük magunkkal, hogy egy testileg-lelkileg átlagos nő önmaga és családja (gyermekei) megkárosítása nélkül lehet egyidejűleg jó munkaerő, aki napi kilenc órát távol van az otthonától; családanya, aki annyi plusz energiát tud kifejteni, amennyi egy három-négy tagú család ellátásához szükséges; képes annyi lelki-érzelmi kisugárzásra, amennyit gyermekei egészséges nevelése megkíván, és mindemellett még elviselhető külsejű és személyiségű asszony tud lenni. Legyen tehát olyan csodalény, aki többre képes, mint egy ember. Ha egy átlagos dolgozó nő nagyon igyekszik, akkor többféle szerepe közül legfeljebb egyet láthat el jól; ha megpróbál erőszakot tenni magán, valamennyit rosszul.”

“…Úgy vélem, megfelelő anyagi és erkölcsi feltételek mellett nagyon sok nő inkább vállalná a teljes értékű családanya szerepét, mint a szerepeknek azt a garmadáját, amiknek amúgy sem tud eleget tenni.”

Megbomlóban az arányok?

Hátha nem is az anyatípusú nők fogyatkoztak meg, csupán a többszörös megterhelés szorításában sokan nem vállalhatják – nem merik, nem képesek vállalni -, hogy megismételhetetlen fiatalságukat mindennél inkább, teljes értékben a vágyott anyaságnak szenteljék?

Van ebben igazság, de nem áltatom magam. A többszörös terhelés, s a mindenféle kényszer – anyagiak, fogyasztói életmód, fogyasztói igények, szórakozások, divatok kényszere – a szemléletet is átformálja lassan, és az anyaság rangfosztására tör.

Hosszan idézhetnék erre bizonyítékot – kötetnyi bizonyítékot – levelekből, évtizedekre visszamenőleg. Jellemzésül csupán néhány mondatnyi részlet azokból az évekből – 1970 táján -, amikor a mai huszonéves, harmincas anyakorú nők még kisiskolás lánykák voltak -nos, milyen hatásokat kaptak indításnak az életbe?

Kiskunhalasi apa: “A lányok csajokká degradálódtak, az édesanya fogalma elhalványult…”

Miskolci gimnazista lány: “Osztálytársaim engem mindig kinevettek, ha azt mondtam: én három’ gyermeket akarok, de ha több lesz, az sem baj… Ha ennyire szembenállók a vélemények, annak komoly okának kell lennie. Be kell látnom, van is. Nem becsülik az anyákat, sőt gyakran háttérbe szorulnak olyanok mögött, akik az élet könnyebbik oldalát választották… Miért nem lehet az anyaság, a gyermeknevelés, bármely munkával egyenrangú hivatás?… Az embernek nem az ember a legnagyobb alkotása?…”

Elkeseredett budapesti apa: “Egyetemista (tanárjelölt) lányom születésnapjára meghívta tizenegy kolléganőjét. Én a szomszéd szobában szundikáltam, és a nyitott ajtón keresztül akaratlanul tanúja lettem vitájuknak a fogamzásgátlásról. Egységesen kinyilatkoztatták, hogy milyen jó a tabletta, nem kell ezután gyerektől félni, félre lehet tenni minden gátlást. Ketten ugyan kijelentették, hogy ennek ellenére akarnak majd egy gyereket, de a többi lehülyézte, és kinevette őket, mondván: nem vagyunk kocák, hogy szaporodásra használjanak fel bennünket… Ezeknek a nőknek lesz a kezükbe téve nemzetünk jövője, ilyen tanárnők fogják nevelni az ifjúságot. Hogy mint apának hogyan esik ez, arról ne is beszéljünk… Hol van ma már az anyai hivatástudat?…”

Nem hiszem, nem tapasztalom, hogy azóta – 15-20 év óta – ritkultak az ilyen szemléletek, vélemények, hatások. Ha nem éppen szaporodtak inkább. Mert elég egyszer körbenézni, hogyan is állunk ma a női eszménnyel. A filmekben, a tévében, a színpadokon, a pódiumokon, a mikrofonoknál milyen női eszmények, milyen minták szerepelnek naponta.

Szándékosan nem említem a képeslapokat, a címlapokat, a reklámokat, a plakátokat – naptárakat, levelezőlapokat -, amelyeken érthetően a női szépségé, a szexuális vonzásé a főszerep. Csakhogy az anyatípus mellékszerepre, epizód szerepre szorult a komolyabb, a klasszikus műfajokban, s ahogy én látom, mellékszerepre szorul a közéletben és a magánéletben is. Már maga a felglóriázott “női egyenjogúság” is töviskoszorú az anyának, az is mellékszerepre szorítja, hiszen az anyákat igenis előjogok illetik meg minden egészséges társadalomban; a még zsenge élet forrásainak, gondozóinak kijáró előjogok.

Nyilvánvalóan ma is, olykor háttérbe szorulva is, sok az anyatermészetű nő, aki a katedrán, az írógépnél, a futószalag mellett is sokszor naponta családjára, gyermekeire gondol. De túlszaporodtak, s úgy tetszik átvették a vezérszólamot a nem anyatermészetűek, akiket a gyesen is, aprócska gyerekük mellett is “megöl az unalom”.

E tünetcsoport neve: gyes-szindróma.

Olyan kitartóan sulykolta a pártvezérelt sajtó – propaganda, reklám, szórakoztatóipar – a közvéleménybe, már a csitri lányok gondolatvilágába is, hogy az anyaság voltaképp a nő emberi kiteljesedésének a gátja (pl. cikksorozat a Népszabadságban: “Főhivatású anyaság vagy teljes emberi élet?”), hogy az anyaság kötelmei, kivált több gyermekkel, emberhez nem méltó életre kárhoztatják a nőt, hogy ez a programvezérlés nemzedékek beállítódását, világnézetét határozza meg.

Nyugtalanok tehát a kismamák a gyesen, olvashatjuk a sajtóban, hallhatjuk a rádióban. Unatkoznak, kielégületlenek, úgy érzik, fölöslegesen pazarolják el életükből a baba mellett töltött időt. S annál inkább így érzik, természetesen, minél több ilyen véleményt olvasnak, hallanak. Igazán sokat tett, főként a nőmozgalmi sajtó, a gyes-szindróma terjesztéséért, de a siker még ma sem mondható teljesnek. Egy tudományos intézet közvélemény-kutatásán például, bár a kérdések elsősorban a gondokat, problémákat tudakolták, a válaszolóknak “mintegy felét jellemzi az a szemlélet, hogy a gyed – ill. gyes – visszahozhatatlanul szép periódusa a gyermeknevelésnek, a gyerek szempontjából kiemelkedően fontos, hogy ezt az időszakot anya és gyermeke együtt töltsék.”

“Számos levélíróban fölmerült: jó lenne három évnél is hosszabb ideig a gyermekgondozási segélyben részesülni, esetleg részidős munkavégzés mellett, vagy akár »főhivatású anyaságot« vállalni.”

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont közvélemény-kutatásait elemző S. Molnár Edit – Pongrácz Tiborné megállapítja:

“Igen erős többségi vélemény -szinte valamennyi társadalmidemográfiai csoporton belül – az, hogy a gyermekes nők elsősorban kényszerűségből dolgoznak, holott az lenne a helyes, a kívánatos, ha csupán gyermekeik nevelésével, a háztartással és a családi harmónia biztosításával foglalkoznának. Többnyire maguk a nők is úgy érzik, az utóbbi kizárólagosan az ő dolguk, amely alól az apákat, a férjeket mentesíteniök kell, s feladataik aránytalan megnövekedését, a közvélemény hagyományos normatíváinak való megfelelés »kényszerét« szinte kizárólag gyermekeik számának korlátozásával ellensúlyozhatják.”

“Az 1971-ben végzett közvéleménykutatásunk alkalmával a kérdezettek 63%-a vélekedett úgy, hogy egy családanya, ha kisebb gyermekei vannak, mindenképpen maradjon otthon, s 16% véleménye volt csak az, hogy a kereső nő, még ha kisebb gyermekei is vannak, mindenképpen folytassa kereső munkáját, szakmáját. Ekkor viszonylagos magas volt azok aránya, akik nem tudták a kérdést eldönteni. Ez utóbbiak nagy többsége ugyanis nem tudott elvonatkoztatni az anyagi problémáktól, s úgy fogalmaztak: azért nem lenne célszerű »kimon-dani az anyák otthonmaradását, mert ezt a férj keresete nem teszi lehetővé.”

“Három évvel későbben, 1974. évi közvéleménykutatásunk során a válaszadók 66%-ának volt az a véleménye, hogy a gyermekes anyának mindenképpen »otthon a helye”, mivel legfontosabb feladata a gyermeknevelés, a háztartás vezetése (37%), illetve a kedvező családi légkör biztosítása (27%).”

S hogy mi lesz az “egyenjogúsággal”? Női szemszögből ez is más képlet. Herédi egy asszony szavait idézi, szülése után: “Eddig csak a férfiakkal éreztem magam egyenrangúnak, most már a nőkkel is.”

Igenis, van női jog, amely több az általános emberi jogoknál: az anyaság joga. Amelyik politika, amelyik hatalom ezt a női jogot nem ismeri el, érvényesítését bármi módon gátolja (a kívánatos reprodukció keretei között), az pusztulásba sodorja a társadalmat.

Bármifajta emancipációs törekvés az anyaság érdekeinek a kiemelése, preferálása – igenis: anyai előjogok biztosítása – nélkül (ugyancsak az adott társadalomban kívánatos népesedési normákon belül ez természetes) – önpusztítás.

Fekete Gyula

1990/3.