Füveskönyvet lapozgattam

Néhány éve a könyvtárban afrodiziákumokról készült füveskönyvet lapozgattam, s felismertem benne a család kedvelt dísznövényét. A rövid leírásra nem emlékezek már pontosan, mindenesetre tudom, semmilyen különös figyelmeztetés nem jelölte „vágykeltő” hatásának erejét; pedig a könyvben éppúgy megtalálható néhány közismert fűszer, akár a legrafináltabb koktél, köztük számos pszichoaktív szerrel. Próbáltam elszívni, nem hatott. Október teliholdas éjén teát főztem szirmaiból.


Azóta már jól tudom, mi vonzott éppen akkor e tetthez: ez a növény a femme fatale ősképének földi megnyilatkozása. Mint tudjuk, ez a halál, a sors és a gyönyörű nő gondolatának összekötése, a végzet asszonyának motívuma. Nem véletlen, hogy teliholdkor egy-egy növénynek vagy harminc tölcsérvirágja mered a Holdra, akár valami mennyei harsona-kórus, s éppoly illatot áraszt magából, hogy akár szirének dalának ellenállhatatlan bűvölete lehetne.


A főzetnek már ízéről kiderül: nem való embernek. Ízét elnyomtam, megittam. Zene, holdfény ragyogta be az udvart, két macskám kétoldalt ült. Azt gondoltam, a főzet nem lesz rám hatással – talán mert európai vagyok –, nálunk ez nem kultúrdrog. Megszomjaztam, felálltam, bementem a fürdőszobába, ittam pár kortyot, s felnéztem a tükörbe. Arcom teljesen átváltozott, nem külsőre, de lényegében. Hátrataszultam, mintha gyomron vágtak volna, de épp húzás volt, mintha örvénybe kerülnék. Ebben a hüllőpózban tántorogtam a szobáig, és bár tudatom tiszta volt és helyzetem képtelenségét láttam, úgy éreztem, hogy gondolataim egy része alagutakon jut el az észlelésig fejemben. A szám és torkom úgy kiszáradt, mintha szétporladt volna, s mire nagy nehézséggel vizet hoztam, nem tudtam lenyelni, nem volt mivel. Ugyanúgy testem másik végpontján: iszonyatos vizelési inger, ám nem tudtam izmaimnak jelezni, és hiába támolyogtam ki, szükségemnek képtelen voltam eleget tenni. Az előbbi vízről megfeledkezve – vagy talán mert kiöntöttem – újra vízért indultam, és minden erőm ellenére a padlóra zuhantam, mintha testszöveteim a sokszorosára növekedett gravitáció ellenében nem tudnának tartani. Mint egy agyagfigura a földből, úgy keltem ki e furcsa mágnesességből az utolsó erőmet olyan fajta koncentrációval összegyűjtve, ami haláltusában jellemző.

Ez a pont a fordulat, ahol az életnél egy mérhetetlenül nagyobb erő – ami a sötét mélység, a tudatlanság és az ős-múlt ösztönös hatalmi vágya – egy másik, az életnél szintúgy nagyobb, egyben magasabb erővel, a szellem tüzével harcra kel. Később a tiszta hagyományból bárhol olvastam, a felidézett kép nyomán kitűnt, hogy minden ember minden pillanatában ez a harc folyik, ám tudatunk rengeteget szűr, különben testi létünkkel nem foglalkoznánk. Erre mondta talán Einstein, hogy agyunk kapacitásának háromtól tíz százalékát használjuk. Szerintem a racionális ember ez utóbbit vette száz százaléknak, és az ennek a martalékaival való főleg öncélú gondolkozás eredménye, ami kívül van. A némi tudatossággal megáldott ember ma a külsőséget próbálja feledni, és befelé hallgatni, ám e sötét kor ebből is történetet farag, s ez az ezoterikus divat a külsőségeivel együtt a normális ember számára éppúgy kerülendő.
A szer több változata a középkorban mágusok és boszorkányok használatában volt, nemcsak Európában. Zsírban oldott kivonatát seprűnyélre kenték, és e seprűvel repültek (révültek) föld és ég között. A szer a hüvelynyálkahártyán felszívódik. Láthatjuk, a boszorkánytörténet hogy tért el eredetétől, milyen messzire folyt forrásától. Így válik természetvallásból babona néhány generáció alatt. A varázsló vagy boszorkány, aki eredetileg pontos rítus alapján, komoly kérdéssel fordult a hétköznapi (ma: racionális) tudatállapoton túl lévő világhoz, pontos kérdésére olyan választ kapott, amiből eldönthette, milyen gyakorlati megvalósítás nyomán milyen szintű életet vihet véghez. Az ember több „munkával” magasabb oktávon játszhatja élete szimfóniáját, magasabb sorsot áll módjában magára venni, ha sorsa más-más beteljesülését felismeri. Nekem erről akkor tudásom nem volt. De a sötét leckéből tanulva kimásztam, s kegynek kell annak lenni, ami folytán ezt az egészet megértettem. A történelemből e rendszereknek csak devalvált alakját ismerjük (jóslás, babona).

Miután a padlóról felkeltem, ágyamhoz vánszorogtam, és álomba (transzba, kómába) zuhantam. Álmaim során lehetetlen helyzeteket kellett megoldanom, melyekben ismerőseim túlvilági ábrázattal szerepeltek. Többük bőre fakó, szinte puffadt, szemük hideg. Életben maradásuk több álomban rajtam múlott, de a szituációk minden esetben túl abszurdak voltak egy reális, földi valósághoz képest, az álmok szövete mégis szűkebb térbeli környezetemből épült fel. Legmélyebb álmomban mintegy narrátorként, lebonyolítóként megjelent a növény lénye. Felismertem, ő az álmaimban teljesen otthon volt, az egyetlen biztos létezőként jelent meg. Persze nagyon jól álcázta magát, mert a végzet asszonyának minden tulajdonságát magában rejtette, ám leleplezni csak ősképe megértésével tudtam.
Mikor délelőtt nagy megkönnyebbülésemre kipihenten visszatértem, s végre inni bírtam, még cseppet sem tisztult a szer hatása. A szertől kettéhasadt tudatom egyik felével tettem pokoli külső és belső következményeit számba vettem, s elkezdtem felszámolni. Padlóra esésemkor megvágott kezemmel sok mindent összevéreztem, s a nyomokból kiderült: az éj során precíz mozdulatokkal jártam-keltem a lakásban és az udvaron. Pedig délelőtt látásom sokszor oly homályos volt, s éjjel kiegyenesedetten, magam összetörése nélkül közlekedtem? Mindazonáltal érthető, hogy a szer nem játékszer. Ha a dolgot biológiai szemmel nézem, tüdőbénulásban könnyen meghalhattam volna. A növény három fő hatóanyaga a pszichiátria legszélsőségesebb eseteiben is csak külön-külön alkalmazott, nem beszélve a virágszirom olajainak megszámlálhatatlan alkaloidájáról. Nyomban kutatásba is kezdtem, melynek menete komoly regény témája lehetne. A kaland felvethet érdekességeket: a drog más-más formában a Föld csaknem bármely pontján vadon előfordul, néhány törzs szertartás tanában ma is megtalálható. Használják beavatásra az Amazonas mentén és Mexikóban. Százezrek használták a középkorig Indiában, Káli szertartások áldozatainak bemutatásához; sok helyütt halálos betegségek gyógyítására és halálos átok szórására. Azonban minden tradíció figyelmeztet: a növény ereje túl van az emberin, magára még tapasztalt mester, sámán, gyógyító is halálos rontást szerezhet vele. Pszichoaktív szerek közt a legősibb, legmélyebb, legvadabb, így legkevésbé sem kiszámítható. Később találkoztam néhány emberrel, aki a szert kezelni nem tudta, s a rontás a mai napig látszik démoni természetén – de olyannal is, akire különösebb hatással nem volt, bár hallottam magyarországi halálos áldozatokról is. Mondhatom, ha még lenne is, aki feltárná egy ilyen szer jószándékú használatának lehetőségeit, aligha akad ember, aki ilyen rítust el tudna végezni.

Végül, hogy érdekességén túl személyes jelentőségét említsem: több év távlatából jól látom, hogy a dolgaim menetében kikerülhetetlenül sodort sorsom a vak sötétség e misztikumába. A szert a fellelhető forrásokból a magam részére minden oldalról megvizsgáltam, s rám való hatását mélységesen feltártam; a magamra vont átkot belső meditációval és külső segítséggel kitisztítottam. Mint Don Juan, a mexikói diableró (sámán) mondja: „…túl hamar megízlelteti vele az erőt, anélkül, hogy megerősítené a szívét, uralkodó hajlamú, kiszámíthatatlan emberré teszi”. Azaz az ösztön a tudatot kikapcsolná, hogy az ember magát a méregnek átengedje. Feladatom a mérget tudatosítani, s felszámolni. Ezt pedig mindenkor a szeretet alapozza meg, mely mint tudjuk, a szent fény, a sötétség pusztítója. Ezért sötét pillanataimat leleplezem, s eszembe jut, hogy a szívem nem lehet elég erős soha, s mint a kövek közül a kristály, úgy kell magán a fényt megtörnie: tökéletesen át kell engednie.

Ezen az úton ráébredtem én is az alkímia valójára: a legsötétebb követ is átizzítva kristállyá lehet alakítani. Bármely tudásnak, metafizikának, transzcendensnek értelme ez az egy lehet.

Köszönöm mestereimnek.

2005/39.