Természetvédelem Magyarországon

„Az Országgyűlés felismerve, hogy a természeti értékek és természeti területek a nemzeti vagyon sajátos és pótolhatatlan részei, fenntartásuk, kezelésük, állapotuk javítása, a jelen és jövő nemzedékek számára való megőrzése, a természeti erőforrásokkal történő takarékos és ésszerű gazdálkodás biztosítása, a természeti örökség és a biológiai sokféleség oltalma, valamint az ember és természet közötti harmonikus kapcsolat – nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban történő – kialakítása, mint az emberiség fennmaradásának alapvető feltétele, a természet hatékony védelmének létrehozását igényli…”

(1996. évi LIII. törvény a természet védelméről)

A környezetvédelem mellett manapság igencsak kényes témává vált a természetvédelem is. Szerencsére az utóbbi években egyre inkább figyelembe veszik a természet igényeit is, és egyre több ember figyelmét keltik föl az ilyen témájú hírek a médiában. Lassan elmondhatjuk, hogy nemigen van olyan ember, akiben nem alakul ki vélemény egy ilyen témájú hír hallatán.

Először azonban érdemes elkülöníteni a környezetvédelmet a természetvédelemtől. Elméletileg az előbbi magába foglalja az utóbbit, azonban ha jobban belemélyedünk, rájövünk, hogy a környezetvédők inkább az emberi életfeltételek, míg a természetvédők magának a természetnek a megóvására törekszenek. Ez pusztán szemléletbeli különbség, mégis egészen más gondolkodásmódhoz vezet.

Mindezek ellenére a természetvédelmi irányítás hazánkban a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozik. Innentől viszont már politika, nem érdemes belemenni. A természetet csak az tartja védelemre érdemesnek, aki ismeri is. Aki ismeri, az sokat járja az erdőket, hegyeket, pusztákat, mocsarakat, minél több időt tölt házon kívül. Az ilyen embernek nem jut sok ideje politikával foglalkozni, hiszen az adminisztráció sokszor fölemészti a természetszeretetet. Nagy kérdés, mennyire képes irányítani a természet megóvását egy politikus a hivatalból?

Nos, emiatt állhat elő olyan helyzet, mikor a hatalom megköti az ember kezét, degradálva így a magyar táj különlegességeit – pedig a természet megóvása az egyetlen lehetőség arra, hogy más élőlényeknek is jusson egy kis hely az egyre táguló „emberi” világban.

A táj különlegességeire a nemzeti parkok vigyáznak, mégpedig úgy, hogy védett területeket foglalnak magukba. A védett területek a védett és védelemre érdemes növény- és állatfajok élőhelyei, illetve olyan területek, ahol különleges, főként a természet által létrehozott képződmények találhatók, melyek megőrzése fontos.
Magyarországon alig harminc éve, 1973 óta létezik az első ilyen terület, a Hortobágyi Nemzeti Park. Területe 81 ezer hektár, délről a Nagykunság, keletről a Hajdúsági löszhát, nyugatról a Tisza a határa a „magyar pusztának”, mely mostanra világhírű lett.

Valaha hatalmas kiterjedésű mocsarak voltak itt, a folyók vizei még természetes medrükben vonultak, ami azt jelentette, hogy állandóan változtak. Minden évben többször kiöntöttek, így az itt élő emberek kénytelenek voltak állattartással, halászattal foglalkozni. Ideiglenes épületet tákoltak össze maguk és az állataik részére, így nem volt nagy veszteség, ha jött az ár. Sokat közlekedtek csónakon – ide menekültek, ha veszély volt –, belőle építkeztek, egyszóval együtt éltek a természettel, alkalmazkodtak hozzá. Később azonban jött a folyószabályozások kora. Több helyre volt szükség, több terményre, és a hordalékkal felfrissített talajok különösen jól teremtek. Így a vizeknek új medrük lett, több száz kilométerrel megrövidültek, a régi mocsarak a csatornák miatt kiszáradtak, időszakos tavak lettek, végül legtöbbjük már csak egy kis belvizes tócsa.

Létrejött hát Európa egyik legnagyobb szikes pusztája, amely rengeteg külföldi számára magát Magyarországot jelenti.

A Hortobágy alapvetően lapos táj, átlagos magassága 92 m, legmagasabb pontja 105 m. Néhány méter magas halmok adják a hely változatosságát; ennek köszönhetően változik a növényvilág is. Elég pár centiméter különbség egy teljesen más növénytársulás megjelenéséhez. Másrészről a víz mennyisége szerint is változik a táj: ahol a talaj minősége miatt meggyűlik a csapadék, mocsarak jönnek létre, kiváló helyet biztosítva a vízkedvelő növényeknek és állatoknak. A lecsapolások után a régi nagy mocsarak helyén halastavakat létesítettek, melyek kiemelten fontosak voltak a vízi élővilág megmentésében. Ezek a tavak nevükben még őrzik őseik neveit (Csécs, Kungyörgy, Fényes).

A halastavakon előforduló madárritkaságok is a terület értékét növelik. Van, ahol kanalas gémek, nagy kócsagok fészkelnek együtt százával. A nagyon ritka batla és a csíkosfejű nádiposzáta is felfedezhető némi szerencsével. Az őszi madárvonulások pedig egy egész életre szóló élményt jelentenek a természet kedvelőinek a több tízezer daruval, lúddal.
Néhány erdő is van errefelé, főként olyan fákkal, melyeknek nem gond, ha sokáig nem esik, vagy ha éppen hónapokig vízben állnak.

Mindezekből látszik már, mennyire végletes lehet ez a lapos, minden időjárási változásnak kitett hely. Szinte egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozhat a hangulata: a verőfényes napsütés helyére percek alatt szürkéskék viharfelhők vágtatnak az égre, végigverik a tájat, majd visszatér a nap felfrissülve, lágy szellővel kísérve. A tél is hasonlóan vad, kemény. Száraz, csípős szelek cserzik az ember bőrét, ha ilyenkor kimerészkedik a pusztába, a havat pedig szabadon rakják egyik buckából a másikba. Ezért az itt élőknek rugalmasnak kell lenniük, hogy megélhessenek. Még ma is olyan állatokat tartanak, melyek bírják a kemény, változékony időt, vagy épp az örökös száraz meleget – így az ősi fajtáknak van errefelé keletjük. Itt maradt meg a híres szürke marha, a rackajuh, és látni még félvadnak tűnő lovakat is száguldozni. Mind bírják a ridegtartást, vagyis azt, hogy ha kell, egész évben ki vannak csapva, csak télire kerülnek száraz helyre, tető alá.

Mindezek miatt 1999-ben a Hortobágyot a világörökség részévé nyilvánították.

Nekünk pedig elég csak végigmenni a 33-as főúton, kiszállni az autóból, és máris a magyar puszta kellős közepén találjuk magunkat. Legalábbis látszólag. Ha autóval érkezünk, már nem láthatjuk a táj változását, míg olyanná válik, amilyen valójában. Lemaradunk arról az érzésről, milyen napokat eltölteni itt, mivel ha kezd kényelmetlenné válni a túra, csak visszapattanunk a járművünkbe, és máris kívül rekedt a tolakodó vidék. Érdemes hát legalább kerékpárral, vagy inkább gyalog minden nevezetességet végigjárni, ha pedig közben esik, ázunk, ha süt, napozunk, ha fúj, száradunk. Így észre fogjuk venni a mocsár szélén az apró függőcinkéket, bakcsókat, láthatunk kószapockot cikázni a parti járatok és a nádas közt, mocsári teknőst napozni, nádirigót elsuhanni, a száraz legelőn egymással harcolni a homokot és a cickórós gyepet – hol ez, hol az győz. Néha kamilla illata leng végig a meleg szellővel, máskor macskamenta keveredik a nádas korhadó szagával. Reméljük, mindez megmarad még sokáig, hogy mindenki láthassa – bár nemrégiben a Magyar Alföld bekerült a világ elsivatagosodó területeinek sorába…

Hoffer Erik
2005/39.