Barátság mint lelki gyakorlat

Az élet színes gombolyagában ezernyi, különböző hosszú és erősségű, a szivárvány minden színében játszó szállal kapcsolódunk egymáshoz. A Teremtő bölcs elrendezése szerint minden a maga rendjében zajlik, mint ahogy fejlődésünk szempontjából is mindannyian optimális helyzetekbe kerülünk. Emberi kapcsolataink közül kiemelkedő a barátság, mint az egyik legközvetlenebb út önmagunk megismeréséhez, hiszen ahogy a mondás is tartja: Madarat tolláról, embert barátjáról…

A tökéletes Szeretet végtelen forrásából fakadtunk. Erre emlékeztet minket Isten két legcsodálatosabb ajándéka, a szerelem és a barátság. Eredetünk révén hordjuk magunkban e két isteni tulajdonságot, a szerelemre és a barátságra való képességet. Nem önmagunkban, hanem a többi emberhez fűződő kapcsolatunkban mutatkozik meg, hogy isteni képességeink csírája mikor szökken szárba, és hogyan fejlődik a maga ütemében.

„A Nap se magának süt, az eső sem magának esik, Te sem vagy magadért, másokért vagy itt.” – írja versében Silésius.

Ugyanezt a gondolatot József Attila „Nem én kiáltok” című versében így mondja el:„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”

Küldetésünk megvalósításához társakat kaptunk. Nem vagyunk egyedül. Isten végtelen szeretetét tapasztaljuk meg minden emberi kapcsolatunkban. Legelőször a gondoskodó szülői szeretetben, majd Ő ad testvért, Ő rendeli életünkbe valamennyi közeli és távoli ismerősünket, Ő tesz próbára ellenségeink által, és Ő szólít meg barátainkon keresztül.

A barátság valami különleges kapcsolat két ember között. Örömteli, önként vállalt erős kötelék. Az ókortól napjainkig számos bölcs gondolkodó írása és a szentek intelmei segítenek megfejteni a barátság isteni adományának titkait. Néhányuk gondolataiból idézünk röviden.
Szókratész, a nagy ókori görög nevelő és tanító személyében a barátság igaz barátját tisztelhetjük. Nemcsak elméletben vallotta a mester és a tanítvány egyenlőségét, hanem híres iskolájában a gyakorlatban is bizonyította eme nézetét. Tanítványait barátaiként kezelte, és a barátság egyenlőséget jelent. Szókratész híres tanítványa volt Platón. Tanító és tanítvány közösen kutatta az élet nagy igazságait. Életre szóló mély kapcsolatuk szép példája mester és tanítvány lelki azonosulásának, igaz barátságának. Jézus, János evangéliumában a szeretetre, az áldozatra és a szolgálatra szólítja barátait. E szerint a barátság: szeretet, áldozat, szolgálat.

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!…” (Jn 13,34-35)

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek…” (Jn 15,13-15)

„…Monda néki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? És mondá néki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondja néki Jézus; legeltesd az én juhaimat!” (Jn 21,15-17)

 

Szent Ágoston, római egyházi író (V. sz.) így vall a barátságról:

„Az igazi barátság feltételezi a szeretetet, mely a gyengédséghez vezeti el a bizalmat, mely nem aggodalmaskodik barátunk hűtlenségének lehetőségén; a szabadságot, amely nem fél kimondani a maga ellenvéleményét; az egybetartozás érzését, amely nagylelkűen tud adni, és örömmel elfogadni; végül az érdekek kizárását, mely nem kíván mást barátnak, mint annak előbbre jutását a bölcsességben.”

Korunk figyelemre méltó filozófus írója volt Márai Sándor, ki sokakkal egyetértésben a barátságot tartotta a legtisztább emberi kapcsolatnak. Így ír róla:

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. … Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság, s nincs ritkább. … Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.”

Hamvas Béla, a XX. század ugyancsak kiváló, halhatatlan szellemóriása is sokat foglalkozott írásaiban a barátsággal. „A barátság” című esszéjéből idézünk néhány gondolatot:

„A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, a harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság. A barátság a létnek semmiféle más formájához nem hasonlít. Teljesen külön kör. Miért? Mert a maga számára egészen különös istene van. Philia mással össze nem téveszthető Philia-világot teremt. Ez a barátság világa.”
„Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.”

Esszéjében érzékletesen ír a nő-férfi barátság különbözőségeiről is, összehasonlítást tesz a két elementáris összekötő erő, a szerelem és a barátság közt.
A barátság három kizáró okának a hiúságot, a gőgöt és az iróniát tartja. Szerinte „a barátságnak négy formája van: hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet, a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa, a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek, az intim az, hogy feltárom magam.”

Az idézett gondolatok, és mindannyiunk saját tapasztalatai is igazolják, hogy a barátság emberségünktől elválaszthatatlan, mintegy tudatosságunk megnyilvánulási módja.

Érdemes hát elgondolkodnunk, miként van jelen életünkben a barátság. Mint ahogy ember voltunkról is különböző fokig vagyunk tudatosak, úgy a barátságnak is más és más mélységeit éljük át szubjektív módon. Egyes életszakaszainkban – ahogy emberi kapcsolataink bővülnek, önismeretünk, tapasztalataink gyarapodnak – mindig kicsit árnyaltabbá válik a barátságról alkotott képünk.
A barátságra való képességünk velünk születik. Barátkozunk ártatlan gyerekként, lázadó kamaszként, lángoló ifjúként, okos felnőttként, bölcs öregként. Persze ezek az általános jelzők nem mindig és nem egyformán igazak ránk.
Talán érdemes kicsit áttekinteni nagy vonalakban, hogyan is állunk a barátság dolgában egyes életszakaszainkban.

Még nyitva van az „Aranykapu”

Aki nézett már kicsi baba csillogó szemébe, angyali mosolyú arcocskájára, és hallotta gurgulázó, csilingelő gőgicsélését, semmi kétsége sincs, hogy egy égi lény, egy angyalka érkezett megint közénk. Micsoda ajándék önmagában az, hogy van. Öntudatlanul, egyszerűen a létével tanítja szüleit a teljes elfogadásra, a feltétel nélküli szeretetre, ami a barátságnak is lényege. A gyermek születése felébreszti a szülői szeretetet, ami nem más, mint a gondoskodó barátság érzése.
Az újszülött, a csecsemő totális egoitás. A világgal való kapcsolata egyet jelent az anyával való kapcsolattal. Mindent csak magának akar. Kapni és kapni akar, testi gyarapodásához minden erőre szüksége van. Egyszer csak megtanul járni, és elkezd beszélni. A beszédtanulással felgyorsul a gondolkodás fejlődése, de a kicsi gyerek számára még nyitva van az égi kapu, még kapcsolatban van azzal a világgal, ahonnan érkezett.
Kislányom két éves körüli lehetett, amikor a játszótéren a homokozóban egy kicsit nagyobbacska kislány odaszaladt hozzá, és kivette kezéből a játékot. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult, és sokféle gondolat cikázott át a fejemen, látván, hogy a kislány anyja ügyet sem vet a jelenetre. Nem tudtam, hogy lányom mit fog csinálni ebben – az általa még nem tapasztalt – helyzetben. Eszter hirtelen felém fordult, odaszaladt hozzám, félméternyire megállt, a szemembe nézett, és vigasztalóan ezt mondta: – Nem baj, mamika, majd megunja és visszaadja. – Ezzel sarkon fordult és szaladt vissza a homokozóba. Néhány perc múlva tényleg ez történt, és elkezdtek közösen játszani. Megnyugodtam, hogy minden rendben van, de egy kicsit el is szomorodtam, mert azt hittem, máris elrontottam valamit a nevelésében. Hogyan tudja majd magát megvédeni ebben az erőszakos világban? Most, hogy 25 év elteltével ismét eszembe jut ez az emlék, azt gondolom, hogy ő akkor még odaátról emlékezett arra, hogy mi a barátság: irigység nélkül osztozni a játékban, önzetlen szeretettel osztozni az örömben. Erre utal Jézus mondása: „Legyetek olyanok, mint a gyerekek!” Vagyis tudjunk örülni annak, hogy vagyunk, ítélkezés, elvárás nélkül tudjunk fogadni mindent! Szeressük egymást, és jó szívvel osztozzunk azon, amit kapunk! Mert semmi sem a miénk. Erről bizony gyakran megfeledkezünk.

Az égi ajtó lassan becsukódik

A kisgyerek ahogy fejlődik, a gondos szülői nevelés eredményeként – vagy annak ellenére – elkezd felejteni, és elkezd új dolgokat megtanulni. Nemrég hallottam egy kedves történetet. Egy négy év körüli kisgyermeknek testvére született. Aznap, amikor a pici testvérkéjét hazavitték a kórházból, kérte szüleit, hadd maradjon kettesben a babával. Az anya engedve a meglepő kérésnek, kiment a szobából, becsukta az ajtót, de kíváncsian hallgatózva az ajtó előtt maradt. Elámulva hallotta a következőt: – Mesélj valamit! Én már kezdek felejteni! – mondta a négy éves kisgyermek az újszülött babának. Tényleg így van. Kilenc éves korukig a gyerekek még emlékeznek, de egyre halványodva. Tudatukkal akkortájt érkeznek meg a földi életre. A születés előtti lét ajtaja bezárul, ugyanakkor egyre tágabbra nyílik egy másik ajtó a földi világ megismerésére. Furcsa paradoxona ez az életnek. Elfelejtünk mindent, hogy újra elölről kezdhessük a tanulást, hogy majd megint tudjunk emlékezni arra, honnan származunk és kik vagyunk valójában.
A nagy titok megfejtéséhez Kegyes Teremtőnk – minden más között – a barátság adományával is segít minket.
Még egy példa arra, hogy a gyerekek milyen könnyedén, természetes módon barátkoznak. Egy kedves barátom volt fültanúja két négy év körüli kislány párbeszédének a játszótéren:

– Te szoktad nézni a Dallast?
– Igen.
– Akkor legyünk barátok!
– Jó.

Ha eltekintünk a párbeszéd első mondatának nem éppen szívderítő tartalmától, a barátság kialakulásának ez egy nagyon bájos története. A két kislánynak elég annyi, hogy valami közöset fedezzenek fel egymásban, s ez máris barátokká avatja őket. Persze ők még csak érzik, mint sem tudják, hogy a barát nem akárki. Mintha beléjük lenne kódolva a barátság fogalma anélkül, hogy kialakult volna a fogalmi megértés szintje. A kicsik könnyen barátkoznak, hamar összevesznek, és ugyanolyan gyorsan ki is békülnek.
A már említett kilenc év körüli életkor – amit Rudolf Steiner „Rubicon”-nak nevez – változást hoz a barátkozásban is. Míg korábban a kislányok és kisfiúk közötti barátság természetes, ezután éles nemi elhatárolódás történik. Előtérbe kerül az azonosságok helyett a különbözőségek felfedezése. Átmenetileg az ismeretlentől, idegentől való félelem bizonytalanságában nem barátkoznak a lányok a fiúkkal, és viszont. A lányok egymást bújják, nagyokat vihorászva, a fiúk meg csibészségeken kezdik törni a fejüket, s a lányokra csak legyintenek. Ekkortájt a két nem között a barátság ki van zárva.

Lázadó kamaszkor

A tudatos barátság kialakulása maga az emberré érés folyamata. A kamaszkor az emberi kapcsolatok tanulásának, az öntudat ébredezésének, a személyiség kialakulásának viharos korszaka. A tizenéves kamasz életében örömök, bánatok, reménységek, csalódások váltogatják egymást. A barátság felértékelődik. Szinte létszükségletté válik a jó barát, „akivel galambokként ülünk egymás vállain ha odaki megőrül az ordító világ.” (József Attila)
Muszáj találni valakit, akiben meg lehet bízni, aki meghallgat, aki megért, aki megőrzi a titkot, aki segít a bajban, aki önzetlen, hátsó szándék nélküli, akivel bizonyos dolgokról hasonlóan gondolkodunk, aki tanácsot tud adni, aki őszinte, akivel jó együtt lenni, akivel szabadok lehetünk. Mennyi feltétele lett a barátságnak.
Mennyi új helyzet, mennyi ismeretlen, érthetetlen esemény éri a kamaszt. Milyen zavaros lett körülötte minden, ahogy élesedő látásával, érlelődő kritikus gondolkodásával szemléli a problémákkal teli anyagi világot, dacolva a felnőttek elvárásaival. A szülőtől való függést, a szülő iránti ragaszkodást egyre inkább felváltja a baráti kapcsolatok erősödése. A szélsőséges érzelmi viharok áramlatában hol fönt, hol lent van. Barátságaira is jellemző ez a változékonyság. „Nagy vizekben nagy halak, nagy barátság, nagy harag.” – tartja a közmondás. Persze életre szóló barátságok is kötődnek ekkor, de még jóval korábban is.

A felnőttkor küszöbén

Hogy mennyire fontosnak tartják a barátságot a kamaszkorból lassan kinövő ifjak, és mit jelent számukra az igaz barát, álljon itt néhány példa 17-18 éves középiskolások írásaiból:
• Nekem nagy szükségem van barátokra. Érzékeny vagyok, leginkább ezért. Megértésre van szükségem. Bár néha nem vagyok elég „normális”. Van, hogy elrontják a kedvem az osztálytársak, ilyenkor nem beszélek senkivel. Ebből a helyzetből az igaz barátom tud „visszahozni”. Barátok, igaz barátok nélkül nekem nehezek lennének a mindennapjaim.
• Az igaz barátság számomra azt jelenti, akivel nem csupán bulizni és beszélni tudok, hanem elmondhatom neki a titkaimat, gondjaimat is. Nekem jelenleg nincs ilyen barátom.
• A barátság egy nélkülözhetetlen része az emberi kapcsolatoknak. Hiszen minden pozitív jellegű kapcsolat alapja, melynek feltétele a bizalom a két egyén között. Ha az embernek vannak barátai, az azért is jó, mert ad egyfajta magabiztosságot ez az érzés.
• Van igaz barátom. Nagyon fontos dolog a barátság, hogy van valaki, akire mindig számíthatok, akivel minden örömömet és bánatomat megoszthatom.
• A világon sok ember él békességben, barátságban. Mindenkivel nem lehet mindig jóban az ember, de törekedni kell rá. De az igaz barátság nem ott kezdődik, hogy jóban vagy valakivel. A haveri társaság nem egyezik meg számomra ezzel a fogalommal. Vannak ellenségeim, haverjaim és igaz barátaim. Igaz nem sok, de azokra bármilyen bajban is igazán számíthatok. Szerintem az igaz barátság ott kezdődik, ha odafigyelünk a másikra, meghallgatjuk, és ha szüksége van rám, akkor bármilyen bajban kiállok mellette; de a barátság alapvetően az őszinteségen alapul.
• Szerintem igaz barátság nem létezik, ezért nincs is igaz barátom.
• Nincsenek barátaim és én sem vagyok senkinek a barátja, mert utálom az embereket. Régen voltak barátaim, de rájöttem, milyen is az igazi arcuk. Így többé nem lettek barátaim. Talán nem is az emberekkel van bajom, hanem az emberi természettel – ez az, ami elidegenít az emberektől.
• Nekem van igaz barátom, amit onnan tudok, hogy nem csak felületes dolgokról beszélünk. Sok mindenről ugyanazt gondoljuk, sok közös dolgot csinálunk, de vannak saját gondolatai is, értékes vitapartner, nem sértődékeny. Sokkal jobb érzés mikor együtt vagyunk, mint amikor a haverjaimmal hülyéskedünk. Őérte nem restellek egy-két dolgot megtenni.
• Egy olyan ember a barátom, akivel már 10 éve ismerjük egymást. Bármikor, bármiről lehet vele beszélni, és bármit kérhetek tőle – és ez fordítva is igaz. Olyan szinten, hogy ha muszáj, a barátnője mellől jön el, és viszont.
• Szerintem van igaz barátság. A barátságot nehéz definiálni, de szerintem két hasonló jellemű ember kapcsolata, amit azért „találtak ki”, hogy ne legyünk egyedül. Számomra az igaz barát megértő, becsületes, életvidám és jó humorú, de lehet vele komoly dolgokról is beszélni.
• Nekem a barátság: a segítőkészség, az összetartozás, az őszinteség, a bizalom, a szeretet.

Az idézett vélemények önmagukért beszélnek. Jól mutatják, hogy mennyi közösségi érzés, tiszta értékre vágyakozás van ezekben a fiatalokban. Megfogalmazásaik, vélekedésük aszerint változik, hogy milyen eddigi tapasztalatokkal rendelkeznek, és éppen milyen aktuális élethelyzetből, sorsszerűségből adódó érzelmi állapotban vannak.
A barátságba vetett hit, vagy annak tagadása szorosan összefügg az önismerettel és az önelfogadással. Az önismeret gyarapodásában pedig a barátság jelent semmi mással nem pótolható segítséget. Egész életen át tartó folyamatról van szó. Nem ér véget a nagykorúvá-, felnőtté válással.

A barátság tanulása a szeretet tanulása

Nemrégiben egy beszélgető kör témája is a barátság volt. Az egymásra figyelő, elfogadó, baráti légkörben zajló őszinte megnyilatkozások mindannyiunkat lelki kincsekkel gazdagítottak. A sokszínű megszólalások tartalmát talán le lehetne írni hitelesen, de üzenetük igazi élményét csak a személyes találkozásban lehetett átélni.
A barátságról való közös gondolkodás, meghitt együttlét által egy kicsivel talán barátságosabb emberekké váltunk. Egyikünk sem tökéletes, mégis sokat tanulhatunk egymástól. Barátaink szavaiban néha önmagunkra ismertünk, mintha tükröt tartottak volna elénk. A különböző tapasztalatok, vélekedések némelyike saját múltunkból volt ismerős, némelyike pedig törekvéseink iránytűjeként szolgálhat a jövőben.
A beszélgetésből kiderült, hogy akár a gyerekek, néha mi is csalódottak vagyunk, mert másokkal kapcsolatban illúzióink vannak. Azt képzeljük, tökéletes a barátunk, és csalódunk, ha kiderül, hogy nem különb nálunk. De akiket igazán szeretünk, azokat sohasem veszítjük el, csak azokat, akiket önző módon szeretünk.

Egymást ítélkezés nélkül hallgatva tisztább képet kapunk arról, hol is tartunk a szeretet tanulásában. Mennyire tudjuk életünkben megvalósítani a szeretet három egymásra épülő intelmét?

„Szeresd magadat.” (Zarathusztra)
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mózes)
„Szeresd ellenségedet.” (Jézus)

Az első kettő még csak megy valahogy, de a harmadik, az ellenség szeretete bizony nehéz. Hogy is állunk e téren? Az őszinte válasz hiteles önismereti tükör.
A baráti beszélgetés erősített mindnyájunkat az Istenhitben, hiszen ahol barátságról, szeretetről esik szó, ott a Szeretet Forrása, Isten áll a középpontban. Ő minden szellemi kapcsolat forrása. Minden szellemi létező életútja Istenből Istenhez vezet. A barátságok, szerelmi kapcsolatok akkor teszik azt, amit tenniük kell, ha ezt segítik elő. Az Isten szeretete emberszeretet nélkül könnyen válhat vallási fanatizmussá. Az ember szeretete Istenszeretet nélkül csupán humanizmus. Mindkettőre való törekvés kölcsönösen erősíti egymást. Isten megismeréséhez, szeretetéhez az önismereten át az emberismereten keresztül vezet vissza az utunk. A megismerés a szeretetben növekedés folyamata.
A barátságot kaptuk mintául az érdek nélküli, az elvárás nélküli, a féltékenység nélküli szeretet megtanulásához.

„A szeretésen kívül minden emberi tett: romépítés.” (Fodor Ákos)

Szeretetünk mértékét az mutatja, hogyan viszonyulunk másokhoz. Ahogy növekszik bennünk a szeretet, egyre több embernek válunk barátjává.

„A barátság által megtisztult szív ajtót nyit az egység felé és ezen át más lelkeket is meghív a testvériség templomába.” (P.Yogananda)

Földi életünkben véges alkalmat kapunk arra, hogy kifejezhessük a szívünkből jövő feltétel nélküli szeretetet. Ne késlekedjünk! Váljunk önmagunk, embertársaink és minden létező istenhű igaz barátjává. Már a szándék, a tudatos törekvés is dicséretes, még ha messzinek látszik is a cél.
Végezetül megköszönöm minden kedves barátomnak a barátságban való elmélyüléshez nyújtott önzetlen segítségét. Írásomban ebből csak töredékeket tudtam felvillantani. Annyit talán sikerült érzékeltetni, hogy milyen kimeríthetetlen tanítást rejtenek emberi kapcsolataink. A tudatos vizsgálódás során a barátság adománya még becsesebb kinccsé válik. Megmutatkozik, hogy ki az igaz jó barát, Aki ismer, és mégis szeret.

Dr. Földes Zoltánné
39/2005.