Chimta (schellen), vagy lezim (sistrum)

Az emberi kultúremlékezet homályába vész e fém-idiofón hangszerek eredete. Ennek az ősi hangszernek a teste rázással ad hangot. Az egykori India északnyugati vidékén, a mai Pakisztán területén lévő Mohendzso-daro-i városásatások hatodik rétegében találták meg az időben későbbi, „egyiptomi hangszer”- nek nevezett sistrum-ot (ejtsd: szisztrum), e fémnyelveivel összeütődő, jellegzetesen fémes, összezörrenő csendülő ritmusadó kézi hangszert, melyet tánckísérethez ma is ráznak egész India-szerte.

A sistrum kifejezés görög-latin eredetű, jelentése „rázogatott, rázott”. Egyiptomban Háthor és Ízisz kultuszának hangszere. Időrendben a Mohendzso-daro-i leletet követik a mezopotámiai ábrázolások Ur és Akkád városából i. e.  26 tájáról. Az Ó-testamentum is megemlíti ezt a hangszert kengyel, keret, illetve patkó néven, de Afrikában is elterjedt ősi zeneszerszám.

A ritmusadó, rázással megszólaló kézi hangszer a zenével együtt jelentkező tánckultúra hangszere. Az Y alakú fanyél szárait összekötő huzalon helyezték el a fémpénz alakú, kerek, középen kifúrt, nagyon vékony fémlemezkéket, melyek kissé domborítva, vagy púposítva alkalmasak a használatra: rázva összeütődnek, így keltenek hangot. A lemezkék nemcsak vasból, hanem rézből is készültek, s ahol inkább nád állt rendelkezésre, ott az egyenes nádszálra hajlított vékonyabb huzal használt tengelyül a fémlemezkék számára.

A pandzsábi chimta (ejtsd: csimta) alakja megegyezik a legrégebbi, ásatási leletek formájával. A vékony bambuszlemezre erősített fémszegeken függnek a hangkeltő lemezkék. A mahárástrai lezim láncszemeire kötött lemezek egész fémcsörgőzenekart foglalkoztatnak a képen, s ritmikus mozdulataikkal vélhetőleg maguk a zenészek is részt vettek a táncban.

A fémcsörgők a táncosok bokáira és csuklóira kötözött gömbcsengők füzérével, valamint énekes előadással együtt dramatikus hatást váltanak ki a nézőben, zengőképességüket a lépésekkel, ugrással összekötött végtagmozgás sűríti vagy ritkítja. Az indiai előadóművészetek szülőföldjének tekinthető Karnátaka állam sajátos tánc-jelbeszéde kötődik e hangszerekhez.

Egy alkalommal a rádzsasztháni Dzsaipur városának egyik vaisnava templomában készítettem hangfelvételt, amikor az oltár tiszteletteljes körüljárását végző hívek közül váratlanul kivált az egyik sudár termetű férfi. Sajátos szabású férfiingének, a kurtá-nak zsebéből szíjra fűzött csengőket szedett elő, amit egyik bokájára kötött és táncot lejtett előttünk. Nyugodtan és méltóságteljesen táncolt az Isten tiszteletére és örömére, csengős lábával talpalva, másikkal lábujjhegyen. Kezeit égnek emelte, fejét büszkén tartva áhítattal énekelte dicsőítő mantráját. Elnyűtt ruhájában is maga volt a királyi méltóság és pompa; értettük: ez a tánc az Istenére büszke ember tánca.

Összefoglalva megemlíthetjük, hogy e fém-idiofón hangszerek használati módjai, valamint a hétköznapi jelzéseken túlmutató kultikus szerepük ma is eleven, valóságos gyakorlatot tükröz, például a nagylélegzetű eposzok, a Rámájana és a Mahábhárata dramatizált előadásai során, ahol India-szerte ma is élő hangszeres zene kíséri a táncos előadást.
Dr. Váray László
Széchenyi István Egyetem, Győr
2005/38.