Arany János: Honnan és hová

Arany János a népiesből és a nemzeti hagyományból kiinduló nagyszabású nemzeti költészetet adott irodalmunknak, s a XIX. század közepének magyar lelkiállapotát, nemzeti és erkölcsi ideáljait összes költőink közül legteljesebben rögzítette költészetté, a magyar költői nyelvet a régi nyelvanyag bő felhasználásával és saját nyelvi művészetével soha nem sejtett módon meggazdagította s nagy világirodalmi tájékozottságával, mély művészi komolyságával irodalmunk kultúrszínvonalát is az előbbi nemzedékeknél jóval magasabbra emelte. Költészete, mely a magyar iskolai irodalomtanítás központjává lett, a magyar irodalmi műveltség legerősebb alappillére.
(Lexikon címszó részlete)

Arany János öregkori verse egyfelől a rezignált távozás apoteózisa, másrészt a halhatatlan léleknek a mulandó anyag fölötti győzelmi éneke. Az életműben nem kapott kellő figyelmet, holott a tudományos anyagelvűség és a szellem örökkévalóságának konfliktusa nem csupán az Őszikék esett hangulatú darabja, hanem akár reinkarnációs esettanulmány is. Így, a spirituális hitvallás nyomán lesz Arany – guru, lelki útmutató.

Arany János: Honnan és hová?
(1877 júl. 14.)

Mily rövid az élet!…
Mint hulló Csillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? Hová visz?…
Míg sötét volt, s újra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?…
Ki tudná megmondani!
Míg tündöklött, addig élt.

S honnan jössz te, lélek…
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
amig épen áthaladsz:
Bölcsőd és sírod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?…
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet! –

Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, amikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összehatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak –
S csak zavarja a tudást.

Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem,
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
– Mit tudása így teremte –

Azt az örök éjszakát?…
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó –
Mi lehet még ezután?

Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz:
A mért lángola annyi oltár:
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz:
Hanem egykor újraéled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
Én azt meg nem tagadom. –
Mit hisz a tudós? ő lássa.

Földi pályám’ a mi nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; –
S rövid foglalatja ez:

Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy perczig, –
S egy tudós tán megfi gyelt
És lapjára, sok száz jelhez
– Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karczolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se’ kérdi tán, se’ tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.

2002/33.