Az utánzás művészete

Néhány figyelemfelkeltő gondolat a Waldorf-pedagógiából

Az óvodás korra legfőképp az utánzási ösztön a jellemző. Utánzással sajátítja el a gyermek nemcsak a látható cselekedeteket, hanem az őt állandóan körülvevő emberek érzületeit és gondolkodásmódját is.

Egész jövendő életét meghatározza az erkölcsi minőség, melyet ily módon környezetéből magáévá tesz. Ha a szülők elmulasztják vagy elhanyagolják a bensőséges lelki kapcsolat ápolását, akkor gyermekük egész életében önállótlan utánzó lesz, aki nem talál semmiben kielégülést, s aki nemegyszer a legprimitívebb példakép rabszolgája lesz, ha éppen azt sodorja elé az élet. Szélsőséges esetben az ilyen ember morálisan is sérült lehet.

Az érzék az önálló és teljes személyiség irányában csak akkor fejlődik ki, ha az egyén képes arra, hogy tulajdon alacsonyabb rendű ösztöneit kordában tartsa, már amennyire tudja. Többnyire csak annak a felnőtt embernek van érzéke a személyiségi jogok iránt, akinek legbensőbb Énje, lelki arculata elég szeretetteljes törődést kapott a gyermekévek során.

Hadfield angol pszichológus óriási jelentőséget tulajdonít az utánzásnak – lelki sérülés akkor keletkezik, ha a gyermek szülei rossz példáját utánozza. Erőszakos szülők erőszakos gyerekeket nevelnek. Az utánzás ugyanolyan fontos a gyereknek, mint a lélegzetvétel: belélegezni az érzéki benyomásokat, kilégzéssel pedig utánozni, megvalósítani azokat. Rudolf Steiner a hetedik évig tartó életszakaszt az utánzás korának is nevezi.

A gyermekhez intézett szavak – legyen az dorgálás, magyarázat vagy más, az értelemre irányuló közlés – viszonylag csekély vagy semmilyen szerepet nem játszanak ebben a korban; nem úgy a tárgyi környezet és a kézzelfogható cselekedetek. A gyermek rendkívül fogékony az arcjátékra és a szó tágabb értelmében vett gesztusokra. A dorgáló felnőtt hanghordozása sokkal mélyebben hat rá, mint szavainak tartalma. Nem az számít, hogy mit mondanak, mit tanítanak a gyermeknek. Csak az számít, hogy akik körülveszik a gyermeket, milyen emberek: jók-e, és megnyilvánulásaikban ezt a jóságot fejezik ki, vagy rosszindulatúak és haragos természetűek, és gesztusaikban is ez tükröződik-e; röviden: amit tesznek, az a gyermek bensejében tovább él.

Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Ezért fontos eloszlatni azt a tévhitet, hogy a gyermek értelmével tanulja meg, mi a jó és mi a rossz. Igenis tudnunk kell, hogy minden, amit az ember egy gyermek közelében tesz, az szervesen beépül a gyermek testébe, lelkébe, szellemébe. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a környezetében. A hajlamok és képességek, melyek kifejlődnek a gyermekben, mind attól függenek, milyen magatartást lát maga körül. Rudolf Steiner egyike volt az első pedagógusoknak, akik részletesen elemezték az első évek döntő jelentőségét az ember későbbi belső fejlődése szempontjából. A gyermek pszichés elhanyagoltságának leggyakoribb oka a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem a szegénység, a túl nagy család, a rossz lakásviszonyok, az anya kereső tevékenysége vagy egyéb külső tényező, hanem egy bizonyos belső magatartás.

Bowlby ecseteli azokat a körülményeket, melyek közt a sérült gyermekek nevelkedtek:
„Mindkét szülőnél, többnyire azonban az anyánál figyelhető meg, hogy nincs kialakult jelleme, ami gyakran felelőtlenségben, tehetetlenségben nyilvánul meg, s abban, hogy hiányzik az otthonból a fegyelem és az előrelátás – itt nem tartanak írópapírt, könyveket, órát vagy a rend bármi más tárgyi jelét; amott fogalmuk sincs a tervszerű takarékosságról, értelmetlenül szórják a pénzt, többnyire méregdrága ínyencségekre. Úgy tűnik, hogy nem a rossz lakásviszonyok a meghatározóak ebben a problémában; a baj gyökere sokkal inkább a szülők merev, változásra képtelen egyéniségében keresendő.

Nyolcvan fiatalkorú bűnelkövetőt – 12 és 16 év közötti lányokat kezelt hat éven át egy pszichológus. Az eseteknek csak 50%-ában vezetett eredményre a kezelés. Ebben egyértelműen csak a lányok korábbi családi kapcsolatai játszottak szerepet. A kezelés tehát kudarccal végződött minden olyan fiatalnál, aki attól szenvedett, hogy kitaszították, vagy sohasem fűzte szeretetteljes kapcsolat egy másik emberhez – ezekben az esetekben nem vezetett eredményre a hagyományos gyermekpszichológiai módszerekkel végzett kezelés.

Bowlby szerint az ember első évében tapasztalt érzelemszegénység, szeretethiány pszichikailag és biológiailag ugyanolyan végzetes, mint az angolkór.
Állandóan egy és ugyanaz a személy, anyafigura gondozza a gyermeket. Ez nem feltétlenül kell, hogy biológiai anya legyen. A Lelki Egészség című svéd folyóiratban írja Hans Curman, hogy ha a gyermek nem kötődik tartósan egy meghatározott személyhez, „anyához”, az általános érzelmi és intellektuális elsivárosodáshoz vezet. Ezek a gyermekek hátrányos helyzetben vannak a többiekhez képest, mind általános intelligenciájukat, mind nyelvi fejlettségüket, mind fogalomalkotó készségüket tekintve, mind pedig abban a képességben, hogy szorosabb kapcsolatot tudjanak létesíteni és azonosuljanak a másik emberrel. Szétszórtak, zaklatottak és szüntelenül szeretetet koldulnak válogatás nélkül mindenkitől.

Megtudtuk, hogy az emberinek nevezett lelki tulajdonságok nem tartoznak a velünk született képességek közé; az állatok sajátosságaitól eltérően nem ösztönösek, nem szerezhetők meg pusztán érzéssel.

Az emberi intelligencia – amely messzemenően a szimbólumok, különösen a beszéd használatától függ – nem egyszerűen valami magasabb szellemi és hangképző szerveződés terméke: ezt csak a szeretet legkorábbi kötelékei révén szerezzük meg. Önmagunkról, mint emberi lényekről vallott tudomásunkat, az én fogalmát, a személyes azonosságot, az emberségünk valódi középpontját a gyermek és a szülő közti korai kapcsolatban nyerjük el. Még a lelkiismeret, az emberi fejlődés legértékesebb teljesítménye sem velünk született adottság – ezt minden szülő tanúsíthatja –, hanem a szülői szeretet adománya.

„A farkasgyerekek (akiket 1920-ban talált meg J. A. L. Sing, bennszülöttek közt élő protestáns misszionárius – a szerző) metszőfogai hosszabbak és hegyesebbek voltak, mint az embereké. Szájüregük vérvörös volt. Csak guggolni tudtak, állni nem: térd és csípőízületeik erre nem voltak alkalmasak. Szemük majdhogynem kerek volt, nappal nehezükre esett nyitva tartani, de éjfél után tágra nyílt: csillogó szemmel néztek a sötétbe, mint a kutya meg a macska. Úgy vették magukhoz a táplálékot, mint a kutyák. Egy sarokban aludtak a földön, szorosan összegömbölyödve. A sötéttől nem féltek, annál jobban a tűztől és a világosságtól.”

Miután rátaláltak a gyerekekre, a missziós telepre vitték őket, ahol szerető gondoskodással akarták apránként hozzászoktatni az emberi élethez. A kisebbik lány meghalt, azután egy évvel, hogy rátaláltak. A nagyobbik még kilenc évet élt, megtanult összesen vagy ötven szót és élete végén már határozott jelét adta némi intelligenciának és bontakozó lelki képességnek is.”

Rudolf Steiner hangsúlyozta, hogy az emberi test szervei hét éves korra bizonyos formát öltenek: „Ezután növekednek a szervek, de az egész későbbi növekedés azoknak a formáknak az alapján történik, amelyek addigra már kifejlődtek. A gyermek azt utánozza, ami tárgyi környezetében történik, s ez az utánzás teremti meg szervei számára azt a formát, mely már maradandó lesz.”

Ide értendő minden erkölcsös és erkölcstelen, minden értelmes vagy oktalan tett, aminek szemtanúja. Akkor alakulnak ki egészséges erkölcsi, érzéki, fizikai alapjai, ha erkölcsöt tapasztal a környezetében. Ha a gyermek a hetedik életévéig csak oktalan cselekedeteknek lesz szemtanúja, akkor úgy fejlődik az agya, hogy a későbbiekben csupa badarság telik csak tőle.

A nevelőnek három alapszabályt kell figyelmébe ajánlani: ha a gyermek járni tanul, hasson át minden segítő mozdulatot a szeretet; ha beszélni tanul, legyen a szülőnek minden szava igaz és őszinte; s végül ne zavarja meg kapkodó utasítgatásokkal a gyermeket – teremtsen rendet saját gondolatai között, mire a gyermek gondolkodni tanul.

Ha zavaros gondolkodással zavart és kuszaságot teremtünk a gyermek környezetében, az lesz a tulajdonképpeni kiváltója annak, amit az emberek a mai világban idegességnek neveznek.

Mi is az az alkotó fantázia, mely emberi mi voltunk legmélyebb rétegeiben gyökerezik, s ugyanakkor a legmerészebb távlatokból hoz üzenetet? Ami már van, és saját tevékenysége ré vén kapcsolatot teremthet mindazzal, ami még csak megvalósulni készül? A fantázia a jövőbe mutat, de ha mindig csak arra ösztönözzük a kisgyermeket, hogy fantáziavilágában éljen, nem fenyegeti az a veszély, hogy idegenül mozog majd az életben?
Mint azt az előbbiekből láttuk, a gyermek mindent magába szív, ami a környezetében található, s ami külső jelekben megnyilvánul. Ha a környezet tagjai életidegenek, akkor nagy a belső fertőzés veszélye is.

Ha ellenben két lábbal állunk a földön és van érzékünk az élet gyakorlati oldala iránt, ezt a magatartást is átveszi a gyermek. Ebben is, mint annyi másban természetesen a szülők játsszák a döntő szerepet, legalábbis általában.

De fontos tényező lehet az óvónő is, az ő viselkedése is erősen hat a gyermekre.

Hét éves kor táján a gyermekben új ösztön kezd ébredezni. Iskolába akar menni, hogy tanuljon, de csak egy bizonyos módon: szeretne belsőleg támaszkodni a tanítóra, szeretné, ha tökéletesen megbízhatna mindenben, amit az mond és cselekszik. Más szóval arra van szüksége, amit Rudolf Steiner tekintélynek nevez. Az igazi tekintélyt viszont sohasem lehet szigorral vagy erőszakkal kivívni. A tartós tisztelet csak magától alakul ki a gyermekben, mégpedig vonzódás hatására. Azoknál a gyerekeknél, akik első éveikben kellően kielégíthették utánzási ösztönüket, természetes módon születik meg a tekintély iránti igény. Amelyik gyermek nem támaszkodhat senkire, annál későbbi életében hiányjelenségek figyelhetők meg.

Gyakran egyfajta bizonytalanság jellemzi azokat a gyerekeket, akiknek túl korán kellett különböző helyzetekben saját belátásuk szerint dönteniük: bizalmatlanságuk, állandó ellenkezésük nem lelki erőről tanúskodik, hanem belső gyengeség jele és nem alkotó jellegű. Kamaszkorban újabb ösztön ébred a gyermekben: az az igény, hogy mindenestől felfogja és megtapasztalja a megismerhető világot, a teljes emberi életet. Más szóval: az ember elérte az érettségnek azt a fokát, amikor a dolgok iránti valóban mélyreható érdeklődése kialakulhat.

Ha a gyermek unatkozik az iskolapadban, vagy később olyan munkahelyre kerül, mely nem ad tápot gondolkodásának és nem fejleszti ízlésvilágát, akkor sok veszély leselkedhet rá, különösen, ha nagyvárosban él.

Összeállította: Bőcs Attila
2004/38.